Aki nem lett a Kádár-kor kivételezettje — Ari Toth Miller múltkutató

Aki nem lett a Kádár-kor kivételezettje — Ari Toth Miller múltkutató

Aki nem lett a Kádár-kor kivételezettje — Ari Toth Miller múltkutató

Több száz fotós gyűjteménye van az európai zsidó múltról Ari Toth Millernek, aki Amerikában él 1983 óta. A Kádár-kor egyik különös kiváltságú családjának gyermekeként elege volt a rendszer hazugságaiból, ezért dobbantott. 13 éves korában Londonban jött rá származására, azóta több mint fél évszázada kutatja a zsidóságot. Képei és történetei ezrekhez jutnak el a közösségi oldalakon. Felhívtuk Amerikában Arit, aki a Bennem Élő Eredet csapatának egyik új inspiráció-forrása.

A Facebookon időről időre jelentkezik egyedulálló fotódokumentumokkal, és szívhezszóló személyes történetekkel. Sokszor több százan is kommentekkel jelzik, hogy nagyra értékelik ezt. Aktivitása olyan, mintha egy hivatalos kutató lenne, pedig a hazai szakmában nem igen találni sokat Tóth-Miller Ariról. Kérem, mutassa be magát.

1956-ban születtem Budapesten, rögtön a forradalom után, a városban nőttem fel, a szüleim a holokauszt után teljesen elfordultak a zsidóságtól. Ezenkívül édesanyám a magyar kormányban dolgozott évtizedeken át tolmácsként, apukám pedig nagyon magas beosztásban a művelődésügyi minisztériumban — a zsidó téma otthon nem volt egyáltalán napirenden.

13 éves koromban jártam egy családlátogatáson Londonban az ott a élő rokonainknál, ahol a család szigorú kóser háztartást vezetett. Láttam, hogy milyen vallásosan élik életüket, ez nekem akkor egy teljes sokkhatás volt. Apukám akkor egy nagyon ismert ember volt a minisztériumban, csoportvezető egy olyan osztályon, ahol a táncegyüttesek, zenekarok, énekkarok fellépéseit, turnéit szervezték. Hozzájuk tartozott külföldi vendégszereplések, amely ugye egy fontos propaganda volt a magyar kormánynak. Amikor jöttem haza Londonból, apám ott várt a reptéren, és amikor megláttam, magamból kikelve ordibáltam neki:

“Apu, apu, Te tudtad hogy mi zsidók vagyunk?!” Szegény, majdnem szívinfarktust kapott…

Az én érdeklődésem tehát ekkor indult múltunk és eredetünk iránt, az első zsidó emlékek amiket elkezdtem egyedül stoppal felkutatni Miskolc és környékén voltak: Mád, Tarcal, Tállya, Tokaj. Apám ugyanis a szüleim válása után oda költözött, és amikor meglátogattam akkor Ilyen dolgokkal kezdtem foglalkozni. Akkor, az 1970-es évek elején láttam először romos zsinagógákat is.

Londonig semmilyen fogalma nem volt a család zsidóságról?

Ari Toth Miller

Semmi az égvilágon nem. Édasanyám egy nagyon régi hászid családból jön Kárpátaljáról, de annyi mindent elszenvedett a holokauszt alatt hogy igyekezet múltját gyökeresen kiírtani magából.

Az édesapja mesélt-e bármit is az ő családja múltjáról és például ott a repülőtéren mi volt a válasza?

Ő mindig is nagyon messze volt a zsidóságtól, soha semmilyen formában nem érdekelt ez. A kiabálásom után láttam rajta, hogy ez nem volt valami jó dolog.

Térjünk egy picit vissza a miskolci diákra, aki szabadidejében romos, elhagyatott zsidó emlékeket kutat. Ezt akkor miért is csinálta?

Talán onnan indul az egész, hogy mindig is szerettem kirándulni és csavarogni. 13 éves korom után rájöttem, hogy zsidó vagyok, és elkezdtem ezzel foglalkozni, képeztem magam, olvastam és tanultam.

15 évesen elkezdtem járni Scheiber Sándorhoz, a Rabbiképző zsinagógájába, akkor indult az én múlt kutatásom. Ezzel párhuzamosan elkezdtem fényképeket is gyűjteni.

Az ön környezete, családja, barátai hogy fogadták mindezt?

Furcsán. Nem gondolom, hogy tudományos tanulmányokat folytattam volna, inkább csak pénteken és szombaton jártam a zsinagógában tanulni. Tizenhat-tizenhét éves koromban egyre többet utaztam, átszeltem az egész országot. Több száz kilométernyi utat tettem meg, kerestem zsinagógát, kerestem temetőket, és holokauszt túlélőket. Az én

egyik nagy szomorúságom, hogy akkoriban nem ismertem fel azt, hogy milyen fontos az, amit csinálok és nem jegyeztem le történeteket amiket nekem meséltek.

Nagyon sok visszaemlékezést hallottam a túlélőktől, vettem egy külön kis fényképezőgépet egy vacak öreg praktikát is. Magyarország után végigjártam Szlovákia összes városát és faluját is, és Erdélyben, nagy szerelmem helyszínén is jártam legalább 15 alkalommal.

Mit akart pontosan megtudni?

Az egész történetet. Rengeteg homály volt akkoriban a fejemben, próbáltam összerakni a különböző kockákat, hogy több értelmet nyerjen a tragédia, legalábbis annak a magyarázata amiről addig alig tudtam. Láttam zsinagógákat disznóólnak, birkaólnak… Voltam vagy 17-18 éves amikor bemásztam a Rumbach utcai zsinagógában hátulról a falakon át megvannak ezek a fotóim is a beszakadt épületét beszakad tetején épületről.

18 éves koromban csináltam meg a bríszt magamnak a budapesti zsidó kórházban. Aznap este anyám kérdezte tőlem, hogy hol voltam. Mondtam neki, hogy megcsináltam a bríszt. Anyám másnap kihajigálta az összes edényét, kipucolta a fridzsidert, és attól kezdve nála kóser háztartás volt.

És az édesanyja onnantól kezdve történeteket is kezdett mesélni?

Igen, a brísz kinyitotta benne ezeket történeteket, amelyekről időről-időre írok a Facebook csoportban is. De itt is az a problémám, hogy a legtöbb írásomat az emlékeimből merítem csak, mert nem készítettem feljegyzéseket. Nagyon sok történetet tudtam meg a családjáról, gyerekkorából, és a 41-es kamenyec podolszkij deportálásokról is. Egy valódi csoda, hogy azt túlélte…

Facebook

No Description

Ahogy ezeket mondom magának, akaratlanul is előjön belőlem egy érzés, hogy talán nem lett volna szabad eljönnöm Magyarországról, mert nekem ott folytatom kellett volna a kutatásokat, és feljegyzéseket kellett volna készítenem az Anyámtól vagy a több tucatnyi túlélőtől akivel beszéltem. De hát nekem más lett a sorsom, mégis eljöttem, mert ki nem állhattam azt a kommunista rendszert.

Mielőtt taglalnánk a rezsimben átélt saját élményeit, mondja el, hogy a Facebook csoportokban megosztott régi fotóival és blogbejegyzéseivel mi a szándéka, mit akar elérni velük?

Először is

Szeretném, ha az emberek felismernék, hogy mennyire fontos az emlékezés, de az is motivál hogy minél több fotóval és kis bejegyzésekkel esetleg más emberekben is felkeltsem a kíváncsiságot a múlt iránt,

mert tudom, hogy sokan vannak úgy, hogy jelenleg nincs közük a zsidósághoz de talán egy ilyen múlt kutatással újra visszatérhetnek a gyökerekhez is.

Mik a visszajelzések?

Vegyesek. Az amerikaiakat valahogy érdekli a saját múltjuk, de jobban érdekli őket a jelenük. A magyarok részéről sok pozitív választ kapok, sok kérdést is tőlük, bár mivel én nem vagyok akadémikus, ezért lehet, hogy a válaszaimmal nem mindig tudom őket úgy segíteni, ahogy szeretném.

A saját életében hozott-e bármiféle változást az, hogy a fotókat elkezdte szisztematikusan közölni és az ehhez csatlakozhat a történeteket is? Az, hogy egyáltalán elkezdett foglalkozni a saját eredetével?

Először is a múlttal való foglalkozásom miatt nyílt meg anyukám is nekem, majd közvetve a feleségemet is emiatt találtam meg. Vele a Rabbiképzőben találkoztunk, és ott volt az esküvőnk is, Scheiber professzor esketett bennünket.

A képgyűjteményéről mesélne?

Több mint 600 magyarországi zsinagógáról van képem, ennek a fele korabeli képeslap. Vannak családi fotók és rabbikról is. És mivel az utóbbi időben sokat foglalkozom más kelet-európai országok múltjával is ezért onnan is rengeteg fényképem van.

Ez azt jelenti hogy napi jelleggel ezzel foglalkozik? Mi a helyzet a munkájával?

Most, hogy talán kezd egy kicsit visszaállni a normálisabb élet Amerikában, újra egyre többet kell utaznom és végeznem a saját munkakörömet ami szintén részben dokumentálásról és fotózásról szól. Biztosító társaságoknak készítek riportokat az általuk biztosított épületekről, benzinkutakról, óvodákról és minden másról, ami biztosítva van. Ellenőriznem kell a tűzbiztonsági berendezéseket, az építési kódok betartását, a karbantartás minőségét. Naponta sok száz fényképeket csinálok a riportok mellé. De hát

a zsidóság iránti szenvedélyemet itt is próbálom kiélni, mert amikor Manhattanben vagy Bronxban dolgoztam az elmúlt hetekben, valahogy a lencsevégre kívánkoztak azok a régi zsinagóga épületek is, amelyeket bő 100 évvel ezelőtt építettek az akkori zsidó lakosoknak

, de máma már a helyi fekete-afrikai közösségek baptista összejöveteleinek ad otthont.

Sok ezer éttermet vizsgáltam meg az elmúlt 10 évben New Yorkban. A legszebb éttermeket egy Google oldalon mutatom be, eddig több mint 200 millió ember nézte meg a képeimet. Több mint 40 változtatásomat fogadott el Google New York városának a térképén.

Menjünk egy kicsit vissza az időben a tinédzserkori magyarországi kutatásai alatt gondolom, akadtak emlékezetes történetek.

Persze, több is. Az egyik ilyen emlékem Kecskeméthez köthető. A város főterén mai napig álló neológ zsinagógának épült imaház udvarában akartam megnézni a város első, 1818-ban épült zsinagógáját. Ott a környéken találkoztam egy túlélővel, aki mesélte, hogy háború után az ortodox imaházat használták istentiszteletre, de az épület más helyen, a színház mellett van. Odamentem. A kaput zárva találtam, de volt ott egy ablak, ahol én egy kölcsönlétrát szerezve felmásztam, majd nem sokkal később be is jutottam az épületbe. Sok fotóm is van a romos belső térről. Mikor végeztem a rendőrök vártak odakinn. Be is vittek, és mondták, hogy meg kell várnom a másnapot, amikor az illetékes döntéshelyzeteben lévő kolléga visszatér. Erre kértem, hívják fel anyámat. Mire ők kiröhögtek, hogy itt csak úgy nem lehet az anyukákat hívogatni. De

amikor megmondtam, hogy anyám Kádár János irodájában dolgozik, azonnal arcukra fagyott a mosoly. Egy-két telefon után alig 10 perccel később ki is engedtek.

Középen a Mama… főnökével, Kádár Jánossal

Ez is egy jó példa arra hogy családja révén abban a rendszerben magának komoly kiváltságai lehettek.

Ez lehet hogy igaz, bár ami kíváltságainkat illeti anyám és apám is nagyon puritán életet élt. Járt volna nekik sofőr, de gyalog és tömegközlekedéssel jártak, igaz hogy mindig volt telefonunk. Emlékszem az üdüléseinkre a balatonaligai pártüdülő kiváltságos emberei között lehettem én is ott gyermekként. Az üdülő olyan volt mint egy erőd: magas keritéssel volt egy hatalmas terület bekerítve, katonák géppisztolyokkal, kutyákkal járőröztek a kerités mentén. A legnagyobb élményem az étterem volt. Szép volt az épület is és a mindenféle ennivaló, torták, sütemények, fagylatok mehhyisége elképesztő volt. Rengeteg sport pálya és játékterem volt ott. Kádár Jánosnak volt egy külön nyaralója ott ahol én is voltam egyszer. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt egy nagy pártgyűlés Budapesten.

Anyám Kádár mellett állt és fogadták a küldöttek üdvözlését. Anyám anyanyelvi szinten beszélt Csehül, Szovákul, Oroszul, Ukránul, és Németül. Ezenkivűl persze beszélt Magyarul, Jiddisül, és Angolul is.

Késöbbi életében megtanúlt Héberül is. Voltak ott más tolmácsok is a lengyelekkel, vagy a bolgárokkal. Minden rendben folyt addig amig a román delegáció vezetője

egy miniszter jött Kádárt üdvözölni, és a román tolmács sehol sem volt. Kezdett az ügy kellemetlen lenni. Anyám ránézett a román pofájára, és megkérdezte: redt ir Jiddish? Hát persze, hogy tudott Jiddisül. Kádár anyámhoz fordult: Eszter magával már semmi a világon nem lep meg.

A másik ilyen a parádsasvári szálloda, ahol szintén csak a legmagasabb rangú vezetők családja és gyerekei üdülhettek. Talán 10-11 éves lehettem, amikor egy nagy pártgyűlés volt Budapesten. Nagy számban jöttek vezető külföldi “cucialisták” is. Persze itt volt mit enni. Én voltam a rendezvény egyik fénypontja:

fehér ingben, piros nyakkendővel József Attila versét szavaltam el nagyon energikusan: “Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk!” ezt nem írtam be az emigrációs papirjainkra…

Ilyen kivételezettségeink is voltak, és még talán az, hogy olyan útvelünk volt, amivel  mindenhova utazhattunk.

Ennek ellenére a disszidálás mellett döntött.

Igen, mert elegem lett abból, hogy az egész egy hazugság volt. Természetesen minden egyetemre felvettek volna, de valahogy nem tudtam koncentrálni, ezért nem jelentkeztem. Bár Amerikában kötöttem ki, eredetileg Izraelbe akartam menni, de az biztos, hogy amilyen most a világ, egyre többet érzem azt, hogy nekem mégis otthon kellett volna maradnom. Na mindegy, ezen nincs mit ma már tenni. Inkább elmondok valamit, amiből ön is megértheti, hogy milyen volt akkoriban Magyarországon: a családi összeköttetéseinknek is köszönhetően egy nagyon jó munkát találtam a Royal szállodában, ahol portás voltam. Mindennapos viszonyban lehettem az érkező és távozó vendégekkel, meg természetesen a klasszikus ügyes bajos dolgait kellett intézni, szívességet kellett tenni nekik és hát dollárban kaptuk a borravalót. Nagyon jó pénzt kerestem ott. Ezekből tudtam többnyire fizetni a vidéki csavargásaimat. Két hét munka után volt 4-5 szabadnapom, amelyeket mindig vidéki vagy külföldi utazásokkal töltöttem. Nagyon jól éreztem ott alapvetően magam, de a munkával járó kötelezettségeim között volt olyan is, amit rettenetesen utáltam: figyelni kellett, hogy ki megy hova, ki melyik kocsiba szállt be, föl kellett írni a rendszámát, hogy hányan ülnek az autóban…

… ez azt jelenti, hogy beszervezték az állambiztonságiak is?

Igen, de hát én nem is voltam kommunista párt tag. Pedig az ilyen beosztásban mindenkinek szüksége volt a párttagságra.

Egyszer odajött hozzám a belső rendőr, Radics úr, aki egy piros Mercedesszel járt, és azt mondta nekem, hogy “Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy te is belépjél…” Megkérdeztem tőle, hogy Radics úr, mibe akarja, hogy bele lépjek?… Én voltam az egyetlen aki ezt ki merte mondani.

Tudtam jól saját példákon, hogy az egész keleti blokk szocialista rendszere egy börtönnel egyenlő hazugság. Amikor én Romániában jártam szintén zsidó múltat kutatni, engem annyiszor vittek be a rendőrségre, hogy elmondani nem tudom… Sose bántottak, de akkor nagyon elvágyódtam innen.

Dragomérfalva, Máramaros, 1977, zsidó temető

Végül is mikor hagyta el az országot?

1983 ban.

A szüleinek elmondta hogy mire készül?

Igen, elmondtam. Apám azt válaszolta, hogy “Bár egész életét ennek a rendszernek a szolgálatába szántam, de ma látom, hogy talán igazad van abban, hogy elmész.” Anyám nem örült neki, mert a kóser háztartás mellett is nagyon egyenes vonalú kommunista maradt, őt semmivel nem tudtam befolyásolni.

A Bennem élő eredet egész csapatának egy igazi inspiráció az amit csinál. Mit gondol, mennyire fontos a ma emberének a múltkutatás? Ha most a helyünkben lenne, mi lenne a prioritása?

Az idő elmúlt, egyre kevesebb ember él azok közül, akinek van konkrét élménye háborúról. Nagyon fontosnak gondolom azt, hogy a múltkutatók próbáljanak ráírni minden nevet és helyszíneket minden fénykép hátuljára.

Beszéljünk, kérdezzünk az idősebbektől, vetessük elő velük a fotókat, és próbáljuk ráírni a neveket a képek mögé!

Ahhoz képest mint ami az én időmben volt az, hogy talán alig lehet tudni a vidéken élő zsidó emberekről nekem megadatott, hogy találkozhattam ilyen közösségekkel, zsidó vallású és identitású emberekkel.

Mi lesz a sorsa annak a gyűjteménynek, amelyet évtizedes munkákkal a gyűjtött össze?

Tervek lennének különböző kiállításra is, de én valószínű oda fogom adományozni majd a budapesti zsidó múzeumnak.

Mit tegyünk a zsidó zarándokokkal?