„A 24. órában van a magyar vidéki zsidóság”

„A 24. órában van a magyar vidéki zsidóság”

„A 24. órában van a magyar vidéki zsidóság”

Valóban sikeres modell-e a zsidók nélküli vidéki zsidóság? Tényleg a 24. órában vagyunk? Ha így van, kinek a felelőssége ez? Több ponton is vitaindító beszélgetésünk Márkus Sándorral, a Szombathelyi Zsidó Hitközség volt elnökével, akit a napokban a Magyarországi Zsidóságért-díjjal tüntetnek ki.

Pár hete Budapesten egy vidéki közösségekről szóló konferencián ön bemutatott egy különleges kegytárgyat, Eszter-tekercsét, amelyről azt mondta, hogy sokan és sokféle ajánlattal szerették volna megszerezni azt önöktől, de ahogy fogalmazott, „Semmi pénzért nem adnák el” . Melyik volt a legextrémebb ajánlat?

Összegszerűen nem tudom meghatározni. Voltak olyanok, akik egy másik európai múzeumba szerették volna elvinni, és helyette adtak volna egy másik értékes tárgyat. De szó volt a New York-i Holokauszt Múzeumról is, akik szintén valamiféle cserét javasoltak volna Eszter-tekercséért, de nem mentünk bele, mivel számunkra teljességgel kizárt dolog volt, hogy megváljunk tőle. Ezért a tapogatózáson kívül semmiféle tárgyalás érdemben nem zajlott.

És miért tartják ennyire becsben ezt a tekercset? Lehet tudni a történetét?

Volt nekünk egy gyönyörű zsinagógánk, amit 1964-ben az akkori önkormányzat megvont tőlünk. Az utolsó napokban még próbáltunk olyan tárgyakat megmenteni onnan, amelyeket később szívesen mutogattunk volna az utókor számára, de az ég egy világon semmit nem találtunk. Egy darab fecnit, egy darab könyvet sem.

Teltházas premier a vidéki zsidóság új fővárosi szemléjén

Ehhez képest tizen-néhány évvel ezelőtt egy fiatalember besétált hozzánk azzal, hogy az édesapja hozta el ezt a tekercset a háború alatt a zsinagógából, és azt sejti, hogy itt jobb szolgálatot tehet mint az ő lakásukban. Kezdetben még mi se tudtuk azt, hogy ez micsoda, csak később szakértők bevonásával tudtuk megállapítani, hogy milyen felbecsülhetetlen érték is ez a közösségünk számára.

Számunkra azért bír különösen nagy tekintéllyel, mert a szombathelyi közösségben használták a háború előtt és mindannyiunk felmenői számára olvastak fel belőle részleteket, tehát ez inkább spirituális érték mind a mai napig.

Egy biztos: bár egyik szakértőnk sem tudta pontosan megállapítani az eredetét, ez a tekercs marhabőrre, kézzel írott Tóra-tekercs részlet.

Lehetett tudni bármit is a fiatalemberről, aki ezt a tekercset elhozta önökhöz?

Fotó: Savariaforum

Semmit. Ő maga kérte azt, hogy inkább ne derüljön ki az hogy kicsoda, és hogy honnan is kapta vissza közösség a tekercset.

Minek tulajdonítja ezt a határozott ellenkezését ennek a fiatalembernek?

Szerintem neki fogalma nem lehetett arról, hogy ez milyen értéket képvisel és hogy a jövőben mennyire meghatározó hivatkozási pontja lehet a mindenkori szombathelyi közösségnek. Annyit tudunk, hogy az édesapja halála után derült ki számára, hogy ez a család birtokában van, de maximális diszkréciót kért, és mi ezt tiszteletben tartottuk.

Akkor a tárgyi értékek után beszéljünk arról, hogy a szombathelyi zsidóság számára mi a legfontosabb szellemi örökség? Mire lehetnek a legbüszkébbek az ottani embereknek?

A legbüszkébbek arra vagyunk mi is, amire az őseink voltak: hogy fent tudták tartani a közösséget. Hogy minden pénteken meg volt a minjen, hogy minden ünnepet megtartunk egészen a mai napig.

Nagyon büszkék vagyunk a felmenőinkre, akik a holokauszt után hazajöttek és nem hagyták el hitüket, és a zsidó értékek mentén szerveződve folytatták a közösség működését.

Újra felépítettek egy olyan hitközséget Szombathelyen, amely nemcsak kulturálisan, hanem vallásilag és minden más vonatkozásban is a maximumot teljesítette. A háború után egy darabig még saját rabbink is volt, mégis nem ő, hanem inkább az emberek, a bennük lévő vágy volt az, ami össze tudta tartani a közösséget. Mi ezért örök hálával tartozunk nekik.

Beszélgetésünk legfőbb apropója az ön kitüntetése, a Magyarországi zsidóságért-díj. Ön szerint mi alapján érdemelte ki ezt az elismerést?

Ez egy rendkívül megtisztelő díj. Nem is álmodoztam semmiféle díjról egyáltalán.

Soha nem érdekelt az, hogy bárki is kitüntessen azért, mert olyat teszek, amit én magam vállaltam el hitvallással. Ezt a díjat úgy érzem, hogy nem én, hanem rajtam keresztül a közösségem kapja.

Habár én veszem át, természetesen megosztom a közösségemmel, mert nélkülük nem jutottam volna semmire, ha egyáltalán jutottunk valamerre is. De talán az a tény, hogy egyelőre nem sok helyen sikerült azt a nyitást megtennünk a világ felé, mint Szombathelyen, talán felkeltette az odaítélő bizottság figyelmét is. Nagyon sokat küzdöttünk az elején, komoly kudarcaink és nehézségeink voltak, de az elmúlt tíz-tizenöt évben eljutottunk oda, hogy visszanézve a sok-sok kihívást, talán mondhatjuk, hogy ez a díj egy megérdemelt elismerése akkori erőfeszítéseinknek.

Avasson be a módszereikbe. Ha vidéken más közösségek is átvennék azt a gyakorlatot, amit önök megvalósítottak, mikre kell hogy odafigyeljenek? Említette a nehézségeket is, kérem azokat se hallgassa el.

Az elején nem is tudtuk, hogy mibe vágjuk a fejszénket, ha tudtuk volna, talán máshogy is csináltuk volna. 12 évvel ezelőtt, amikor az utolsó nagy öregjeink is elmentek, itt maradtunk mi, a következő generáció vallástalanul. Azzal a szándékkal, hogy szeretnénk zsidók lenni, bár nem tudjuk, hogy hogyan. Fogalmunk sem volt, hogy mi lesz. Én azt mondtam, hogy nem látok más lehetőséget, próbáljuk meg megtartani az identitásunkat, tovább vinni őseink hagyományait, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nincs fiatalságunk. Vagyis

szembe kellett nézni azzal, hogy előbb-utóbb a tagságunk létezése is veszélyben lesz, ha nem változtatunk. 

A kapu kinyitása sem volt egyszerű, hiszen például a kapunk is el volt rohadva, szó szerint. Egy szobát tudott használni a közösség, minden romos állapotban volt, a régi tagság semmilyen idegent nem engedett be közénk. Fel kellett újítani az épületet, amiben a város vezetése és a Mazsihisz is fontos partner volt.

Hogy emlékszik vissza, mi volt a legnehezebb?

A tagsággal megértetni a változás módszerét -- nagyon sokukat elvesztettük. Nekik is igazuk volt, mert ők azt hangsúlyozták, hogy a közösség mégiscsak egy vallási szervezet elsősorban, nem pedig egy kulturális gyülekezési hely. Amíg előbbi egy kohézió elvén alapul, addig utóbbi inkább egy komolyabb felelősség nélküli baráti társaság. Voltak akik tőlünk kiválva alapítottak egy másik szervezetet, ez nekünk hatalmas törés volt. Innen eredeztethető a Kőszegi Zsidó Hitközség megalakulása is.

Mi is foglalkoztunk nemrég a kőszegiekkel. Egyesek szerint ami ma ott van, az nehezen nevezhető legitim hitközösségnek. Sőt, vannak akik úgy vélik, a működésüket pusztán anyagi haszonszerzés motiválja. Önnek, mint egy megyei szomszéd hitközség prominensének mi a véleménye a kőszegi hitközségi elnökről?

Én nem akarok Mezei Péterről se jót, se rosszat mondani, csak annyit említenék, hogy az én szombathelyi elnökösködésem előtt pár évvel ő is elnöke volt a közösségnek, de idő előtt kellett távoznia, mert a tagság lemondatta különféle gyanús ügyvitelei miatt.

Mezeinek azért is kellett távoznia, mert nem akartuk, hogy a városban rossz szájízzel nézzenek ránk.

Nem tudom pontosan, hogy mi is zajlik most Kőszegen, de még ide Szombathelyre is begyűrűződik a hírük. És sajnos nem olyan tónusban, ami minket büszkévé tenne... Jó lenne, hogyha nem ilyen embereken keresztül kellene megítélni azt, hogy mi is zajlik a vidéki zsidó szervezetekben.

Zsidóság, mint megélhetés? Csalónak tartják a Kőszegi Zsidó Hitközség (meg?)vezetőjét

Azon a budapesti rendezvényen, amelyiken találkoztunk úgynevezett Főnix-közösségeket mutattak be azzal a szándékkal, hogy érzékeltessék: van valamiféle pozitív elmozdulás a vidéki zsidóság életében. Akár a tagság, akár az aktivitások vonatkozásában. Ön a szünetben nekünk kritikusan beszélt a rendezvény céljáról és módszereiről. Kifejtené, hogy mi az, ami nem tetszett önnek abban, hogy egy pesti platformon bemutatkozhattak az újraéledés jeleit mutató a zsidó közösségek?

Hiányérzet van bennem. Ennek a legfőbb oka az, hogy egyre fogy a vidéki zsidóság, egyre jobban öregednek a tagok és belátható időn belül itt nem marad egy zsidó sem. Én el se tudom képzelni, hogy ez megtörténhessen. Ezért évek óta minden fórumon próbáltam hallatni a hangomat. Azt hangsúlyoztam, hogy

Budapest egyszer már elveszítette a vidéki zsidóságot. Most itt vagyunk újra, a 24. órában. Segítséget kértem. Vallási és minden más formában kértem a támogatást, de cserébe csak magyarázatokat kaptam.

Nem akarom elhinni, hogy tényleg csak ennyit érne a vidéki zsidóság. Szerintem az nem elég, hogy ilyen vagy olyan fórumokon beszélgetünk róla. Ilyen események már voltak korábban, de semmi következménye nem volt. Talán csak annyi kellett volna, hogy egy vallási vezetőt elküldjenek vidékekre, mondjuk havi egy alkalommal. Ehhez mi olyan személyeket hívnánk össze, akik érdeklődnek a téma iránt. Mert ha zsidó nem is marad a városban, olyan biztos marad, aki szimpatizál velünk, aki tovább viszi azt, amit legalább kulturális oldalról tovább kell vinni.

Akkor konkrétan azt akarná, hogy kapjanak rabbikat?

Igen. Abban egyet kell, hogy értsek az összes tagtársammal, hogy azért ez nem egy kulturális egylet, hanem ez a zsidóság. Vallás nélkül mi a közösségünk? Szükségünk van rabbira.

Darvas István vagy Kurucz Ákos rabbik például több vidéki városban is elkezdtek szolgálni, és több EMIH-es rabbi is dolgozik vidéken. Van egy ilyen irány is.

Én azt tapasztalom, hogy ez nem egy kellőképp sikeres vonal. Olyan rabbik mint például Darvas István, aki elfogadta a mi felkérésünket is, és most már rendszeresen látogatja közösségünket, rengeteget jelentenek.

Ilyen rabbik meg tudnánk menteni a közösségeket vidéken, de voltak olyan vallási képviselők, kántorok, akik néha nagyobb kárt okoztak tevékenységükkel mintha ott se lettek volna.

De ez kinek a felelőssége?

A Rabbinátusé. Én nem akarom ezzel a Mazsihisz vezetőségét vádolni, nem érdemlik meg, mert ők sokat tettek zsidóságunkért. De a Rabbinátus számomra érthetetlen módon Pest centrikus. 12 évig voltam elnök, de nem tudtam elérni egyszer sem azt, hogy olyan rabbink legyen, akit csupa nagybetűvel lehetne rabbiként említeni.

Beszéljünk másról. Ön szerint miért van az, hogy Sopront leszámítva -- ahol Büchler András a közösség elnöke -- a legtöbb vidéki közösség vezetője mind 50 év feletti? Vajon miért nem jut szerep a fiataloknak? 

Nem tudom ennek az általános jelenségnek az okát. Nálunk azért lehetett ez így, mert nagyon tiszteltük a felmenőinket, a mi igaz öregjeinket. Náluk megvolt az egyértelmű tisztelet.

De azt nem gondolja, hogy esetleg fiatalabb – harmincas, negyvenes éveikben járó -- vezetők könnyebben tudnák megszólítani az újabb generációkat?

Nem vagyok meggyőződve erről. Nálunk is volt egy kísérletem, egy fiatalembert szerettem volna előkészíteni helyettesemnek, de nem éreztem azt, hogy a közösségben meg lett volna az irányában a kellő tiszteletet.

Márkus úr, önt a közelmúltban a közössége „örökös hitközségi elnök” titulussal jutalmazta. Mit jelent ez? Nem érzi kicsit furcsának ezt?

Én is annak érzem, de azért gondoljunk bele, Szombathely viszonylatában hosszú éveken át a zsidó élet mindössze egy szobányi területre szorítkozott. Most ehhez képest van zsidó kultúrházunk tele programokkal, egy gyönyörűséges kiállításunk, a „Szemtől szembe”, van egy kis múzeumunk, van egy csodálatos kis zsinagógánk, mindeközben az egész központi épületünk is megújult. Van szabadegyetemünk, van társalkodónk, sőt van egy Kibuc nevezetű éttermünk is.

Az ön felmenői miképp tekinthetnek önre, a város zsidó hitközségek „örökös elnökére”?

Mind a két szülőm holokauszt-túlélő, ráadásul egyedüliek a családjaikból. Újra kellett kezdeni az életüket. Csodálatos emberek voltak. Szüleimen és testvéremen kívül nem volt a senki más rokonom. Soha semmit nem beszéltünk szüleink múltjáról. 40 éves voltam amikor apám a kezeim között hunyt el, és akkor mondta és kérte tőlem, zsidó temetéssel búcsúztassuk. Én ettől zsidó lettem. Édesanyám zsidó neveltetést kapott, de a háború után semmilyen hit nem jellemezte őt. Úgy érzem, hogy ha föntről lepillantanak, akkor talán büszkék lehetnek városuk közösségére. Ami a saját identitásomat illeti: bár otthonról sosem hallottam erről, azért az iskolában meg az utcán érzékeltették velem a társak, hogy zsidó vagyok. Egyszer még gyerekkoromban megtaláltam anyám iratai között egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Te vagy a tanu. Ez a könyv közvetlenül a háború után jelent meg -- részletesen taglalja hogy mi történt a haláltáborokban --, nálunk ez ronggyá volt olvasva... Amikor először elolvastam, akkor tudtam meg hogy ki vagyok. Most is ehhez igazodom. Anyámnak voltak különféle jegyzetei, rövid tömör szavak beírva a könyvbe.

Emlékszik néhány szóra?

Az első ami eszembe jut, az az, hogy "szégyellem magam" .

De hát a maga elnöksége ennek az abszolút ellentétét mutatja be. Hihetetlen jellemfejlődésen mehetett keresztül, hiszen az ön üzenete nem más, mint az élet és sors büszke felvállalása.

Igen, nekem az a fontos, hogy megmaradjon a zsidóság ebben a városban, ebben az országban.

Ön a zsidóságot csak felnőtt fejjel ismerhette meg. Sikerült-e tovább plántálni az örökséget az utódaiba?

Bár vegyes házasságban élek, a gyerekek nem úgy élik meg a vallásosságot mint én, mert én elfogultan zsidó párti vagyok. Ők a maguk módján fontosnak tartják ezt az örökséget és részt vesznek az ünnepségeken, részei a közösségnek. Mindegyiket elvittem Izraelbe is.

Mit jelentett az ön életében az, hogy egy vidéki  város zsidó közösségének az elnöke lehetett?

Nagyon sokat. Nem volt az életemben olyan sikerélmény, mint amit a „Szemtől szembe” kiállítás hozott. Nem lenne teljes az életem, ha nem csináltuk volna meg. Az egy csoda volt.

A hangjából minthogyha elérzékenyültséget éreznék.

Nem véletlen...  Az nekem a szívem csücske.

Miért?

Mert mindenki elfelejtette volna Szombathely zsidóságát, elfelejtették volna azokat az embereket akiket megöltek. Így viszont nem tudják. Így megadtuk nekik az örök élet jogát. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mennyire is fontos nekem az, hogy ennek a városnak a zsidóságából ne csak számok és adatok maradjanak fent.

Az kevés, hogy csak megállapítjuk, hogy 2476 zsidó áldozata volt a városnak. Tudjuk név szerint is, kik voltak ők! A városnak közel 10 százaléke volt zsidó.

Nem hiszem, hogy Szombathelynek van olyan iskolája, amelynek tanulói ne látták volna ezt a kiállítást. De megyei szinten is állíthatom, hogy a legtöbb tanintézmény elhozta ide különböző diák csoportjait. Sokan jöttek külföldről is, és a kiállítás Izraelbe is eljuthatott.

A vége felé  kérem mutassa be azt a közösséget, amelyet 12 év után adott át utódjának.

Tagságunk körülbelül 50 főből áll, de sok idősebb tagunk is van, tőlük nem szedünk tagdíjat. A nagyobb ünnepségeinken 70-80 fő vesz részt, de ha mártír istentisztelet van, akkor több mint 100 ember szokott jelen lenni. Lehet, hogy csak 10 zsidó van közöttünk, de a kaddist együtt mondjuk.

Milyennek látja most a magyar zsidóság helyzetét? 

Ha tanácsolhatom a többi vidéki közösség vezetőjének a szombathelyi tapasztalatainkat, akkor azt kérném tőlük, hogy nyissanak ők is. Mert aki nem nyit, az hamar meg fog szűnni. 

Ez egy kitaposott út és bevált, ezért merem mondani, hogy bizakodunk, de eltagadhatatlan: nagyon fogyunk, és nem szabad ahhoz ragaszkodnunk, hogy csak zsidók legyenek a zsidó hitközség tagjai.

Amíg tagadják a népirtást, nem hallgat el Sátoraljaújhely örökségének hírnöke