Amíg tagadják a népirtást, nem hallgat el Sátoraljaújhely örökségének hírnöke

Amíg tagadják a népirtást, nem hallgat el Sátoraljaújhely örökségének hírnöke

Amíg tagadják a népirtást, nem hallgat el Sátoraljaújhely örökségének hírnöke

A közösségünkért végzett hiánypótló munkája miatt nemrég Zsidóságért-díjjal jutalmazták Juhász Istvánt a Zempléni Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány vezetőjét, aki munkatársaival 2016 óta szervezi Sátoraljaújhelyen a város zsidó lakosságának jelentősségét bemutató rendezvényét. Az emléknap pillérét az egykori zsidó iskola alapítójának, Kaesztenbaum Márton Rafaelnek rejtélyes élete és öröksége adja.

 

Pár hete a Zsidóságért-díjjal tüntették ki. Azzal a szóval hogy zsidó, mikor találkozott először?

Már gyermekkoromban, mert édesapámnak volt két zsidó családi barátja. Az egyik az Adlerék, akik Sátoraljaújhelyen sikeres juhtúró üzemmel rendelkeztek. Az apám volt a TSZ-elnök és háború után őket is alkalmazták, és egészen a hatvanas évekig ők vezették a juhtúró üzemet a városban. A másik család pedig Olaszliszkán élt, borászattal és szőlészettel foglalkoztak. Velük is tartottuk a kapcsolatot.

Többször voltam náluk én is, de az, hogy ők zsidók voltak, nekem egyáltalán nem tűnt fel. Aztán az 1960-as években mind a két család elköltözött Magyarországról.

Az egyik Izraelbe, a másik Amerikába. Megkérdeztem akkor az apámat, hogy vajon ők miért mentek el az országból, és hát erre ő azt mesélte, hogy valószínűleg azért, mert úgy érezhették, mint akik alól kihúzták a talajt. Ahogy ő magyarázta, a barátainknak szinte teljesen eltűntek a gyökereik, nem nagyon maradt senki a családjukból a környéken, és nem érezték jól magukat.

Tavaly hunyt el 102 évesen az egyik néni, akit még én is ismertem, aki még a Kaesztenbaum iskolába járt.

Ezek a derék emberek mielőtt itt hagyták Magyarországot nekem ajándékozták a könyvtárukat. Egy csodálatos magyar szépirodalmi gyűjtemény maradt rám, amit a mai napig őrzök, tele-tele remek írók munkáival.

Mi a pontos története annak, ahogy ön több mint 20 éve rátalált erre a bizonyos Kaesztenbaum-iskolára?

1990-ben helyet kerestünk a saját régiófejlesztési vállalkozásunknak. Olyan helyet akartunk, ami egy központ lehet a városban, egy vállalkozói inkubátorház, egy gazdasági, kulturális találkozóhely a Zemplén Régióban.

Önkormányzati képviselőként, nekem tudomásom volt arról, hogy ezt az egyetlen épületet adta vissza az önkormányzat a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz).

Ugyanis a rendszerváltás pillanatában a korábbi zsidó tulajdonú épületek közül ez az egyetlen egy maradt az önkormányzat tulajdonában.

Hogy emlékszik vissza, akkortájt sok korábbi zsidó tulajdonú házról tudtak ami magánkézben lett volna?

Sátoraljaújhely lakosságának az 1920-as években, tehát 100 évvel ezelőtt a lakosság többsége zsidó volt. A fő utca, a forgalmasabb bevásárló utcák 70-80 százaléka zsidó tulajdonban volt.

Sajnos a városból elhurcolt több mint 15 ezer zempléni zsidó tulajdona államosításra került és lakhatás céljából magánembereknek adták oda, tehát az 1940-es évek után a zsidó tulajdonlás a zsidó polgárok hiányában gyakorlatilag megszűnt létezni.

Térjünk vissza erre az épületre. Ott tartottunk, hogy kiderült, a lepukkadt állapotú ház tulajdonosa a Mazsihisz lett.

Szervezetünknek alapító elnöke Lantos Péter volt, aki történetesen zsidó származású üzletember, az édesapja vezette valamikor a város legnagyobb textilipari üzemét. Mondtam a Péternek, hogy bár az épület rossz állapotban van, de nagyon ideális lehetne, hogyha helyre tudnánk hozni. Abban az időben a vasipari szövetkezetnek volt a központja, de már évek óta elhagyatottan állt. Nem voltak rajta ablakok, nem volt tető, hiányosak és rosszak a nyílászárók. A város lakásokat és egy cukrászüzemet akart ott létesíteni, de pénzhiány miatt a dolog félbemaradt. Ott állt parlagon az épület már egy ideje, amikor Péternek mondtam, hogy talán tudnánk valamit kezdeni vele, ha kibérelnénk a Mazsihisztől.

Péter rögtön azt mondta, hogy gyere, üljünk autóba és menjünk fel Pestre, találkozzunk Zoltai Gusztávval. Körülbelül tíz perccel a találkozásunk után meg is ittuk az egyezségünkre a kóser pálinkát.

Zoltai ígéretet tett arra, hogy vissza adja az ingatlant az önkormányzatnak 1 forintért, azzal a feltétellel, hogy az önkormányzat azonnal átadja azt a mi alapítványunknak.

Azért ez egy jó nagy felelősség is lehetett. Gondolkodott azon, hogy ebbe belemenjen?

Ez nem volt akkor kérdés. Akkor a rendszerváltás idején úgy gondoltam, hogy a világot is meg tudjuk váltani.

Volt-e esetleg Zoltainak bármilyen kérése a tekintetben, hogy cserébe a kedvező ingatlanhasználatért önöknek tenni kell valamit a zsidóság emlékének fenntartásáért?

Direkt nem kérte, de mi önként felajánlottuk, hogy bemutatjuk az épület történetét, és felkutatjuk az eredetét. Akkor még csak annyit tudtunk, hogy ez egy iskola lehetett, de semmi többet. Azt is vállaltuk, hogy csinálunk egy “vendég szobát”, és igény esetén héber nyelvtanfolyamot is elindítunk. Ezt meg is valósítottuk rögtön az elején, sajnos pár év után elhalt az érdeklődés a nyelv tanulása iránt.

Önszorgalomból egy történelmi érdeklődésű barátunk a helyi levéltárban elkezdte kutatni az iskola múltját.

Sajnos a barátom a kutatás közben beteg lett, és elhunyt. Ezért a munkája félbemaradt, amit egy bő 10 évvel később én folytattam. Hosszas előkészületek után végül is

5 évvel ezelőtt, 2016-ban tudtuk először prezentálni a nagyvilágnak az eredményeinket. És ez lett az a hihetetlen történetet, ami egy alig ismert része volt a város és a magyar zsidó közösség történetének.

Elsőként egy kanadai honlapon leltünk rá egy olyan kiadványra, ami a Kaesztenbaum-iskola 100 éves történetét foglalta össze az 1830-as évektől az 1930-as évekig. Szerencsére a Széchenyi könyvtárban megtaláltunk egy eredeti példányt a népiskola 100 éves történetét összefoglaló írásról, ami az akkori szokás szerint az iskolában tanító pedagógusok közös munkája volt, tulajdonképpen egy helytörténeti ismerettár. 1938-ban jelentették meg ezt a könyvet, mi 2016-ban újranyomtatásban kiadtuk.

A kötet a munkánk és az emléknapi szervezéseink origója, hiszen ebből tudtuk meg, hogy ki is volt Kaesztenbaum Márton Rafael, mi is az ő története, és hogy hol van eltemetve.

Szóval az egész mostani rendezvényünknek a programját is ez alapján tudtuk felépíteni.

2016-ban volt az első rendezvényük. Tavaly a pandémia miatt online szervezték meg. Ez a mostani a 6. alkalom. Mik az eddigi tapasztalatok?

Volt egyszer egy zsidóság… emléknap Sátoraljaújhelyen

Először nagyon szkeptikusak voltunk.

Azt hittük, hogy nem túl sok embert fog megérinteni ez a rendezvénysorozat. Szerencsére tévedtünk.

Barátaink, civil szervezetek és az ő ismerőseik minden egyes évben kellemes meglepetést okozva biztosítják azt a létszámot, ami egyfajta visszaigazolást ad és egy bátorító motivációt ahhoz, hogy mindig maradjon bennük lelkesedés az emléknap megszervezéséhez. Sok erőfeszítésünk van abban is, hogy próbáltuk a városból elszármazott zsidó polgárokat és rokonaikat is meghívni a programjainkra.

Milyen módszertannal dolgoztak a családkutatásoknál?

Az egyik segítőnk, Dr. Csorba Csaba összeírta azt, hogy az ő kutatásai alapján milyen helyi zsidó családokról tudhatunk. Körülbelül 15-20 főt találtunk, és megpróbáltuk bevonni őket is. Majdnem minden évben jöttek ezek közül az emberek közül hozzánk. Találtunk Svédországban, Izraelben, Amerikában, Angliában is Kaesztenbaum-diák leszármazottakat. A munkánkat nagyban segítette a kezdeti évek után a Miskolci Zsidó Hitközség, mint regionális közösség. Nagyon jó viszonyba kerültünk egykori elnökükkel, Freund Jenővel. Ők is jöttek, és segítettek érdeklődőket toborozni egy-egy eseményünkre. Ezt a kapcsolatot a mai napig fenntarjuk.

Nagyon fontos kiemelnem a Tom Lantos Intézetet, amely már az első kiadványunkat is támogatta, és az első évtől kezdve rendszeresen segítenek bennünket. Az intézet munkatársaival

az egyik legújabb közös munkánk eredményeként büszkén beszélhetek egy olyan kétnyelvű, digitális adatbázisról, amely bemutatja városunk zsidó emlékhelyszíneinek közel húsz különböző állomását.

Ezt azért csináltuk, hogy akik külföldről jönnek vissza családjuk eredetét kutatni, azok számára is egy jó kiindulópont lehessen ez az online internetes felület.

Juhász úr, most ezen a rendezvényen, túl sok 30 év alatti fiatalt nem láttam, ha egyáltalán volt itt bárki is ebből a korosztályból. Mi a helyzet a jövő generációinak megszólításával?

Hadd kezdjem azzal, hogy amikor a családkutatást csináltuk, az innen elszármazott emberek elérhetőségei iránt folytattunk kutatómunkát, akkor körülbelül 70 olyan itt élő embert találtunk, aki nagy biztonsággal zsidó származású lehet. Sajnos igencsak elszomorító, de nagyon rossz tapasztalatunk volt az ő megszólításukkal.

Nagyon elutasítóak voltak a mi programjainkkal kapcsolatban. Elzárkóztak tőle és szinte tagadták azt, hogy ők zsidók lennének. 

Van-e arra tervük, hogy az emlékprogramjukat kiterjesszék a középiskolás generáció irányába is?

Voltak már próbálkozásaink, elsősorban a történelemtanárokon keresztül igyekeztünk elérni a diákokat. Sajnos be kell vallanom, hogy nem túl sok történelemtanárt találtunk, aki partnernek mutatkozott volna. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányan válaszoltak nekünk és akik közül néhányan eljöttek a rendezvényünkre. De nem adjuk fel! Most például a városi gimnáziumnak új igazgatója lett, akit már meg is kerestem. Szeretnénk előadásokkal látogatni azokat az  osztályokat, akik éppen a második világháború magyar zsidó polgárairól tanulnak. Optimisták vagyunk, és komoly elszántsággal tudom azt mondani, hogy jelentős változást remélünk a következő évtől.

Nocsak, nem valami új dologról van itt szó?

De igen, csak még óvatosan merek csak fogalmazni. Annak idején elkezdtük összegyűjteni a zsidóságról szóló emlékeket a környéken. Tárgyakat, különféle háztartási emlékeket, írásos dokumentumokat. A Petőfi Irodalmi Múzeum előző igazgatójának idején elértük azt, hogy a helyi Múzeum megvegye ezt a kiállítási anyagot, amelynek volt egy premierje az indulásunkkor, 2016-ban.

Azóta is gyarapodik a kollekció, és azt hisszük, hogy egy nagyon komoly zsidó helytörténeti anyag jött össze és ezt szeretnénk bemutatni jövőre egy állandó kiállítás formájában.

A tervek szerint ugyanis lesz a város helytörténeti múzeumában a zsidóság életével foglalkozó, önálló helytörténeti tárlat. A tervek között szerepel a gyűjtemény bemutatása, amely bizonyítja, hogy itt

ebben a városban olyan szerves része volt a zsidóság a hely fejlődésének, hogyha ők nem lettek volna itt, ha ők nem fejlesztették volna a várost, akkor a település egy poros kis falu maradt volna.

Sose lett volna megyeszékhely, Sátoraljaújhely a zsidóság nélkül. Minden amit építettek és fejlesztettek annó, nagyrészt a zsidóság érdeme volt. Ezt el kell mondani, és ezt igyekszem minden fórumon hangoztatni is, ez a minimum amivel mi tartozunk az egykor itt élt zsidóságnak.

Az önök rendezvényeinek alappillére a Kaesztenbaum-örökség. Erről a névről csak nagyon keveset találni a világhálón. Kaesztenbaum Márton Rafael hatása a város zsidó mútjára egészen rendkívüli. Mi lehet az oka annak, hogy egy mai napig felfedezetlen alakról van szó?

Nehéz elhinni, de valóban 1944 után szinte semmit nem lehetett róla tudni. Teljesen elfeledkeztek róla, pedig a Zempléni levéltárban minden anyaga fellelhető. Én nyúltam először a dokumentumokhoz több mint fél évszázad után. A “Kesztenbaum tömeg”, az ő hagyatékából létrehozott alapítvány, amit az iskola működtetéséért hoztak létre. A levéltárban a teljes iratanyaga megvan.

Jó, ez részben egy válasz, de ettől még azért a figura meglehetősen rejtélyesnek tűnik nekem. Például feltűnt, hogy egy rá emlékező írásban azt olvasom róla, hogy időnként bejárt a városba és száraz kenyeret rágcsálva figyelte azt, ahogy jönnek-mennek az emberek a megyeszékhely előtt.  Mit keresett ott a környékükön?

Ő egy nagyon alulról indult kisbirtokos ember volt, aki néhány megyei vezető emberrel nagyon jó barátságot tartott. Ma sem tudjuk pontosan, hogy milyen viszony volt ez. Vélhetően valamilyen szintű üzleti kapcsolat lehetett. Egy magyar földbirtokos volt, aki itt lakott Pelejtén, a ma Szlovákiához tartozó kistelepülésen. Sajnos egy boldogtalan, megkeseredett ember volt, mert bár jó házasságokat kötött — két rabbi két különböző lányát vette el –, mind a két feleség fiatalon halt meg, gyermekeik nem születtek. Kesztenbaum 40 évig élt magányosan Pelejtén, egyetlen egy hobbija volt a termelésen és a földművelésen kívül, hogy gyalogosan bejárt a vármegyegyűlésekre, — mindezt azért, mert egyszerűen érdekelte a vármegye sorsa.

Mit lehet róla tudni: hozzászólt bármihez is?

Soha semmihez — legalább is a jegyzőkönyvek szerint. Mindent végig hallgatott, de soha nem szólt hozzá. Örökös nélkül hunyt el, senki nem tudott róla pontosan semmit, éppen ezért volt egy hihetetlen nagy döbbenet és meglepetés akkor, amikor a végrendeletében úgy rendelkezett, hogy nagyon komoly összeget hagy a városra és a zsidó hitközségre. Meghagyta azt, hogy egy zsidó iskolát hozzanak létre a pénzéből. Egy olyan világi iskolát, ami mindenki számára elérhetővé válik. Valójában a hagyaték nagy részét nem a zsidóságra hagyta, hanem a vármegyére, amelynek vezetését azzal bízta meg, hogy hozzanak létre egy világi szemléletű, nyitott zsidó iskolát, amiben kikötötte, hogy minden gyermeknek — a zsidó felekezeten kívüli is! — joga van ahhoz, hogy ott tanulhasson. Kaesztenbaum furcsa megítéléséhez hozzátartozik az is, hogy sokan egyszerűen csak bolondnak gondolták, hiszen gyalog közlekedett, ráadásul szakadt ruhában, száraz kenyeret majszolt, fukarságig szerény ember volt, amit lehetett megvont magától, rendkívül takarékosan élt.

Az alapján, ahogy mindezt felidézte a beszélgetésünkben, érezhető a magában lévő elköteleződés. A jövőről mit gondol? Mi lesz ennek az emlékév-sorozatnak a folytatása 5-10 év múlva?

Amikor én részletesebben megismerkedtem a város zsidóságának történetével, társadalmi és gazdasági szerepével, egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ezt meg kell mutatni a ma élő embereknek. Lehetőleg minél többeknek, mert a zsidóság többet tett a városért, mint az akkor itt élő többségi magyarság.

Engem a mai napig ez hajt a munkámban. Minden évben emléktáblát helyezünk el a városban, minden évben egy könyvet adunk ki, hogy valahogy az emberek megismerjék, mi is volt a városunk zsidóságának története. Mert mindezt elhallgatták előlünk. A mai harmincas-negyvenes generáció szinte semmit nem tud erről.

Fennáll a veszélye annak, hogy teljesen feledésbe merülhet ez a múlt, amit különböző közéleti, politikai okok miatt nem tudtunk kellőképpen feldolgozni a mai napig.

Ha szabad ilyet mondani, egyetlen egy kép marad meg az emberek fejében a zsidóságról, amikor Teitelbaum csodarabbi sírjához jönnek a zarándokok. Mi pont azt mondjuk, hogy nem csak erről szól a történet. Mi az alapítványunkkal és a helyi Chevra Kadisha Egyesülettel nemcsak ezt, az évi egy emléknapot szervezzük, hanem van egy nyár eleji holokauszt megemlékezésünk is. Amíg vannak közöttünk holokauszttagadók, addig kötelességünk mindig emlékeztetni őket erre. Muszáj mindent megtenni azért, hogy még egyszer ez meg ne történhessen.

Emlékezni és emlékeztetni, ez a mi kötelességünk!

Temető-mentő és rock n’ roll-túlélő: Várszegi “sameszából” inspiráló önkéntes