Az egyik legrangosabb fehérvári elismerésben részesült nemrég Neubart István órásmester, a Székesfehérvári Zsidó Hitközség korábbi elnöke, akinek még a dédapja kezdett el órákkal foglalkozni a városban. A Pro Civitate – kitüntetettjével beszélgettünk a városban elért eredményeikről, a vidéki zsidóság helyzetéről, lokálpatrióta családjáról és filoszemita városformálókról.
Minek tulajdonítja, hogy az a városvezetés jutalmazta a közelmúltban, amelyik pár éve még Hóman-szobrot akart állítani?
Én úgy érzem, hogy kettőnek tulajdonképpen nincs köze egymáshoz.
Pedig a polgármester ma is az, aki akkor volt.
Igen, de akkor elmondom a történetet. Még a Hóman-szobor állítása előtt, az én 2012-es elnöki megválasztásomtól kezdve a polgármesterrel folyamatosan jó kapcsolatban voltunk. Mindig ha valahol összefutottunk, azt kérdezte, hogy mi az, amivel tud nekünk segíteni? Mielőtt a Hóman-szobor ügye bekerült volna a nyilvánosságba, engem felhívott a polgármester úr és azt mondta, hogy szeretne velünk beszélni. Összejött a találkozó és beavatott minket a szoborállítás hátterébe. Abba, hogy van egy szervezet, egy kezdeményezés Hóman Bálint tisztelőinek egy csoportja, amelyik egy ideje már próbálja rávenni a várost egy szobor felállítására.
Nekünk azt mondta, hogy személy szerint ő ezt ellenezte, és próbált ebben következetes álláspontot képviselni.
Azonban egy akkori országos hírt kapó bírósági határozat után a polgármester furcsa helyzetbe került: sokunk döbbenetére történt ugyanis azokban a hetekben, 2015 év vége felé, hogy Hóman Bálintot rehabilitálták. Ezt a fejleményt idézve azt mondta a polgármester, hogy emiatt már nincs lehetősége egyértelműen nemet mondani a kezdeményezésre. Ő akkor úgy vélte, hogy jobb, ha mi erre felkészülünk, ezért akart minket időben tájékoztatni. Mi azt válaszoltuk, hogy mindentől függetlenül a közösségünkkel továbbra is ellene leszünk a szoborállításnak. Később volt egy városi közgyűlés is, amelyet elvileg arra hívtak össze, hogy döntsön ebben a kérdésben. A többség megszavazta a szobrot. Azt éreztük, hogy ezt valaki magasabb szintről határozhatta el, nem pedig Fehérváron.
Mindenesetre mi újra elmentünk a Mazsihisz vezetésével tárgyalni a polgármesteri hivatalba, de nem kaptunk semmilyen biztató választ. Ezt követően felgyorsultak az események: megjelent a városban négy állam — az izraeli az amerikai a német, és a brit – nagykövete, akik találkoztak a polgármesterrel, akik szintén nem értek el eredményt.
Azt csiripelték akkor a madarak, hogy a Zsidó Világkongresszus magyar származású elnöke, Ronald S. Lauder elég nyomatékosan felhívta a magyar kormányzat figyelmét arra, hogyha ezt a szobrot felállítják, az nem fog előnyére válni Magyarországnak.
Persze nem tudom pontosan, hogy ki és mit, hogyan és kinek írt vagy telefonált, de az biztos, hogy hatásos akció volt. Szerencsére. Mert szinte minden készen állt már a szoborhoz. Ott volt a talapzat, megvolt az helyszínen az elkerítés is…
Mégis, pontosan mi lehet a mostani elismerés mögött?
Azt gondolom, több oka lehetett annak, hogy ezt a díjat megkaphattam. A községünk és a város közreműködésével népszerű programok indultak el az utóbbi évtizedben. Ilyen volt például első sorozatunk a kántor-koncertekkel. Ezt a város egyik prominens rendezvénytermében szervezhettük meg, épp ott ahol a legutóbbi kulturális programunk, a fehérvári Zsidó Napok is zajlottak.
Majd egy évtizede szervezünk szabadegyetemi előadásokat, és a várossal közösen megcsináltunk egy őszi, tematikus zsidó fesztivált, a Székesfehérvári Zsidó Napok névvel. Ennek éppen a napokban volt a harmadik évadja, és azért csak a harmadik, mert a pandémia okán két év kimaradt.
Ezek a programok a város kulturális kínálatát is színesítették és nagyon sok nem zsidó polgártársunk is ellátogatott rájuk. Ez a példája a szimbiózisnak, nem csak a múltban, de a jelenben is, mert kifejezi azt az egyetemes hozzáadott értéket, amely gazdagítja a város kulturális örökségét. Szóval talán ezt a munkánkat is elismeri a díj.
Fahidi Évától a stand upig: jön a 3. Székesfehérvári Zsidó Kulturális Napok
Ön szerint ebben a döntésben nincs egyfajta általános bűntudat? Nem csak egy szimbolikus dolog ez a díj, és valójában sokkal inkább a múltnak szól?
Biztos, hogy ez is benne van.
A polgármester több alkalommal is kijelentette, hogy úgy érzi, a városnak van adóssága a zsidósággal szemben.
Ebben a városban volt két csodálatos zsinagógája a helyi közösségeknek, a városnak volt 2500 zsidó lakosa a deportálások előtt. Van mire emlékezni, van miről nem elfeledkezni. A polgármester rendszeresen szorgalmazta azt is, hogy ő nagyon támogatná azt, hogy a városnak legyen egy aktívabb hitélettel is rendelkező közössége, és hogy ennek érdekében legyen újra egy önálló rabbija is. (Ez végül tavaly sikerült is, amikor Darvas Istvánt avatták hitéleti vezetővé a városban. Az esemény után a felek közös sajtótájékoztatót is tartottak – a szerkesztő)
A nemrég bemutatott videónkban is csupa-csupa pozitív dolgot hallottunk a város vezetéséről. Maguk ezt a nyitást és partnerséget minek tulajdonítják?
Fehérvárnak a 80-as 90-es évektől filoszemita városi vezetői voltak.
Önnél egy családi hagyomány a közösségben töltött aktív szerep, hiszen nagyapja, és édesapja is vezetőként vett részt a fehérvári közösség életében. Ez miként alakult így? Mi volt a fő motiváció?
Sajnos a nagyapámat nem ismerhettem, de ő vezetőségi tag volt a deportálásig. Édesapám nem volt nagyon vallásos ember, de minden pénteken járt templomba, gyerekkoromtól fogva engem is vitt magával. Mindig is tudtam, hogy mi zsidók vagyunk, hogy mások a szokásaink, a vallásunk. Nekem ezt természetesnek tűnt. Fehérvár nem egy akkora város, hogy ne tudta volna mindenki apámról azt hogy zsidó. Ráadásul
felmenőim, még a dédapám is azt a szakmát űzte, amit én is: az órás mesterséget. Lassan 150 éve van a városban családi órás boltunk.
Az ötvenes, hatvanas évek – az ön gyerekkorának évei -- nem az az időszaka a magyar vidéki zsidó életnek, amelyet virágzó közösségi életként lehetett jellemezni. Városukban már nem is volt zsinagógájuk. Mire emlékszik az akkori közösségi életből?
A háborút túlélt maroknyi hitközségi tagság a zsinagóga híján itt, ebben az imaházban, ahol most van a közösségünk központja, kezdte el újra a hitéletet gyakorolni. Ez az épület a háború előtt épült egy zsidó adományozó pénzéből, eredetileg aggok és árvaházi gyerekek számára. Tehát 1945 óta ebben az épületben rendezzük az eseményeinket és gyűlik össze a közösség.
Nem volt olyan időszak, amikor a hitközség ne működött volna. 1956-ig volt rabbi is. A tavaly itt beiktatott Darvas István az első, aki 1956 után végzett rabbiként felelhet a hitéletért.
Viszonylag sok idős bácsi járt oda velünk gyerekkoromban. Emlékszem, hogy széntüzeléses kályhával fűtöttünk, és hogy a nagy ünnepekkor bent az imateremben volt egy felső karzat rész, ahol mi gyerekek játszottunk, vagy épp az udvaron szaladgáltunk. Sőt, még arra is emlékszem, hogy zsidó óvoda is működött az épület alagsorában, én ugyan nem, de a nővérem még oda járt.
Emlékszik meghatározó hitéleti vagy közösségi tagokra? Olyanokra, akik megbecsült tagjai voltak a városi közösségnek is, mindezek mellett büszke hitű zsidóként élték életüket?
Én 1954-ben születtem, mióta az eszemet tudom, sose volt nekünk hivatalos vallási vezetőnk. Voltak itt községi elöljárók és volt maga az elnök. Apám is ezt a tisztséget töltötte be, majd később én is. Ezek a vezetők feleltek azért, hogy az egész közösséget összefogják. Itt valójában egymás közötti emberi kapcsolatokról, odafigyelésről lehet beszélni, mert külsős programjaink nem nagyon voltak kilencvenes évekig. Csak az istentiszteletek, ünnepségek és természetesen a mártír megemlékezések. A hitközség elnöke volt egyben az előimádkozó is, és kimondottan nagyobb ünnepekkor kaptunk időnként Budapestről is rabbikat. Ami a kiemelkedő tagokat illeti: természetesen sok karakterre emlékszem. Gerőfy Ármin, Herczog Miksa, Hatsek József, vagy az elődöm Jávor Mátyás -- aki 17 éven át volt hitközségünk elnöke- -- mind-mind remek vezezők voltak, kártya-délutánokat szerveztek a tagoknak és a széder vacsorák sem maradhattak el. Az egészre úgy emlékszem, mint nagy családi eseményekre, ahol eredetileg nagyon kevés volt a tagok között a tősgyökeres fehérvári, hiszen a többségük a háború után került ide. Apám persze már itt született, hiszen a nagyapja is.
És ön is, akinek dédapja az első a családban, aki órásként dolgozott. Róla ismert, hogy a mai Szlovákiában lévő Rozsnyón szerezte szakvizsgáját. Honnan érkezett Fehérvárra a család?
Pontosan nem tudom. Édesapám nagymamája Bécsben is lakott. Voltak ott rokonok, és úgy tudom, hogy szinte jobban beszélt németül, mint magyarul. Majd valahogy mégis Fehérvárra került, mert nagyapám már itt született 1884-ben. Előtte majd 10 évvel korábban, 1875-ben nyitotta dédapám, Leopold Neubart a saját órás szaküzletét a belvárosban. Azóta van Fehérváron a családunknak órás boltja.
Sosem vágytak arra, hogy elköltözzenek a városból?
Egy dologról tudok csak: 1956-ban disszidálni akartak a szüleim. Elég alaposan fel is készültek rá, mert gyakorlatilag a határig el is jutottak. Egy baráti társaság szerzett egy teherautót, majd azon kaptunk mi is helyet. Én két éves voltam, semmire nem emlékszem, csak a szüleim későbbi beszámolójára. Apámék a határnál lövések dördülését hallva úgy határoztak, hogy inkább nem tartanak a csoporttal. Miután visszatértek a városba értesültek arról, hogy a teherautó épségben átjutott a határon...
Később apámat többen is csalogatták, hogy költözzön Pestre, ahol sokkal tartalmasabb zsidó életet lehetett volna élni, de nem akart menni. Mindig arra hivatkozott, hogy ott van nekik az üzlet, és talán félt attól is, hogy ismét új életet kezdeni.
Különben a szülei hogy találtak egymásra Fehérváron?
Apám a munkaszolgálat és a Mauthausen-i deportálás után tért vissza Fehérvárra. Anyukám vallásos sátoraljaújhelyi családból származott. Ő Bergen-Belsenben szabadult. Amikor visszatért szülővárosába, és megtudta, hogy mindenkije odaveszett, egy barátnője hívására költözött Székesfehérvárra, ahol 1945-ben találkozott apámmal. Az ő házasságuk filmbeillő, és nagyon különleges. Ők voltak az egyik azon 10 párból, akik 1946-ban a még álló, de romos zsinagógában fogadtak örök hűséget egymásnak egyházi szertartással.
Arról meséltek nekünk, hogy egyre aktívabb az élet a helyi hitközségben. Miért most mondott le, amikor látszólag beindult az élet és jönnek a fiatalok?
Először is én azért vállaltam el az elnökséget, mert számíthattam két barátomra, alelnöktársaimra – Fürst Józsefre és Róth Péterre. Sajnos ők pár éve, egy éven belül hunytak el, és az ő elvesztésük nagyon megérintett engem pszichésen is. Nem tudtam, hogy kik lennének azok, akik rajtuk kívül olyanok lennének, akikkel ilyen gördülékenyen tudnánk folytatni a munkát. Voltak olyan dolgok is akkor az életemben, hogy úgy éreztem, nem akarok feleslegesen a családom kárára többet idegeskedni a kelleténél. Mindezzel együtt egy olyan elnököt sikerült Barna Ágnes személyében választani, aki energikus és elkötelezett. Nem véletlen, hogy sok közös beszélgetésünk, ötletelésünk van, és nem is érzem azt, hogy elhagytam volna a közösségi teendőket, csak talán kevesebb a felelősségem és az adminisztratív kötelességem.
Minek tulajdonítja azt, hogy van egy prosperitás a fiatalabbakkal?
Biztosan szerepe van ebben annak, hogy van egy olyan országosan is ismert vallási vezetőnk, mint Darvas István rabbi. Talán az is benne van ebben, hogy egyre többen kezdik felfedezni családjaik eredettörténetét.
Mai napig vannak sokan, akik elhallgatják a származásukat, gyökereiket, örökségüket. Szerintem ez nemcsak nem jó, de nem is egészséges.
Nálunk az elmúlt években megfigyelhető egy pozitív változás, főleg a 30-as, 40-es generáció tagjai közül jöttek el hozzánk többen, akik a szüleiktől csak megkésve hallottak a származásukról. És vannak olyanok is, akik persze vallásjogilag nem zsidók, de nálunk ez korábban sem számított igazán. Annak örültünk mindig is, hogy együtt tudunk lenni. Próbálunk minél több fiatalabbat is bevonni a tevékenységeinkbe, szerencsére akadnak is közöttük olyanok, akik erre fogékonyak. Habár azt most még nem látom, hogy a jelenlegi rohanó világunkban kik lennének azok, akik a hitközségre ennél is több energiát tudnának áldozni majd a jövőben. De azért reménykedem. Nálunk zárt kapukat senki nem talál most sem, és korábban sem.
Tíz éve választották meg elnöknek, 8 évig volt vezető. Mit tart a legnagyobb eredményének és miben van hiányérzete?
Legnagyobb eredményként három dolgot mondanék: a városban egy új kulturális rendezvényt, a kántor-koncertet tudtunk bevezetni, a másik a Szabadegyetem, aminek nagyon nagy sikere volt. Sokszor megállítottak az utcán, és arról faggattak, mikor lesz a legközelebbi előadássorozat? Ezen felül a Székesfehérvári Zsidó Napok 5 évvel ezelőtt indított sorozatára is jó szívvel gondolok. Különben érdekes ennek a története: Breuer Péter Heti TV című műsorában futott össze Deák Andrea közös barátunk és Cser-Palkovics polgármester úr, és ők ketten beszéltek arról, hogy milyen jó lenne hogyha a budapesti Zsidó fesztivál alapján lehetne Fehérváron is egy ilyet csinálni. Indulásunk óta szinte mindent előadásunk teltházas volt, még olyan problémák is akadtak, hogy voltak események, amelyekre nem fért már be a közönség. Elnökségem alatt több új taggal gyarapodott közösségünk, de számottevően mégsem lettünk többen, mert meghatározó személyek, akikre mindig számítani lehetett, eltávoztak közülünk.
Mi kell Ön szerint ahhoz, hogy legyenek vidéken is zsidó hitközségek?
Erről nagyon sokat beszélgettünk magunk között, és sok más vidéki hitközségi elnökkel is. A mi tapasztalataink azt mutatják, hogy sokszor hiába szerveztük nagyobb nyilvánosság előtt a programjainkat, mégsem tudtunk átütő eredményre jutni. Nincs jó receptem arra, hogy mivel lehet majd vidéki zsidó községeket fenntartani, gyarapítani, népszerűbbé tenni. Az is igaz, hogy eszembe jut néha, mi volt a korábbi időszakokban, például 25-30 éve, vagy akár az apámék idejében: mindig arról beszéltek akkor is az emberek, hogy ha majd nem lesz ez vagy az a vezető, akkor biztos a hitközség sem lesz már... Aztán mégis mindig lett valahogy. A mi esetünkben emlékszem a kirándulások voltak az ilyen toborzó, csapat összetartó rendezvényeink. Mindig nagyon jól sikerültek. Szerencsére a mostani elnök, Barna Ágnes is folytatja ezt a hagyományt. Az lenne az igazán üdvözítő, hogyha az ünnepekkor is sokan lennénk együtt.
Hogy látja, közel 80. évvel a Shoa után milyen ma a magyar zsidóság helyzete?
Én úgy érzem hogy, panaszra nem lehet okunk. Nyilván antiszemitizmus valamilyen mértékben megjelenik, de azt hiszem, hogy jobb ennél nem hiszem hogy valaha is lesz, mindig van mit csinálni, hogy jobb legyen de szerintem nincs most komoly okunk arra, hogy nagyon elégedetlenek legyünk.
Látszik, hogy jóban vannak a helyi politikusokkal, mert ez a válasz rendkívül diplomatikusra a sikeredett.
Mi mindig azt mondtuk Fehérváron, hogy nem azt nézzük, hogy ki milyen párt színeiben szerepel, hanem hogy a saját értékrendünkkel ki tud azonosulni.
Szóval akkor maradunk a diplomatikus válasznál?
Igen.
Ha kíváncsi vagy arra, hogy mi milyennek láttuk nemrég a fehérvári zsidó közösséget, klikkelj az alábbi videónkra!
'Ercsi után minden szürkévé vált"...
Fehérvár és Ercsi Fejér megye különböző kiindulási pontja , mégis az utóbbi időben lendületben van , erre a lendületre voltunk kiváncsiak most is mint mindíg.