A nyírség legnagyobb közösségének korábbi elnökének, a Sófár magazing főszerkesztőjének tanulságos munkáját közöljük, amely reflektál a nyíregyházi zsidó élet múltjára és jelenére. Kertész Gábor írása.
Nyíregyháza a XVIII. század közepére szinte teljesen elnéptelenedett, ezért a település földesura, Károlyi Ferenc evangélikus tirpákokat telepített be. Ennek köszönhetően a település felvirágzott, a 18. század végén mezőváros, majd szabad királyi város lett. Eközben elődeink, akik a török hódoltság után elmenekültek az országból, ismét kényszerű vándorbotot ragadtak, osztrák, német területekről, Csehországból, majd Galíciából megindult a zsidóság bevándorlása magyarhon felé.
A „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek” szólás nem ebben a történelmi korszakban született.
Az eltérő kultúrájú csoportok az országon belül is migráltak, így vált Nyíregyháza is a jiddis nyelvű haszid és a német nyelvű askenázi zsidó rétegek ütközőpontjává, mintegy előrevetítve a felekezeti szakadást. 1840-től jutott a zsidóság osztályrészévé a szabad letelepülési, a szabadkereskedelemi és ipari tevékenység, a tudományos és művészeti pályákon való elhelyezkedés, a polgári ingatlanszerzés joga.
A teljes polgári és politikai jogot 1867-ben mondta ki az emancipációs törvény. Az izraelita felekezet „elismert” státusza ekkor még számtalan hátrányt jelentett, de 1895-től „bevett” egyházként működhetett, azaz állami támogatással. A több, mint száz évig elhúzódó folyamat a lakosság egzisztenciális félelméből és a vallási türelmetlenségből fakadt.
Nyíregyháza zsidósága 1840-től szerves része lett a városnak, szolgálta, míg tudta annak érdekeit, melyhez a kölcsönös vallási tolerancia biztosított hátteret.
Tekintsünk el attól, hogy a sokévszázados antijudaizmus, majd a politikai antiszemitizmus parazsa nem hunyt ki. Városunk 1883-ban a tiszaeszlári vérvádperről híresült el a magyar zsidóság aranykorában. Erről a korszakról, a város és a megye jelentős zsidó személyiségeiről bőséges ismereteket ad a hitközség weboldala, a 24 éve alapított Sófár c. újság írásai.
A szakadás folyamata lassan ment végbe városunkban. 1865-ig az akkor még egységesnek tűnő közösség a nagykállói rabbinátushoz tartozott. Az önállóvá vált hitközséget a németül prédikáló Friedmann Károly rabbi 40 évig vezette. Az 1868/69-es zsidó kongresszuson megtörtént a zsidóság ortodox és neológ felekezetre szakadása.
A nyíregyházi zsidóság ellenben egyikhez sem csatlakozott, az 1877-ben írt alapszabályában a status quo irányzat mellett foglalt állást, a végleges csatlakozás – az alapszabály többszöri átírás után – 1882-ben történt meg. A helyi zsidóság egy része ezt nem fogadta el, 1878-ban saját rabbit hívtak Friedmann Ignácz személyében, tagozatként működtek, de végül 1904-ben létrejött az Autonóm Ortodox Hitközség, mely 1924-től már saját zsinagógájában imádkozott, bár az építés csak 1932-ben fejeződött be.
Az ortodox közösségről vajmi kevés adat, történet maradt az utókorra, így Wieder Solem rabbiról sem, aki negyven év szolgálat után Auschwitzban pusztult el. Ugyanez jutott osztályrészül Németi Sándor elnöknek is. (Németi Sándor mindkét Amerikában élő dédunokáját közösségünk avatta bar micvóvá.) Annál többet tudunk az országos hírű, városában megbecsült dr. Bernstein Béla „stateszku” főrabbiról, képviselőtestületi tagról, ki bibliájával kezében követte híveit a Kassa felé induló vagonok egyikében.
A nyíregyházi „zsidólista” több, mint 4700 nevet tartalmaz.
Az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium jóérzésű tanárai révén a zsidó maturanduszokat kiengedték a gettóból. Érettségizhettek, de rögtön utána – egy kivételével – deportálták őket. Tizenötükből három élte túl. Főhajtás a túlélőknek, kik újraidították a hitéletet annak ellenére, hogy sokuknak új családot kellett alapítani, szembesülniük kellett az 1880-ban avatott, a harcok alatt kiégett status quo zsinagógával, a kifosztott ortodox templommal, mely gettókórházként működött.
Hamarosan újraéledt mindkét közösség közel ezer fővel, helyiekkel, betelepülőkkel. A kiégett templom helyreállítása fel sem merülhetett, az államra sem számíthattak, különösen a politikai változás után. Működött ugyan a slachstíbel, a kóser húsbolt, a mikve, de a hitélet már soha nem lett a régi.
Ezt nemcsak az anyagi feltételek tartós hiánya okozta, hanem az is, hogy a zsidóknak választani kellett a megélhetés és a szombattartás között. (Ritka kivétel lehetett az olyan vállalati vezető, mint aki apámnak szólt, hogy az őszi ünnepekre nyugodtan vegyen ki szabadságot.) Ilyen körülmények között elsősorban az ortodox hitűek, de mások is folyamatosan hagyták el a várost.
Némi reményt jelenthetett ugyan 1947-ben dr. Morgenstern Benő, a fiatal, nagy tudású vallási vezető letelepedése a városban, de ő sem sokáig bírta, míg végül az 56-os zsidóellenes hangulat hatására 1957-ben alijázott. Jónéhányan az átélt borzalmak hatására elvesztették hitüket, beolvadtak a politikai életbe, s közülük csak néhányan tértek vissza a közösségbe a rendszerváltás után.
Ne ítélkezzünk. Ha a mi háború után született generációnk megfelelő zsidó oktatást kap egy más politikai környezetben, vallásosabb családi légkörben, s itt marad a városban, zsidó családot alapít, akkor ma nem lenne gondunk. Igaz, hogy az őszi ünnepek alatt még néhány évtizedig megtelt a templomunk, de ez ma már nem jellemző.
A 90-es évek végén a megváltozott politikai és pénzügyi feltételeket kihasználva elkezdtük a közösség élettereinek felújítását: különösen fontos volt az ortodoxok első épületének, közösségházának teljes rekonstrukciója, a zsinagóga további részleges felújítása, a közel 2200 síremléket őrző temetőnk megóvása. (A mikve sajnos az enyészet állapotában van.)
De igyekeztünk minél több vallási, kulturális rendezvényt szervezni, nyitottá válni – több-kevesebb sikerrel. Ez a törekvésünk máig is tart, s van már képzett, fiatal vallási vezetőnk. Ez nagyon fontos, mert többet kellene tudnunk múltunkról, törvényeink szelleméből, hiszen a zsidó nép azért maradt fenn, mert réges-rég megírta saját történetét, melyet tovább kell adnunk utódainknak.
Segítséget várunk a zsidó vallási szervezetektől, de elsősorban szellemi támogatást és – aktuálisan – morális példamutatást.
A döntéshozóknak – helyi és országos szinten – meg kell fogalmazniuk olyan elképzeléseket, melyek a jó fizikai adottságú létesítményeinkre épülve hosszú távon szolgálhatják utódaink jövőjét. Ehhez persze a magyar zsidóság sokszínűsége mellett egységes jövőképre is szükség lenne.
Ez az írás egy átszerkesztett változata annak, ami a Sófár idei számában jelent meg, és a főszerkesztő ajánlásával közöljük most. Itt pedig azt láthatjátok, hogy milyen filmet forgattunk az ottani közösségről:
NINCS VELÜK GOND /TIRPÁKOK ÚJFEHÉRTÓ és NYÍREGYHÁZA EREDETI RIPORTJAINK VOL 9
No Description