Csodarabbik földje, zarándokok találkozóhelye, legendák, kincsek és több száz éves temetők vidéke: a magyar zsidóság újkori történetének első komolyabb bevándorlási terepe. Ez mind Kelet-Magyarország, amelynek egyik legjobb ismerője a Bennem Élő Eredet alapítója, Cseh Viktor. Tőle kértünk áttekintést Tokaj-hegyalja és Szabolcs zsidó világába. Első rész.
Kelet-Magyarország zsidó története természetesen, mint bárhol máshol, itt is faluról falura, városról városra változik. Mégis,
a Tokaj-hegyaljai és a szabolcsi zsidóságot ki szoktuk emelni a régióból. A csodarabbik földje ez, jámbor haszid tudósok működési helye,
kiket távoli helyekről is felkeresnek a gyógyulás vagy a jobb élet reményében. A rebbékre pedig oly’ büszke hívek javát paraszt-zsidóknak hívjuk, közöttük például az én egyik bobémat, vagyis nagymamámat, Baszsévát, azaz nekem Böbét Rácfertről, illetőleg Újfehértóról, ahogy nem jiddisül, hanem magyarul hívjuk a települést. Itt szinte mindennek és mindenkinek volt valami becézgető zsargonja.
Ha romantikusan akarjuk elképzelni ezt a részt, akkor gondoljunk Kelet-Magyarországra úgy, hogy hazánkban itt éltek Tevje, a tejesember magyar rokonai.
Zsidók a 17. század elejétől kezdve egyre rendszeresebben fordultak meg Hegyalján s környékén. Jöttüknek elsődleges célja a kóser borkészítés volt. Nem elmélyülve a kóser bor háláchájában, vagyis zsidó jogi aspektusaiban, a készítése épp olyan időigényes, mint a „sima” boré, de ezt ráadásul még őrizni is kell, nehogy esetleg valaki megtréflizze.
A jó minőségű kóser nedűt aztán Galíciába és az orosz cári birodalom stetl-világába hajtották, ahol ezt az egészes rendszeresnek mondható pogromok s ilyen-olyan zsidóellenes intézkedések miatt jellemzően nem tudták helyben elkészíteni.
Ismeretes egy kassai levél, melyben arról panaszkodtak, hogy a zsidók felvásárolják a bort és a szőlő venyigét, amit tétlenül kell végignéziük, ugyanis egy Alaghy nevű mádi nemes védelmét élvezik. A környék zsidó borászairól azonban nem csupán a panaszosok emlékeznek meg, de a híres „Bach” is – aki természetesen nem az ismert zeneszerző, hanem a tudós krakkói rabbi, Joél Szirksz (1561–1640), akit magnum opusa, a BAjit Chádás rövidítítése után emleget a zsidó világ Bach-ként – írt egy levelében a (mező)zombori kóser bor finomságáról.
Aztán a bortermelők és borárusok
lassanként rájöttek, hogy valójában sokkal békésebb vidék ez a szőlőben gazdag magyar lankás, ráadásul exportálni még egyszerűbb is, mint folyamatosan ingázni és a családtól távol lenni, így aztán megkezdődött a letelepedés.
A hagyomány szerint 1750 körül egy pénzgyűjtő körútja alkalmával még a nagy Báál Sém Tov, a haszidizmus atyja is ellátogatott Mádra, és ha hiszünk a legendának, akkor ez nem jelenthetett mást, mint egy népesebb zsidó közösséget. Amit tényszerűbben tudunk, hogy 1769-ben már Chevra Kadisa, vagyis Szentegylet alakult Mádon, s Wahl Móse Eliezer (1710–1799) személyében már rabbijuk is volt, aki nem csak a falu, de egész Zemplén megye főrabbija is volt és még pont megélte, hogy 1798-ban felépült a máig a környék ékszerdobozának számító copf – parasztbarokk – zsinagóga.
Auschwitztól a halhatatlanságig: a mádi zsidóságról készül új könyv
Máddal szinte egyidőben Bodrogkeresztúron is szervezett hitközség alakult ki. Itt is egy sor Talmud-tudós rabbi működött, mint például a híres festő, Fényes Adolf (1867–1945) dédapja, Wahrmann Jiszráél (1755–1826), aki később Pest első hivatalosan is elismert rabbija lett, s másfelől nagyapja volt Wahrmann Mór (1832–1892) bankárnak, a magyar országgyűlés első zsidó származású képviselőjének, aki egyszer párbajozott a virtigli antiszemita Istóczy Győzővel (1842–1915) is.
De Keresztúr nem miattuk íródott be az egyetemes zsidó történelembe, hanem a 20. század egyik legismertebb rebbéjével, Steiner Sájele (1851–1925) rabbival – aki mindenbizonnyal nem is volt rabbi, amit egyébként ő sem igazán tagadott, hiszen magát, mint a mestere, a liszkai rebbe szolgájaként írta le, de ettől függetlenül az egyik legnagyobb csodatevő hírében álló cádikja lett, akiről a korszak haszid dinasztiáinak rebbéi szóltak elismerően. Reb Sájele képe máig több házban kint van, hogy a szentséget sugárzó arca elűzze a rágcsálókat.
A rebbe leszármazottjai az Egyesült Államokba mentették át a szellemi örökséget, de
az elmúlt évtizedben – alig máshol tapasztalható – napi zarándoklat van a városba, ahol ezáltal napi imádkozásokat tartanak Reb Sájele egykori házában, ahol tanház, kóser szállás és mikve is van.
Olaszliszkán élt Friedmann Cvi Hirsch (1808–1874) rabbi, vagyis közismertebb nevén, Reb Hersele, akitől a keresztúri rebbe a jótékonykodás mesterfokát tanulhatta el, hogy háza mindig nyitva álljon a szegények és mindenféle zarándokok előtt. Reb Hersele házának egyébként nem építettek fundamentumot, mert a rebbe úgy gondolta, hogy arra a kis átmeneti időre, amíg eljön a Messiás, már nem érdemes hosszú távra építkezni.
A liszkai csodarabbi házát sajnos a rendszerváltás környékén lebontották, zsinagógájának pedig csak a keleti fala maradt meg – erről a pusztulásról egyébként Jancsó Miklós (1921–2014) forgatott egy háromrészes kisfilmet Jelenlét címen.
Cseh Viktor: „Anyám csak egy dolgot kért: nehogy rabbi legyek”!
Tokajon a szájhagyomány szerint 1750-ben mindössze 20 család adományából már zsinagógát építettek, de ennek helyét nem ismerjük. Az 1820-ban felavatott zsinagóga egy tűzvészben pusztult el, mire a hitközség megsegítésére hatalmas akció indult, melyben részt vett még Bischitz Johanna (1827–1898), az ország egyik legnagyobb filantrópja is.
A ma is álló – a végső pusztulástól az utolsó pillanatban megmentett – zsinagógát 1896-ban avatták fel, s egy évvel később itt foglalta el a rabbiszékét a világhírű pozsonyi Chátám Szófer egyik unokája, Strasser Ákivá háKohén (1858–1924). A nagyzsinagóga ma már konferenciaközpont, de árnyékában meghúzódik egy kis haszid imaház, melyet a tokaji zsidóság őrei tartanak rendben a 21. század emberének;
Hegyalja szakállas, fekete mellényes, zakós őre korai haláláig Lőwy Lajos (1949–2011) volt, azóta pedig Kalmanovits Miklós tölti be ezt a fontos posztot.
Tarcalon valamivel később alakult szervezett hitközség, ahol az első rabbi, 1813-tól Paneth Jehezkiél (1783–1845) volt, aki már korán a haszidizmus felé fordult, de klasszikus Tóra-tudósként is tisztelték, nagyobb pályára volt predesztinálva, mint egy hegyaljai falu; Erdély főrabbija lett, gyulafehérvári sírhelye máig zarándokhely, leszármazottjai pedig egy kisebb haszid csoport, a dési (angolosan: „Deyzh”) közösségben vitték tovább a szellemi örökségét.
Tarcalon a több mint 200 éves zsinagóga egy finn művész műterme, az egykori Tóra-szekrény helyén, a falba vájt fülkét szalmavirágok, a női karzatot ágy és kanapé foglalja el.
Hegyaljától kissé messzebb fekszik Sátoraljaújhely, mely szintén fogalomnak számít a témában. A városban már 1744-ben chéder működött a gyermekeknek, a korai kezdeteknek megfelelően nem is csoda, hogy a térség egyik zsidó központja lett. Itt működött a szatmári és szigeti haszid dinasztiák atyja, Teitelbaum Mose (1759–1841) csodarabbi, aki a legenda szerint meggyógyította a gyermek Kossuth Lajost, hovatovább, ő jósolt neki fényes karriert is.
Cseh Viktor írásának második részében felfedjük a szabolcsi zsidóság meghatározó érdekességeit, és felelevenítjük Sátoraljaújhely egészen különleges 1944 előtti demográfiai sajátosságait is. Ha addig is kíváncsiak vagytok arra, hogy Csapatunk mit láttott filmreillőnek, nézétek meg legújabb riportunkat:
EREDETI RIPORTJAINK VOL 8
Tokaj , Kisvárda , Bennem Élő Eredet , KATZ DÁVID , Kenu, Élők és Emlékek,