Csodarabbik földje, zarándokok találkozóhelye, legendák, kincsek és több száz éves temetők vidéke: a magyar zsidóság újkori történetének első komolyabb bevándorlási terepe. Ez mind Kelet-Magyarország, amelynek egyik legjobb ismerője a Bennem Élő Eredet alapítója, Cseh Viktor. Tőle kértünk áttekintést Tokaj-hegyalja és Szabolcs zsidó világába. Második rész.
A haszidok mellett éltek itt más irányzathoz tartozók, így idővel három hitközség is alakult, így egy orthodox, egy status quo ante, a haszidok pedig egy szefárd hitközséget alapítottak – utóbbiak az általuk követett imarend miatt nevezték magukat szefárdoknak, nem pedig azért mert bármi közük lett volna az Ibériai-félszigethez.
Az 1920-as években a határvárossá lett Újhelyen minden harmadik ember zsidó volt, akkoriban a három hitközségben több mint 6400 ember törömült.
A szabolcsi zsidók esetében azt várnánk, hogy Nyíregyházával kezdjük, azonban a történelem szempontjából sokkal inkább logikus először Nagykállóról írni. Itt a hagyomány szerint már a kállói vár 1711-es elpusztulása után nem sokkal szervezett hitközség volt, de ezt az akkori népességi adatok nem támasztják alá.
Ami viszont kézzel fogható, az a száz évesen elhunyt Joél ben Cvi Brodi rabbi sírköve a régi temetőben, mely 1755-től málladozik. Itt működött – egyes vélemények szerint itt is született, bár a szerencsiek erről azt mondják, hogy nem igaz, mert valójában Szerencsen látta meg a napvilágot –
Taub Jicchák Eizik (1751–1821) vármegyei rabbi, a Szól a kakas már kezdetű dal szerzője, akit a haszidizmus magyarországi atyjaként is szokás emlegetni
, annak ellenére, hogy történelmi szempontból semmiféle különösebb hatása nem mutatható ki a későbbi haszid közösségekre. Mindenesetre ő volt az első rebbe hazánkban, s
az ő sírjánál kezdődtek meg az első zarándoklatok is az országban. A két világháború között átlagosan 10 000 ember utazott Reb Eizik sírjához, mihez az állami vasutak 50%-os kedvezményt is biztosítottak.
Erről a mesés világról festett és rajzolt sok képet a magyar Chagallként is emlegetett város szülöttje, Ámos Imre (szül.: Ungár, 1907–1944) festőművész.
A térség egy másik központja Újfehértón volt, ahol szintén a 18. század közepétől kezdve éltek nagyobb számban zsidók, mely a vészkorszakig átlagosan azt jelentette, hogy minden tizedik fehértói Ávrahám, Jicchák és Jákov Istenét dicsérte. Az orthodox hitközségben itt is sokan szimpatizáltak a haszidizmussal, mint a közösség 19. század végi rabbija, Silbermann Ferenc (1815–1897) rabbi, vagyis Reb Náftóli Hercka.
Nem csoda hát, hogy 1898-ban újabb csodarabbi költözött a városba, aki bár sosem lett a hitközség hivatalos rabbija, mégis hatalmas tekintéllyel bírt. Ő Reb Sólem Lézer (Halberstam Sálom Eliezer, 1862–1944) volt, a híres cánzi rebbe, a „Divré Chájim” egyik fia. Keresztúri „kollégájához” hasonlóan ő is népkonyhát vezetett a szegények számára.
Az első világháború alatt pedig Tisza István gróf közbenjárására Újfehértón lelt békére a világhírű belzi rebbe, Jiszáchár Dov-Beer Rokeach (1851–1926), tehát ekkoriban meglehetősen naggyá nőtt a város képzeletbeli Tóra-koronája.
A fentiek mellett a kisebb falvakban is meglehetősen népes közösségek virágoztak, melyeket sokszor Talmud-tudós óriások vezettek, így például Bűdszentmihályon (ma: Tiszavasvári) Grünfeld Simon (1861–1930) rabbi, Nyírlugoson Schiffmann Eliezer Méir (1860?–1939) rabbi, Tiszadadán Briszk Jehosua (1847–1917) rabbi stb., vagy Nyírtasson a Lőwy-dinasztia, melynek túlélő tagjai Kanadában egy saját várost építettek fel.
A környékhez képest Nyíregyházára csak igen későn, a szabad költözködést megengedő 1840-es törvény után telepedhettek zsidók. A megyei jogú város eleinte a nagykállói hitközség alá tartozott és csupán 1865-ben önállósult. Saját épületben lévő zsinagóga egészen 1880-ig nem állt a városban, mire végül a Szarvas utcában felépítették a status quo ante hitközség templomát. Itt működött 1909-től
Bernstein Béla (1868–1944) főrabbi, elismert történész, aki az 1848/49-es szabadságharc zsidó történetét is feldolgozta, melyhez Jókai Mór (1825–1904) írt előszót.
Az épület sajnos elpusztult, de áll, ráadásul hitközségi használatban van az egykori orthodox zsinagóga, melyet a nagy zsinagóga-tervező, Baumhorn Lipót (1860–1932) álmodott meg. Az épületet 1924-ben vették használatba, azonban teljesen csak 1932-ben készült el Z. Szalay Pál (1891–1975) belső festményeivel.
Néhány kiragadott névvel és adattal nem lehet bemutatni a múltunk hagyományban az egyik leggazdagabb fejezetét. Egy olyan fejezetet, melynek művelőinek legnagyobb részét elpusztították a vészkorszakban. Azonban
ártatlan Mártírjaink emlékét őrizzük, ha mélyebbre ássuk magunkat a témában, ha ellátogatunk erre a különleges részére az országnak.
Az utóbbi évtizedben hála az Örökkévalónak egyre több temető újult meg, egyre több emlékpont látott napvilágot, s egyre többen és többen tértnek vissza ide hosszabb-rövidebb időre gyökereiket felidézni s ápolni.
Cseh Viktor írásának második részében nem tért ki Kisvárdára. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy Csapatunk milyennek találta a várost, nézétek meg legújabb riportunkat:
EREDETI RIPORTJAINK VOL 8
Tokaj , Kisvárda , Bennem Élő Eredet , KATZ DÁVID , Kenu, Élők és Emlékek,