Legyenek büszkék Auer Lipótra! – üzeni a világhírű hegedűs

Legyenek büszkék Auer Lipótra! – üzeni a világhírű hegedűs

Legyenek büszkék Auer Lipótra! – üzeni a világhírű hegedűs

Vadim Gluzman izraeli muzsikus a világ egyik legkeresettebb hegedűművésze. Közel negyed százada játszik azon a Stradivari-hegedűn, amelyet a zenetörténet csak “Auer-Stradivarinak” hív, mert a Veszprémből elszármazott legendás zenepedagógus, Auer Lipót is használta. Az ő méltatlanul elfeledett örökségéről, családi eredettörténetekről és Izraelről is beszélgettünk Gluzmannal, aki chicagoi otthonából adott exkluzív interjút nekünk.

Auer Stradivari-hegedűjét hosszú évek óta használhatja egy zenei társaság jóvoltából. Mi kell ahhoz, hogy ezt valakinek vissza kelljen adni?

Ez nagyon egyéntől függő. A Stradivari Társaság kezelésében lévő hegedűhasználatnak többféle szabálya van, de alapvetően az egyes hangszerek tulajdonosa dönthet a végső kérdésekben. Az én esetemben a hegedű tulajdonosa egy olyan önzetlen hölgy, aki valójában csak jó szolgálatot akar tenni.

Az elmúlt 24 évben, mióta nálam lehet a hegedű az a tapasztalatom, hogy semmi más érdeke nincs a tulajdonosnak, mintsem hogy egy olyan ember használatában legyen a hegedűje, aki azt a zenének szenteli.

Nálam úgy érzem egyszerűen arról van szó, hogy elégedettséget érez a tulajdonos azzal, ahogy én használom ezt a fantasztikus hangszert. Azt hozzá kell tennem, hogy minden évben új szerződést írunk alá a használatról.

Nem lehet ezt megvenni, ahogy azt Joshua Bell kollégája tette több millió dollárért?

Nem hinném, hogy én valaha képes lenék erre a kiadásra.

Mennyi lenne az ára?

Tisztában vagyok vele, de szerződés szerint nem áll módomban erről nyilatkozni. Azt elárulhatom, hogy

azok a darabok, amelyek Stradivari mester által készített, több mint 300 éves modellek, jelenleg 5 és 18 millió dollár közötti piaci értéket képviselnek.

Feltételezem, hogy ilyen értékű hegedű mellett azért vannak más hangszerei is amivel időnként koncertezik vagy órát tart, esetleg gyakorol.

Természetesen nekem is van más hegedűm, de mióta ezzel játszhatom, másra egyszerűen nincs szükségem. Ahogy egyszer házasodtam a feleségemmel, ezzel a hangszerrel is így vagyok. Csakis vele dolgozom, csakis ezzel a hangszerrel játszom mindig és mindenhol. Ez azt jelenti, hogy ezzel a is utazom szerte a világban.

Önök, akik abban a kiváltságban lehetnek, hogy ilyen régi hangszerrel játszanak, tudják egymásról, hogy hányan vannak a zenei életben? Egyáltalán lehet-e tudni hány Stradivarival játszanak még manapság?

Pontos adatot nem lehet tudni, az biztos, hogy óriási mennyiségű hangszert készített Stradivari mester, aki több mint kilencven évet élt. Ez abban az időben, 300 évvel ezelőtt felfoghatatlan élethosszúság volt, mert az átlag élettartam 45 év lehetett. Teljesítménye is káprázatos.

Zene statisztikusok szerint legalább 600 általa készített hegedű élte túl az évszázadokat, ebből körülbelül 400-ról sejthető, hogy még mindig lehet rajtuk játszani.

Ezt a hegedűt az átlag ember számára hogy mutatná be? A világ 10 legjobb mesterművében benne van?  Egyszer azt nyilatkozta„Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen csodálatos ez a hangszer. 15-ször gyorsabban futok tőle, 15-ször mélyebben merülök el benne. Amikor először kezembe vettem ezt a hegedűt, és elkezdtem rajta játszani, megértettem, hogy az életem megváltozott.”

Isaac Stern szavaival felelek erre: egyszer egy koncertje után odament hozzá egy hölgy és azt mondta neki, hogy ő a világ legjobb hegedűse. Erre ő tisztelettel megköszönve a bókokat azt felelte, hogy ő a második. Mire a nő azt kérdezte, hogy rendben, de akkor ki az első? Stern pedig azt mondta: nagyon sokan vannak… Művészetünk nem egy sport, amit eredményekkel lehetne mérni. Nincs olyan hogy a legjobb 10, vagy a legjobb 20 ebben a műfajban. Ez sokszor annak a kérdése, hogy az én ízlésem a te ízlésed ellenében. Azt gondolom, hogy ilyen értelmetlen felvetés lenne az is, hogy vajon Van Gogh vagy Rubens? Esetleg Michelangelo munkája ér-e többet?

Tudja, hogy került a hegedű Auer Lipóthoz?

Sokat nem lehet arról tudni, hogy ki használta ezt a hegedűt Auer előtt, de az valószínűsíthető, hogy ő Oroszországban jutott hozzá amikor eljött a cárhoz játszani. Érdemes lehet megnézni azt a filmet, amelyet Kováts Péter hegedűművész készített Auer életéről évekkel ezelőtt, abban talán erre több választ kaphatnak. Bár semmi biztosíték nincs arra, hogy így lesz.

Best of Veszprém 2

Függetlenül attól, hogy a nemzetközi zenetörténetben milyen előkelő helyen emlegetik, Auerről mégis nagyon keveset tudunk Magyarországon. Mi lehet ön szerint ennek az oka?

Természetesen csak feltételezéseim lehetnek erről. Idézve az Újtestamentumot: „nem lehetsz próféta a saját hazádban”. De lehet, hogy ennek sokkal egyszerűbb oka van: benne lehet az is, hogy nagyon összefonódott Auer tevékenysége az oroszországi életével, hiszen hosszú éveket töltött ott, orosz állampolgárságot kapott, mind a mai napig a zene történetben és zenei körökben sokaknak ő egy orosz zenepedagógus, ami természetesen nonszensz. De ez csak a vélekedés, aminek az alapja a hosszú tartalmas évek Oroszországban.

Az tény, hogy ő maga elsőszámú elindítója volt annak az orosz hegedűiskolának, vagy legalábbis annak, amiről ma azt gondoljuk, hogy orosz hegedűiskola, de nyilván ez részben annak a történelmi időnek is egy visszatükröződése.

De hát olyan ez a történet, mint Joseph Joachimé, aki nem annyira messze született Veszprémtől, és aki legalább annyira magyar zsidó, mint ahogy Auer. Joachimról pedig sokan azt gondolják, hogy ő egy német hegedűtanár volt, ami megintcsak nonszensz. Ő különben korának egyik legjobb hegedűművésze volt, Brahmsot nem is igen lehet elképzelni az hatása nélkül. Joachim tanította is Auert, koncertezett, saját remekműveket komponált, sajnos ma már csak kevesen ismerik munkásságát.

Ha lehetősége lenne magyarok előtt beszélnie Auerről, hogyan mutatná be őt?

Elsősorban Auer történelmi jelentőségét domborítanám ki. Megteremtette az alapjait kimagasló hegedűművészek jelentősségének. Egy olyan örökséget hagyott hátra, amit a mai napig elismer a szaktudomány és a zenetörténelem. Nálánál erősebb zenei alapítóról nem nagyon lehet beszélni a hegedűművészetben. Arról, hogy milyen tanár volt, vannak különféle feljegyzések, arról, hogy milyen hegedűművész lehetett van néhány felvétel, de abból az időből, amikor már túl volt karrierje csúcsán, valamikor a nyolcvanas éveinek elején rögzítethettek felvételeket vele.

Én nagyon boldog lennék hogyha a magyarok büszkék lennének Auerre, és hogyha a magyar örökség részeként kezelnék az ő eredményeit. Még akkor is, hogyha elfogadta egy másik ország állampolgárságát is. Alighanem erre szüksége volt ahhoz, hogy művészeti karrierjében előre léphessen.

Auer Lipót

A Szentpétervári Zeneakadémián arany betűkkel van bevésve a neve a dicsőségek palettáján, a szoba, ahol ő tanított az Auer terem nevet viseli, egy nagy Auer-portréval a teremben, a tekintélye óriási becsben van tartva. Mivel én már jártam Veszprémben a róla elnevezett fesztiválon, pontosan tudom hogy ebben a városban azért már nagyon sokan tudnak róla. Kováts Péter, a fesztivál vezetője igazi értékteremtő munkát végez, a fesztiválja színvonala egészen kimagasló, nagyon jó ízléssel válogatott programok között szerepeltem én is a tavalyi évben.

A szakirodalomban emlegetett Auer-módszer lényegét hogy fogalmazná meg? Magát — Vadim Repinnel és Maxim Vengerovval egyetemben — szintén ehhez az iskolához sorolják.

Nem lenne teljesen igazságos, ha nekem kéne pontosan meghatározni az aueri módszert, mert magam sosem voltam ennek valódi részese. Az igaz, hogy sok módszerét átvette az az orosz hegedűiskola, amelyből én is érkezem, de az közel száz évvel az én működésem előtt már egy újraértelmezett változat volt. Az biztos, hogy a tanár szerepe nem csak egy megkérdőjelezhetetlen autoritás volt,  hanem annál sokszor sokkal több is. Mindez magába foglal olyan elemeket is, amely komoly pszichológiai nyomással is jár a diákok irányába. Talán a megszégyenítés határain túl is. Az én személyes véleményem és tapasztalatom szerint ez sosem lehetett produktív, és biztosra veszem hogy metafizikai értelemben nagyon sok tehetséget meg is ölt ez a túlzott rigorózus fegyelem. Mindezzel együtt elvitathatatlan tény, hogy hatalmas csillagai teremtődtek a modern muzsikának ebből az orosz iskolából. Ahogy egy orosz mondás tartja: mi nem bíráljuk a győzteseket. Nagyon sok tanártól és nagyon sok iskolában tanulhattam a hegedűzést, úgyhogy egy zenei kompótnak érzem magam.

Nyilatkozta, hogy ön számára fontos a közönség is ahhoz, hogy jól sikerüljön a koncert. Eddig milyenek voltak a magyar fellépései?

Általánosan mondhatom, hogy a magyar közönség az egyik leginkább bekapcsolódó hallgatóság. Nagyon jó zenei közönség. Ennek köze lehet ahhoz is, hogy milyen az emberek viszonya hagyományaikhoz.

A zenei tradíciók Magyarországon nagyon-nagyon mélyek, több száz évre visszamenőek. Különös kapcsolatot érzek a magyarság és a magyar zene között. A magyar zenehallgatók a magyar zenét az életük és a kultúrájuk részeként értelmezik.

Ez nagyon különleges jelenség, ami egyáltalán nem jellemző mindenhol. Nagyon sokszor olyan helyen koncertezem, ahol ott vagyok a pompázatos előadóteremben és látom, hogy ott a közönség is, de mégsem alakul ki kapcsolat közöttünk. A magyar színpadon azonnal ott van a kapcsolat, a közönség mindig érzi a zenét, sőt, valamilyen szinten maguk is szereplőivé vállnak az előadásnak. Ez nem olyan, amit meg lehetne mérni, de egyértelműen tapasztaltam, hogy valamiféle energiaáramlás és energiacsere zajlik az előadások közben.

Számtalan fesztiválon szerepelt már. Milyen volt a veszprémi Auer-fesztivál?

Érdekes, hogy ezt kérdezi, mert nemrég Münchenben voltam egy fesztiválon, ahol egy kollégámmal éppen Veszprémről beszélgettünk, mert mi ott tavaly közösen léptünk fel. Arról beszélgettünk, hogy milyen hihetetlenül jól szervezett fesztivál volt a magyarországi. Olyan zökkenőmentesen zajlott az esemény, mint amit mondjuk egy svájci fesztiválon képzelhetünk el. Minden és mindenki tökéletesen felkészült volt arra, hogy a produkció a legsikeresebb formájában kerüljön a közönség elé. A bennünket szállító autó vezetőjétől kezdve a zenekar felkészültségén át minden világszínvonalú volt. Nagyon magával ragadó élmény volt.

Ön egy saját zenei fesztivált is létrehozott, amelynek első évében egy tempolmban meg akarta mutatni  a saját zsidó gyökereit. Mennyire ismeri a saját családja eredetét? Mennyire része ez a mindennapjainak?

Angela Yoffe zongoraművész és férje, Vadim Gluzman Fotó: Marco Borggreve

Immáron 10 éve, hogy megalapítottuk a North Shore Chamber Music fesztivált Chicagoban. Természetesen

fontos a saját származásom, az hogy kik vagyunk, de azt gondolom, hogy emberként akkor tudunk fejlődni, hogyha megosztjuk egymással azt, hogy honnan jöttünk, és kik vagyunk.

Amikor én a saját kultúrámat képviselem vagy a fesztiválon egy koreai művész a saját kultúráját képviseli ezzel mi csak tanulunk egymástól, és ezzel el is kezdjük a kapcsolódást egymás kultúráját irányába. Ami az én családom történetét illeti: visszamenőleg a 19. század második feléig tudjuk visszavezetni az ősöket Ukrajnában. De az egyik nagyapámnál akinek Radnick volt a neve, valamelyik stetlből származhatott a régióból, azt tudtuk megállapítani, hogy ő volt az egyetlen, aki vélhetően nem askenázi ősöktől, hanem valahonnan a szefárd spanyol kiűzetés utáni elvándorlások leszármazottja lehetett. Ha majd lesz egyszer több időm, kíváncsi lennék és meg is fogom próbálni ezt a genetikai tesztet, hátha rálelünk némi több konkrétumra család történetéről.

Gyerekkorát a Szovjetunióban töltötte, a mai Lettország területén. Volt-e odahaza bármilyen zsidó identitásról tudomása?

Az én gyerekkoromban a Szovjetunióban egyáltalán nem lehetett a zsidó vallást gyakorolni. Abszolút büntetendő is volt a zsidóság nyilvános megélése. Semmiféle hagyományos zsidó oktatás nem volt. Emlékszem a dédanyámra, aki időnként szeptember környékén egyszer csak nem evett egy-egy napot. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a Jom Kipur miatt lehetett.

Dereng ahogy apám időnként újságpapírba gondosan becsomagolt macesszal állított haza. Nyilván valami illegális pékségből szerezhette.

Tehát a szüleim természetesen erről tudtak és erről beszélhettek is otthon, de úgy gondolhatták, hogy veszélyes lehet ebbe a gyerekeket is beavatni. Vagyis habár ettünk maceszt, és erről tudtam, hogy zsidó étel, de azt gondoltam, hogy ez valahogy titkos és nem is szabad róla senkinek beszélni.

Ezek után amikor tizenévesen Izraelbe alijáztak, alighanem valami kulturális sokk lehetett szembesülnie zsidóságával…

Nem mondhatom, hogy az lett volna. Nézze,

meggyőződésem, hogy mindannyian hordunk genetikai emlékeket magunkban.

Számomra ez a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy abban a hazában azok a szokások, az a közeg várt bennünket. Teljesen otthon éreztük magunkat azonnal. Imádtam az ennivalót, imádtam az embereket, és azt vettem észre, hogy olyanok az emberek, mint amilyen én vagyok, de végre ezért nem vernek meg, mint ahogy azt tették a Szovjetunióban.

Ezt kifejtené kicsit?

Egyszerűen azzal, hogy zsidónak gondoltak téged az elég volt ahhoz, hogy megverjenek. Én igyekeztem mindig visszaütni. Elsősorban ezt diktálta az ösztönös túlélésvágyam.

Egészen fiatalként egy véletlenszerű helyzetben találkozhatott a legendás hegedűmesterrel és tanárral, Isaac Sternnel, aki az ön visszaemlékezései alapján gyökerestül változtatta meg hozzáállását a zenéhez. Ön is tanít. Érez-e valamilyen kötelességszerű alázatot, gyakorol-e valamilyen extra odaadást, türelmet a saját diákjaival azok után, hogy milyen nagy hatással volt önre a Sternnel való találkozás?

Nem mondanám ezt a türelmesség kérdésének. Inkább nyitottságnak és elfogadásnak. Stern az egyik legnagyobb kaliberű művész volt, akitől valaha is tanulhattam. Szerencsém volt azzal, hogy jó időben, még fiatalon találkozhattam vele. De voltak sokan mások is, akik nagy hatással voltak rám. Egy dolgot mindenképp viszek tovább: azzal, hogy mit kaptam, számomra is természetes, hogy adok vissza belőle. Ez egy olyan attitűd, amivel nem az adott diáktól kapod majd vissza a befektetett figyelmet, hanem azzal, hogy megtanítod őt arra, hogy neki is kötelessége lesz majd ezt a hitvallást tovább adnia a jövő generációinak.

Ebben a filmben többek között azt is láthatjátok, ahogy veszprémi forgatásunkkor szó szerint kitárult előttünk Auer Lipót szülőházának kapuja:

Eredeti Riportjaink VOL 3

Tapolcai és Veszprémi örökségünk kutatásához helyi történészek segítségét kértük. 3. hónap végén ezt mutatjuk meg nektek…