Székely Gábor: “A zsidóság, amiben én élek, meg fog szűnni”

Székely Gábor: “A zsidóság, amiben én élek, meg fog szűnni”

Székely Gábor: “A zsidóság, amiben én élek, meg fog szűnni”

Volt aki bohóckodó keresztapának, volt aki békítő mediátornak jellemezte. Pedig ő igyekezett elsősorban pragmatikus megoldóember lenni. Székely Gáborról nem véletlenül mondják sokan: “Ő egy pesti fogalom”. A közgazdász, aki 1990 és 1994 között Budapest főpolgármester-helyettese is volt, könyvet írt (diktált) családjának egri felmenőiről és sajátságos kapcsolatáról a zsidó vallással. A Magvető kiadónak annyira megtetszett, hogy rábeszélték a szerzőt a nyilvános publikálásra. A könyv bemutatóját a napokban tartják Egerben. A hazai zsidó közélet utóbbi negyed századának egyik legismertebb tagját kérdeztük az “Elszakadás és visszafordulás” című munkájáról. Interjú.

Miért írta meg ezt a könyvet?

Én nem ezt a könyvet akartam megírni, de utólag megkértek arra, hogy írjak bele sokkal többet magamról is.

Eredeti szándékom egy tisztelgés volt a saját családom redkívüli felmenői előtt.

Ükapám, Schwartz István 1840-ben letelepedési engedélyt kért Egerben, és Sályról, egy kis borsodi faluból elköltözve, 1841-ben már ott is élt.  Ezek a Schwartz-ok már Sályon is tímárok voltak, nem mehetett túlságosnan rosszul nekik. Egerben is töretlenül gyarapodott a család. Építettek egy gőzmalmot, szereztek hozzá egy kis szénbányát is, de csak azért, hogy abból működtessék a malmot. Ez a család elég tevékenyen vállalt szerepet az ottani zsidó közösség formálásában. Kétszer is részt vettek zsinagógák építésében. Aztán 1912-ben csődbe mentek. Apámnak abba kellett hagynia a tanulmányait, és elküldték egy órás mesterhez dolgozni inasnak.

Nem sokkal később mégis a kereskedői pályára lépett és önerőből újra felépítette a család egzisztenciáját. Méteráru és konfekció kereskedő volt, de voltak ingatlanja is. Aztán jött a háború és gyakorlatilag mindenük odaveszett. Túlélve a háborút nehézkes és körülményes újraindulás után ismét talpra álltak és az 50-es évek második felétől apám és anyám is sikeres szakmai életet élt Egerben. Mindvégig ragaszkodtak ehhez a városhoz és őseik hitéhez, a zsidó valláshoz. Azt gondoltam, hogy ezért megérdemelnek egy könyvet, és hogy nagyon örülnék annak, ha a gyerekeim, unokáim azt egyszer el is olvasnák.

Miért most adják ki a könyvet?

Valamikor még a Covid előtt kezdtem el a könyvet. Különben én nem írok egyáltalán. Szó szerint fizikailag vagyok képtelen erre. Rossz a helyesírásom, diszlexiás vagyok. Amikor 28 éves koromban kaptam először két titkárnőt, akkor megtanultam és hozzá is szoktam, hogy a mondandómat diktálom. Eredetileg is úgy gondoltam, hogy az írást nem kiadásra, hanem csak a gyerekeim számára készítjük el. Aztán amikor befejeztem, egy barátom, aki éppen a Magvető tulajdonosa, Kolosi Tamás beajánlotta a kollégáinak, akik pedig megjelenésre érdemesnek gondolták. Ők kértek tőlem bizonyos kiegészítéseket, személyeset és mondjuk úgy, “vallásügyileg” magyarázattal szolgálót. Ez a könyv megjelenésének története.

Volt kitől örökölni a csokornyakkendőt (is)… Schwartz István, egri polgár, Székely Gábor ükapja.

Miért érzi azt, hogy az élettörténete másokra is tartozik?

Én nem érzem azt. Azok akik szerkesztették az eredeti írást, azok többször mondták, hogy milyen nagyon jó, és én ezt elhittem nekik.

És mit mondtak, mi benne a jó?

Azt mondták, hogy hallják benne a hangomat.

Jó, ez gondolom annak mond bármit is, akik tudják, hogy ki az a Székely Gábor.

Ez így van. Azok, akik ismernek, talán ez érdekli őket. Akik nem ismernek, nekik csak azt tudom javasolni, hogy el kell olvasni.

Azoknak, akik nem ismerik önt vajon miért lehet érdekes ez a könyv?

Nem tudom. Talán ha megnézzük az ükapám történetét: ő egy olyan megbecsült egri polgár ember lett, aki beszállt a város főreál iskolájának alapításába, külön alapítványt hozott létre az iskola javára, ráadásul kikötötte, hogy vallástól függetlenül kaphassanak ösztöndíjat a diákok.

Amikor még nem készült el az egyik zsinagóga, akkor az ő malmában jöttek össze istentiszteletekre a hívek. Aztán részt vett két templom felépítésében is. Érdekelte, és tett is Eger városának fejlődéséért.

Ezeket a történeteket különben honnan tudja?

Elsősorban apámtól és a család többi tagjától. Ezt a könyvben is feltüntetem, hogy én ehhez az íráshoz semmit nem kutattam, az írásom alapja az én felmenőimtől hallott történetek tára, és amire én emlékszem.

20 éves koráig élt Egerben. Milyen volt ez a két évtized a háború után zsidó szemszögből?

Anyám Egerben született, az anyai nagyszüleim és az ő családjuk egészen a deportálásig Egerben éltek. Apám is Egerben született, volt egy felesége és két lánya a háború előtt. Ő munkaszolgálatosként túlélte, de a családjából mindenki odaveszett.

Az anyai nagyanyám annyira ortodox volt, hogy azt mondta a rabbi neki: “Ide figyelj, Esztike, nem kell még nálam is vallásosabbanak lenned”.

Anyám felkerült Budapestre az első házassága miatt, ott élte túl a háborút kalandos körülmények között, a gettóban szabadult. Nekem viszont a háború után a gyerekkorom az maga volt a csoda. A szüleim nagyon szegények voltak 1952 és 1957 között, de én ebből semmit nem éreztem. Engem mindenbe beavattak, mindenről tudtam, semmit soha nem hallgattak el előlem. Úgy nőttem fel, hogy apám előző házasságából született két lányának a képe ott volt a lakásunkban — a mai napig otthon van ez a fénykép a tesvéreimről. Apám volt a Chevra Kadisa elnöke, a nagybátyám a hitközség elnöke.

Székely Gábor szüleivel

Amikor 1957-ben nagybátyámék kivándoroltak, apám lett a hitközség elnöke. Akkor még volt templom péntek esténként. Mindig égett a gyertya péntek este otthon, akkor gyújtotta meg anyám, amikor mi még a templomban voltunk, mert azt úgy kell. Gyerekkoromban már kevesen voltunk, de azért voltak zsidó barátaim. Igaz, 1957-től már jóval kevesebben. Jártunk iskola után héderbe, hetente egyszer-kétszer. Van egy fotó, amelyen hatan állunk a képen. Ebből 2-3 gyerek a rabbi és a samesz gyereke volt. Ott vagyok én is az unokatestvéremmel. Amikor a Bar micvóra készítettek fel, akkor már egyedül voltam. Olyan emlékem is van, hogy az őszi ünnepekkor, mászkirkor én állok egyedül az udvaron.

Mennyire volt más a gyerekkora a többi osztálytársáétól?

Az egyetlen különbség az én emlékem szerint az volt, hogy a nagy ünnepekkor nem jártam iskolába. Az volt a kérdés, hogy az anyám milyen papírt írt az iskolába. Mert ha jóban volt a tanítóval, akkor azt írta, hogy a Gabi nem jön iskolába, mert ünnep van. Ha nem voltak jóban, akkor azt, hogy a Gabi beteg.

Arra is emlékszem, hogy pészachkor nem volt otthon kenyér, és maceszt vittem tízóraira. Nem volt ezzel gond, sőt, anyám úgy küldözgette velem gój barátoknak a pászkát, mint mások kóstolót küldenek a disznóölés után. 

Milyennek érezte azt a közösséget, akikkel eljártak a zsinagógába?

Nagyon jól éreztem ott magam. Nyilván nem volt sok gyerek, ezért minket elkényeztettek. Minden természetesnek tűnt, mert ebben nőttem fel, és mindent elmagyarazták nekem a szüleim. Azt nem szerettem, és néha rosszul éreztem magam, hogy széder estén csak hárman ültünk az asztalnál otthon. Emlékszem, apám és anyám sokszor sírt az asztalnál.

Eljártak más városba ünnepekkor, más zsidó közösségekhez?

Nem nagyon. Apám mindig dolgozott. Nagyon küzdelmes volt a háború utáni életünk, nagy nélkülözésben éltünk, de velem ezt akkor nem éreztették. Az apám szociáldemokrata vezető volt. Háború előtt, 1932-ben önálló boltot nyitott és sikeresen működött, nagy üzlete volt, nagyon jó helyen. Egészen 1952-ig tudott még kereskedni, persze már sokkal szerényebb keretek között, de még az üzlete is megmaradt.

1952 és 1957 között viszont nagyon rosszra fordult a sorsunk. Apámék ugyanis összevesztek a helyi kommcsikkal. Ezek után bárhova is próbáltak elhelyezkedni, apámat és anyámat is mindenhonnan kirúgták.

De akkor miből éltek?

Volt egy másfél holdnyi szőlőnk, amit apám örökölt egy olyan rokontól, akit nem is ismert. Tehát olyan messzire kiirtották a családot, hogy az egyik másodunokatestvér sem tudta azt, hogy honnan is származott ez a szőlő. Ez még mindig nem volt elégséges. Apám egy nap szerzett egy gépet, és zoknikat kezdett el kötni rajta, és azt árulta a piacon. Aztán 1957-ben játszottam az udvaron. Megjelent ott egy bácsi, aki kérdezte tőlem, hogy én vagyok e a Székely-gyerek? Mondtam, hogy igen. Erre ő arra kért, hogy adjam át az apámnak, hogy holnap reggel keresse meg ezt az illetőt. Másnap ez megtörtént, és egyszer csak rábízták Eger második és harmadik legnagyobb üzletet.

Ki volt ez a bácsi?

A városi kereskedelmi vállalat igazgatója, aki nagy bajban volt, hiszen az összes üzletvezetője elment Izraelbe. Hamarosan a mi életünk is gyökeresen megváltozott: anyám is szép állást kapott, az Egri Bizományinak lett az üzletvezetője. Nagyon jól éltünk, két nagy fizetés, nagy jutalékkal. Még a házat is visszaadták, mert az egy törvénytelen államosítás volt.

Ön 1990 és 1994 között volt Budapest működtetéséért felelős főpolgármester-helyettes, a történelmi kor miatt nyilvánvalóan országos ismertségűvé vált. Egy akkori kollégája írta önről: “A Székely egy pesti fogalom(…) Sármőr, aki bohóckodva játsza a keresztapát, de közben folyton jelzi, hogy valójában nem az”  Sejti, hogy kinek a szavai ezek?

Fogalmam sincs.

Demszky Gáboré, egykori főnökéé, aki egy 10 évvel ezelőtti Mozgó Világban írt esszéjében jellemezte így. Hogy érezte magát a rivaldafényben? Eddigi beszélgetésünk alapján egyáltalán nem áll magától távol az előadói készség.

Nem. De mi az 1990-es esztendő változásait forradalomként éltük meg. Engem ez vonzott.  Korábban már volt egy könyvelőirodánk és dolgoztam a 7. kerületi tanácsnál is pár évet. Amikor 1990-ben megtalált a feladat, örömmel elvállaltam, mert már egy kicsit untam a könyvelést.

Azért ez a nagypolitika színpada volt. Ennyire vonzotta az a kihívás?

Igen, mert engem a feladat érdekelt, egy nagy város irányítása. Az ideológiai kérdések akkor kevésbé kötötték le az energiámat, mert én inkább működtetőként vettem részt a változtatásokban. Különben én egy ideig észre se vettem hogy rendszerváltozás volt.

Ne vicceljen már! Például 1992-ben, éppen 30 éve, hogy Csurka István előállt a hírhedt pamflettjével. Ez is hidegen hagyta?

Jó, akkor már észrevettem. De ezek azért bonyolult történetek. Igyekszem nem is nagyon leírni mindent ebből a korból a könyvben, mert akkor valószínűleg a könyv nem is jelenhetne meg. Nem feltétlenül titkokra gondolok, hanem olyan személyek hozzájárulására, akik ma egészen biztosan nem vállalnák azokat a kijelentéseiket, amelyeket akkor tettek. Rám mindig és mindenkor a pragmatizmus volt jellemző: én például együtt tudtam működni az MDF kormánnyal is.

Székely Gábor újlipótvárosi lakásgalériájában

Az ideológia nem az én dolgom volt, én a várossal voltam lekötve. Azzal, hogy megszerezzük azokat a szükséges pénzeket, amivel tudjuk működtetni Budapestet, és hogy az apparátus megmaradjon. 

Tehát az ideológiai harcokba soha nem akart belemenni?

Nem. Elment a fülem mellett. Nem érdekelt. Ugye ha valaki beáll egy frakcióba, nyilván van valamilyen elkötelezettsége, de ez nem teljesen biztos, hogy teljes elköteleződés. Mert vannak olyan dolgok, amik tetszenek és amelyek nem tetszenek. Volt dolog amit elfogadtam és volt amit kénytelen voltam úgy elfogadni, hogy nem tetszett. Nem tudtam mást csinálni, el kellett fogadni, hiszen ettől frakció a frakció.

Jó, de egy ilyen erős zsidó identitással is azt mondja, hogy nem érezte furcsán magát akkor például, amikor Csurka előállt az antiszemita-jellegű megjegyzéseivel?

Régen volt, nem tudok minden érzést pontosan visszaidézni. De a könyvem címéből, az „Elszakadás és visszafordulás”-ből a visszafordulás ehhez az időszakhoz köthető. Amikor anyámat eltemettük, 1991-ben, volt bennem egy nagy felismerés: nem tudtam magamtól elmondani a kádist a temetőben. Apám 13 évvel korábbi halálakor még ment, de 1991-ben már nem. Azelőtt ugyanis több mint 20 évig teljesen elszakadtam a vallástól. Utólag kicsit furcsálom is, hogy a szüleim miért nem rendeltek le engem Egerbe, hogy részt vegyek velük az ünnepeken. Csak egy dolog volt szent, a nyári mártír istentisztelet. Akkor mindig meg kellett jelennem.

Gyerekkoromban városi- és megyei ifi vezető voltam, megyei ifi tanácstag, országos diákparlament előkészítési bizottsági tag. A szüleim ennek kifejezetten örültek, mert azt gondolták, hogy ennek a szocializmusnak talán soha nem lesz vége. Nyilván azt hitték, hogy mindezen aktivitások kellettek az én beilleszkedésemhez a társadalomban. Ezt ők fontosabbanek érezték mint a saját vallásom követését.

Ahhoz képest, hogy gyerekkorában minden pénteken zsinagógában volt, miután Budapestre költözött nem vett részt semmilyen istentiszteleten, nem járt semmilyen közösségbe?

Nem, csak a munkámra és a családomra figyeltem. Azt sem tudtam, hogy mikor vannak az ünnepek. Nem mondták a szüleim, hogy vigyázz, holnap Jom Kippur van. Amikor az apám meghalt, akkor valaki engem még elvitt egy mászkirra, de soha többet nem. Akkor még el tudtam mondani az imakönyvből a kádist.

És azt fel tudja idézni, hogy pontosan hogyan és mikor történt a “visszafordulás” első pillanata?

Anyám 1991-es halála után. Mint említettem korábban, a temetésen már nem tudtam elmondani a kádist, és ez utólag nagyon bosszantott. Fel is hívtam Schweitzer József főrabbit, és mondtam neki, hogy ajánljon nekem egy olyan diákot, akitől ismét tanulhatok, és aki askenázit imádkozik. A mai napig tanulunk és tartom a kapcsolatot Dan Daniellel.

A várat nem, de a városi zsinagógát bevenné egy új egyesület Egerben

Valahol tehát egyfajta kényszert érzett, hogy ez így nem mehet tovább. Addigra már volt két fia. Az ő neveltetésükben számított-e bármit család zsidó öröksége?

Nem, egyáltalán semmit. Nekem egyetlen egy mániám volt, hogy nálunk ne legyen otthon karácsony.

Mi emlékeztette azokban az években a saját zsidó származására? Esetleg valakik éreztették-e vele a hovatartozását?

Az egy jó érzés volt, hogy akár felelős köztisztviselőként elmentem zsidó rendezvényekre is, akár templomba vagy más zsidó programokra, én voltam az egyetlen zsidó ebben a garnitúrában, akik a kapedlit hordott.

Akkor nem voltak más zsidó vezetők a rendezvényeken, nem jöttek a holokauszt megemlékezésre sem. Furcsa volt, hogy a polgármester-helyettes kapedliben jelent meg.

Én most csakis úgy emlékszem vissza, hogy jó érzés volt  mindez,és nekem semmi antiszemita atrocitásom nem volt abban a négy évben, amikor Budapestért dolgozhattam.

Azokban az aktív politikai években hirtelen megtalálták társadalmi feladatokkal is különféle zsidó szervezetek. Mennyire volt természetes, hogy ebben részt vegyen?

Nem is kérdezte senki. Egy családi barátunk, aki Lauder egyik fő alapítója volt, odaadta nekem az intézmény alapító okiratát, hogy nézzem meg, rendben van-e? Mondtam, hogy rendben. Erre azt felelte, hogy nem akarok-e beszállni? Kérdeztem, hogy mennyi pénzzel? Azt felelte, hogy adjak 10.000 forintot. Odaadtam, így lettem a Lauder egyik alapítója. Később megkértek, hogy legyek a kuratórium tagja, majd társelnöke. Aztán egymást követték a megkeresések. Szóltak például akkor, amikor összeveszett a Mazsike (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület - a szerk.) két csoportja és azt mondták, hogy segítsek nekik ott rendet rakni. Aztán miután béke lett, közölték velem, hogy nincs más választás, legyek én az elnök. Aztán baj volt a Holokauszt Emlékközpontban, megkerestek, hogy jöjjek.

Mégis, mit reméltek Öntől?

Azt, hogy rendet csinálok, és mindezt úgy, hogy tisztelve a szembenálló feleket békésen teszem meg. De nekem az volt az érzésem, hogy ezt más is meg tudta volna tenni, mindegy, hogy mikét  tartotta az imakönyvet... Nyilván nem ártott, hogy én azonnal tudtam, hogyan kell fogni az imakönyvet, hiszen gyerekkoromból ismertem.

Mi a véleménye arról az útról, amit az elmúlt 32 évben tett meg a magyar zsidóság? Sokszor hallani, hogy zsidó reneszánsz van, persze azt is mindenki tudja, hogy vidéken ezt nem mindenhol lehet elmondani. Mégis, sikeres korszak ez ön szerint vagy sem?

Nem érzem sikeresnek. Az a kérdés, hogy mikortól számoljuk. Ha azt mondjuk, hogy 1988-tól 1993-ig milyen volt, akkor arra mondhatjuk, hogy nagyon lendületesen és ígéretesen indultunk. De mi történt azóta? Megszűnt a Wesselényi utcai iskola, a Holokauszt Emlékközpont nem azt csinálja, amit szerintem kellene. A Mazsike egy jelentéktelen dologgá vált ahhoz képest amilyen volt, a B’nai b’rith hasonlóan. A templomok egyre üresebbek, a kilencvenes évek első felében még tömve voltak... A Rabbikarról inkább nem szeretnék nyilatkozni. Soroljam még...?

És a vidéki zsidóságról mit gondol?

Hát nincsen.

Ennyire pesszimista?

Én nem tudom, hogy máshogy hogyan mehetne. Az a baj, hogy én mást képzelek a zsidóságról mint mások.

Székely Gábor Bar micvója 1961-ben

Én azt gondolom, hogy vallás nélkül nincs zsidóság. Mások ezt nem így vélik, és azt gondolják, hogy a vallás nem szükséges a zsidósághoz. Az elveim szerint az embernek az a feladata, hogy segítse az egyházat, és ne az egyházától várjon segítséget.

Amikor felmerült a lehetőség arra, hogy hivatásos zsidó vezetőként folytassam, én mindig azt mondtam, és most is ezt gondolom, hogy addig jó nekem, amíg én tudok adni és nem én kapok a zsidóságtól.

Csak nem győzte le teljesen a pesszimizmusa, hiszen tavaly előtt szerepet vállalt a Csányi5 Zsidó Történeti Tárnál. Mégsem tud kihátrálni az ilyen feladatok elől? 

Pedig nagyon próbálkozom.

Ezt például miért kellett elvállalnia?

Olyan személyi kapcsolatok voltak, hogy nem tudtam nemet mondani.

Beszéljünk még egy kicsit a vallásról. Itt ahol beszélgetünk, az Ön által vagy egy évtizede alapított lakásgalériában a nyár elején nyílt egy fotókiállítás. Ezen az ön családja és barátai láthatóak, ahogy éppen együtt ünnepelnek. A tárlatvezetése során elárulta, hogy ez az Ön otthonában van, ahol minden pénteken gyertyát gyújtanak. Miért hanyagolja a pesti zsinagógákat?

Azért nem járok péntek este zsinagógába, mert választani kellett a család és a templom között.  Minden pénteken ott a család nálunk, majdnem az összes gyerekem és a hozzátartozóik.

Meggyújtjuk a gyertyát, kidust mondunk a borra, a feleségem süt barheszt, én azt felvágom, kiosztom, megáldom a gyerekeket, megkapom a magam pusziját, aztán leülünk vacsorázni. 

Tehát ebből kifolyólag templomba nem tudunk járni. Csak nagyon ritkán vagy a nagy ünnepekkor megyünk el a Frankelbe.

Különben mit gondol, ez a „visszafordulása” mennyire eredményes?

Mit tudom én. Én 20 éves koromban szakadtam el Egertől és a vallástól is. Végülis kimaradt 20-22 évem, de azután ismét visszatértem.

Ha valami kimaradt, ma már nem érdekel, a tudatom mélyén soha nem volt hiány, mindig is tisztában voltam azzal, hogy zsidó vagyok.

Zárásként erről a lakásgalériáról mondjon pár szót. Nincs túlreklámozva ez a kiállítótér.  Mi is ez pontosan az ön számára?

Szeretem a művészetet. Azzal a szándékkal nyitottunk, hogy akik számunkra szimpatikusak, azoknak lehetőséget biztosítunk arra, hogy megmutassák a munkájukat. Egyetlen egy feltétele van, hogy aki kiállít, az legyen is itt. Vagyis aktív, élő művészek számára biztosítunk teret. Szeretjük látni mások örömét, pláne ha valaki első kiállító. A Covid előtt másfél évre előre megvolt minden kiállítás szervezve, de ez teljesen újra íródott. A mostani kiállítás ősszel véget ér. Akkor tervezünk itt egy személyesebb összejövetelt, az én könyvem házi bemutatóját, majd lesz egy fotós és egy festő számára is egy-egy tárgyat a következő fél évben. Egyelőre ezt tudjuk.

Motoszkál bennem egy kérdés mióta hallgatom önt. Mivel mi vidéki zsidósággal foglalkozunk tényleg nincs túl sok olyan karakter idehaza, aki a háború után büszke zsidó öntudattal, komoly karriert befutva is megmaradt vallásgyakorló zsidónak. Ráadásul meghatározó jelenségként – így vagy úgy – szerepet vállal a hazai zsidó életben is. Szokott azon gondolkodni, hogy vajon mi lesz a magyar zsidóság sorsa?

Ahhoz képest, hogy mit gondoltam a 90-es évek elején, ahhoz képest  jól állunk.

Egy barátommal korábban arról beszéltünk, hogy hányunknál lesz majd kulcs, amit be tudunk tenni a lábtörlő alá, és bezárjuk végleg a templomot. Ehhez képest nagyon jól állunk.

Viszont ahhoz képest, ahol lennünk kéne, ahhoz képest rossz állapotban vagyunk. Van egy másik barátom, aki azt mondja, hogy a zsidósághoz három dolog kell: az, hogy valaki annak szülessen, annak, hogy tudjon valamit, és annak, hogy érdekelje a zsidóság. Na most e három dologból kettőnél több sosem jön össze. Tehát azt hiszem, hogy akit igazán érdekel ez a „zsidósdi”, az nem zsidó.

Maga szerint hol lehetnénk reálisan?

Nem tudom.  Azt gondolom, hogy

a holokauszt tönkretette a zsidóság 50 százalékát és aztán jött a szocializmus, ami tönkretette a zsidóság másik 40 százalékát. De lehet, hogy fordítva. 

Mert Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában a zsidóság működőképes azt hiszem.

Ezekből az országokból azt hallani, hogy a zsidók nagy számban hagyják el a hazájukat ilyen vagy olyan okokból.

Az országot hagyják el, nem a zsidóságot. A francia különben egy biztonsági és politikai kérdés, ezért talán rossz példa.

És  Németország?

Ott annyira szépen beszélnek oroszul vagy ukránul nem...?

Sokat jártam arra, nem tudom, hogy mennyire arról szól, hogy őket valóban érdekli a vallás.

Mindegy, nálunk tényleg azt gondolom, hogy

a szocializmus 40 éve volt az, ami elszoktatta az embereket a vallástól, a zsidóságtól. Nekem is van olyan rokonom, aki még a rokonságot is letagadta, nehogy megtudják hogy ő is zsidó.

Jó, de azért alapvetően csak nem pesszimista?

De igen. Persze az is kérdés, hogy pontosan miben is? Mert a magyar zsidóság megmaradásának többféle változatáról beszélhetünk. De én úgy vélem, saját tapasztalatból, hogy

az a fajta zsidóság amiben én felnőttem, és amiben én élek, az a zsidóság meg fog szűnni.

 

Ebben a korábbi videónkban Pajor Tamás előadóművész rokonságát kutatjuk éppen. Ami összeköti az énekest Székely Gáborral, az a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis település, Sály. Itt olyan exkluzív képkockákat láthattok a különleges fekvésű zsidó temetőből, ahol minden bizonnyal mindkét híresség felmenőinek vannak síremlékei.

EREDETI RIPORTJAINK VOL 7

Uploaded by Bennem élő eredet on 2021-08-06.