Mindig is büszke volt eredetére, de a világháborúban átélt traumákról nem akart beszélni. A tudomány és az innováció lett igazi otthona, no és szeretett családja, akik most gyászolják, de büszkén emlékeznek a nemrég elhunyt térképész-hadmérnök kutatóra, Kádár Istvánra.
Még október közepén érkezett a szomorú hír székesfehérvári barátainktól: 93 éves korában Budapesten végleg megpihent egy szeretett édesapa, nyolc gyermek és tucatnyi unoka és dédunoka “Papája”, Kádár István kutató, pedagógus és tudományos főmunkatárs.
Pályája, munkássága és élete nem volt hétköznapi. Példa sokunk számára. Ezért is közöljük egyik kollégája, Dr. Busics György nekrológjának szerkesztett változatát.
Különleges és rendkívüli egyéniség volt, aki újításaival, publikációival megelőzte korát, és inspiráló hatást gyakorolt a pályatársakra.
Kádár István 1927. december 26-án született egy kétgyermekes zsidó családban Putnokon, itt járt elemi iskolába. Korán kitűnt kiváló képességeivel, de gimnáziumi tanulmányait (miután 1942-ben befejezte a polgári iskola 4. osztályát) zsidó származása miatt nem tudta elkezdeni.
Így fél évig lakatosinas, illetve műszerész-tanonc volt, majd egy tanévet sikerült teljesítenie egy miskolci kereskedelmi iskolában, amikor 1944 júniusában édesapjával együtt munkaszolgálatra hívták be. Ekkortól a megpróbáltatások esztendeje következett.
1944 október 16-án túlélte a pusztavámi tömeggyilkosságot; a kemény telet a soproni egyetem épülő kollégiumában, és egy súlyos flekktífusz-járványt Ausztriában (apja talicskában tolta végig az Alpokon).
A vészkorszak a mauthauseni koncentrációs táborban ért véget számára. Apjával együtt élték túl, de édesanyját és húgát soha többé nem látta. Hazatérését követően, 1945 nyarától eladó volt apja putnoki vasboltjában, de párhuzamosan gimnáziumi magántanuló is.
Titokban, a pult alatt olvasva a tananyagot, az elmaradt középiskolai tanulmányokat magántanulóként pótolta, félév alatt teljesítve egy-egy tanévet.
1948 nyarán sikeresen érettségizett, majd novemberben katonai szolgálatra hívták be, ahol felfigyeltek szorgalmára, képességeire (írnok és rajzoló volt, önszorgalomból egy teljes térképet készített). 1949 decemberében a Honvéd Térképészeti Intézet tiszti tanfolyamára küldték — itt ismerkedett meg a térképész szakma alapjaival.
1950 júniusától 1951 augusztusáig terepfelmérő hadnagyként szolgált. Olyan feladata is akadt, hogy lóhátról kellett az akkor ellenségesnek számító jugoszláv területeket helyszínelnie.
Még ebben az évben a Budapesti Műszaki Egyetem hadmérnöki karának térképész hadmérnök hallgatója lett. Publikált a Jövő Mérnökébe és több pályamunkával is észrevetette magát. Diplomamunkájához ötféle nyelvből készített mintegy 700 oldalas forrásanyagot. 1956 júniusában főhadnagyi rangban térképész hadmérnökként kapott kitüntetéses oklevelet. Ígéretes hadtudományi karrier előtt állt.
Aztán mivel az 1956-os forradalom után nem írta alá az. ún. Kádár-nyilatkozatot, leszerelték, és innentől csak polgári foglalkozása lehetett.
Közel 10 évig dolgozott a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál (BGTV) topografusként és háromszögelő mérnökként. A terepi munka mellett termékeny volt újítások és egyéb innovatív szakmai javaslatok előterjesztésében is. Később főmérnökként alkalmazták az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatalban.
Ebben az időszakban mai drón-technológia elődjének tekinthető ún. lokális fotogrammetria területébe is belekóstolt akkor, amikor az ingatlannyilvántartás számítógépesítésével kezdet foglalkozni.
Mindez a valóságban hogy is nézett ki? Hát így: Ballonfotogrammetriai kísérleteket végzett például a fehérvári romkertben vagy a fővárosi Állatkertben, amikor is egy léggömbre szerelt fényképezőképpel (zsinórral rögzítve) készített felvételeket térképezési célra! De alkatától nem állt távol a mesterséges holdak geodéziai célú felhasználására tett kísérletei sem.
1969 októberében került Székesfehérvárra, a “GEO”-ba — amit akkor Felsőfokú Földmérési Technikumnak hívtak. Ott a geodéziai alapismeretek tantárgy tárgyfelelős oktatója lett, újszerű módszereket vezetett be az oktatásba. Sokan emlékeznek különleges, heti rendszerességgel kiadott gondolkodtató feladataira és éjszakába nyúló vizsgáira is.
Az érdeklődő diákokat igyekezett „megfogni”, tudományos diákköri dolgozatok készítésére ösztönözni – ez sokszor éjszakákba nyúló beszélgetésekben, mester-tanítvány barátságokban teljesedett ki.
A fakultatív tárgyak előadójaként és szakdolgozatok konzulenseként volt igazán elemében. Hosszú beszélgetések voltak ezek, sok példával, élettörténettel.
Az 1970-es évek közepétől beosztása szerint tudományos főmunkatársként dolgozott a GEO-ban, kutatásaival foglalkozott, de mindig voltak körülötte hallgatók, akiket segített tapasztalataival. 1988 márciusában lett nyugdíjas, kutatásait ettől kezdve megbízással folytatta. Bár 1996-ban ez a megbízotti munkaviszonya is megszűnt, továbbra is naponta bejárt a főiskolára, hétvégenként is.
Amikor 75 éves volt „A hely felelőse” címmel könyvet is megjelentettek tiszteletére. Ebben a kiadványban nemcsak szakmai írásai, hanem pamfletjei, kiáltványai, versei is olvashatók.
Nem szerzett sem egyetemi doktori, sem kandidátusi címet, tudományos fokozatot, de bizonyos, hogy igazi tudósként végezte kutatásait. Szakmai elismeréseket is csak élete vége felé kapott: 2003-ban Lázár-deák emlékéremmel, 2018-ban Fasching Antal-díjjal tüntették ki. Kádár István az informatikai forradalom előhírnöke volt a geodézia, térinformatika szakterületén.
Egész életútját a kreativitás, a folyamatos alkotó munka, az új gondolatok felkarolása és elplántálása jellemezte. Kiváló nyelvérzéke volt, angol, német, francia és orosz nyelvből is tökéletesen fordított.
Innovációira példaként néhány úttörő kísérletei ezek voltak: már az 1960-as évek közepén készített patent-gombokból és huzalokból „számítógépet”, az 1970-es évek zsebszámológépeibe kétszer annyi koordináta-párt tudott eltárolni, mint ahány regiszterük volt, mert az egyik koordinátát egész számként, a másik koordinátát pedig annak tört részeként kezelte.
Megoldotta az ékezetes magyar betűk és különleges karakterek nyomtatását olyan számológépeken amelyeken erre eredetileg nem volt mód. Az adat és információ közti különbség, az információelmélet és a kódolás is nagyon érdekelte, így foglalkozott például az utcanevek, a koordináták, a térképek, a földnyilvántartási adatok, de a magyar nyelv (betűinek) információtartalmával is.
Amikor az egyetem beszerezte az első számítógépeket, lehetővé vált saját programok írása. Szerelmese volt az APL és a J programnyelvnek, számos cikke született ezek alkalmazásával.
A helymeghatározás természetes mértékeinek bevezetése, fogalmainak értelmezése, kísérletekkel, példákkal való alátámasztása kiterjedt kutatási területe lett. Így foglalkozott a digitális terület- és kerületszámítással, raszterpontok és ponthalmazok informatikájával, a minimális lefedőfa szerinti tárolással.
Szakmai, tudományos munkája mellett rendszeresen kirándult gyermekeivel, unokáival. Feleségével, Bojsza Elvirával nyolc gyermeket neveltek fel. Unokái, dédunokái viszik tovább örökségét, amelyre Béla fia úgy emlékszik:
“Sosem tagadta meg azt, hogy honnan jött. A traumáiról ugyan nem beszélt sokáig… A láger után asszimilálódott, de a rendszerváltást követően egyre többet beszélt a múltjáról, igaz, csak a jót mondta el. Sosem beszélt a lágerben történt dolgokról…. Próbálta kitörölni az emlékezetéből. Azt mondta, hogy voltak rendes emberek is. Egy biztos, mindig is büszke volt a zsidóságára”.
Emlékéből fakadjon áldás!
Dr. Busics György részletes nekrológja Kádár Istvánról itt olvasható.
Aki nem lett a Kádár-kor kivételezettje — Ari Toth Miller múltkutató