Zsidóságért-díjjal jutalmazták a közelmúltban Winkler Miksát, aki immáron hivatalosan is negyed százada szolgálja a hazai zsidóságot önkéntes temető-gondozóként. Előtte volt technikai mindenes az egykori Fotex-vezér, Várszegi Gábor Gemini együttesénél, és sikeres kereskedő is a legnagyobb magyar cégnél. Nélküle nehéz lenne siófoki zsidó életről beszélni. A 70. születésnapja alkalmából interjúztunk közösségünk inspiráló tagjával.
70 évesnek kellett lennie ahhoz, hogy kitüntessék azért, amit a zsidóságért tett?
Először is: nem számítottam arra, hogy kitüntetnek. A zsidóságért már nagyon régóta dolgozom, de nem gondolom, hogy ez különleges lenne, hiszen én így élem a napjaimat. Az igaz, hogy a Mazsihisz elismerésben elsősorban a temetőkkel kapcsolatos munkáimat emelték ki, és az is igaz, hogy az utóbbi években elég sokat foglalkozom elhagyatott temetők rendbetételével. De ugye mindennek megvan a gyökere: a családi életem, a gyerekkorom. A temetős előéletem is ide köthető. Az, hogy a hagyományt ennyire szeretem és ápolom, és hogy ezt fontosnak tartom, ennek a következménye. Eredetileg keveset láttam ebből otthon, de az alapokkal tisztában voltam.
Ebből a 70 évből mennyit töltött közösségi ügyekkel? Egyáltalán, lehet-e valahonnan mérni, hogy hány éve foglalkozik a zsidósággal?
Talán az 1996-os év lehet egy ilyen kiindulópont. Drága, áldott emlékű édesapám halála után kezdtem el mélyebben foglalkozni a vallással, az imádságokkal. Nyilván a kádis miatt elsősorban. Én onnantól számolom azt is, hogy zsinagógában járok rendszerességgel.
Meg akartam tanulni azt, hogy hogyan kell imádkozni. Lépésről lépésre beljebb és beljebb kerültem zsidósághoz. Nagyon sokan egyengették az utamat, sok mindenkitől tanultam.
Akkor voltam a negyvenes éveimben, a temetőkkel való foglalkozás is nagyjából akkor indult el.
Vissza tudja idézni ezeket a lépéseket?
Az a pillanat, hogy én most ezzel akarok foglalkozni a nemesszalóki temető rendbehozatala után fogalmazódott meg bennem, több mint 20 éve. Ennek a kis dunántúli településnek a zsidó temetőjében van eltemetve apai nagyapám Winkler Simon. Egy régi családi fotón, ötévesen állok a Nagypapa sírjánál.
Nálunk ez minden évben visszatérő program volt, édesapám Párizsban élő testvére itthon töltötte a nyári szabadságát, neki volt autója, vele mentünk.
Ez olyan fontos volt a családnak, akár manapság a bodrogkeresztúri zarándokoknak a saját látogatásaik.
Később, már felnőttként szintén rendszeresen visszatértünk más rokonokkal is akiknek szintén fontos családi kötődést jelent a szalóki temető. Aztán pár év elteltével egy londoni ismerős összehozott engem ottani zsidó családokkal, akik éppen kerestek valakit azért, hogy a romos kerítést és az egész temetőt gondozásba vegye, koordinálja a munkákat. A külföldiek anyagi segítsége mellé a Mazsihisz és a helyi önkormányzat is partnerként jelentkezett és a mai napig szépen rendben is van tartva az a temető.
Ön korábban az egyik legsikeresebb magyar zsidó üzletemberrel dolgozott, Várszegi Gáborral, aki maga is adományozott zsidósággal kapcsolatos kutatásokra. Egy ilyen, pár száz dolláros ösztöndíj-szerűséget nekem is sikerült megcsípnem szegedi egyetemistaként, ráadásul Randolph L. Braham professzorhoz kellett megcsinálni azt a munkát.
Nézze, én ezt a beszélgetésünk előtt már említettem: nem szívesen beszélek Gáborral kapcsolatos dolgokról, mert bár mi nagyon jó viszonyban voltunk, lehettem az együttesüknek a, legendás Gemininek a roadie-ja is, amolyan technikai embere, aki sok adminisztratív támogatást is adott nekik. Majd később együtt dolgoztunk hosszú éveken keresztül, de nem véletlen, hogy róla nem igen lehet semmit olvasni. Ezt a tiszteletet meg akarom én is adni neki azzal, hogy nem mesélek semmilyen dolgot, ami az én életemben vele kapcsolatos.
Nyilván ezt meg lehet érteni. De mégis, volt-e önök — második generációs holokauszt-túlélők leszármazottai — között olyan fajta kooperáció, amely a zsidóság emlékezetére irányult volna?
Több ilyen is volt, de ezekről nem gondolom, hogy nekem lenne ildomos beszélni. Annyit azért elmondhatok, hogy ahogy nekem is, úgy neki is fontos volt áldozni a zsidóság emlékezetével kapcsolatos kezdeményezésekre. Így az ő magántámogatásai kiterjedtek például könyvek, ösztöndíjak, pályázatok és kiállítások finanszírozására is.
Visszatérve önre: azok után, hogy gyakorlatot szerzett egy temető rendberakásában, automatikus volt, hogy „beleragadt” egy ilyen történetbe, és folytatja tovább?
Az első temető rendberakása indította el bennem a gondolatot, hogy folytatni kellene máshol is. Először a megyei temetőket illetve a polgármestereket kerestem fel egy levéllel, majd személyesen. Ehhez kaptam felhatalmazást Zoltai Gusztávtól, a Mazsihisz akkori vezetőjétől, aki szabad kezet adott, és vidéki települések polgármestereivel tárgyalhattam a helyi zsidó temetők ügyében, mindenféle anyagi vállalás nélkül.
A felhatalmazása, amit a Mazsihisz nevében adott, nyilván nem lett volna legitim, ha engem akkor nem ismertek volna már a közösségben. Ezt pedig azzal értem el, hogy akkora már rendszeresen jártam templomba. Nagyon sok embert megismertem és látták, hogy a szándékaim őszinték.
Idővel eljutottam Tamás Péterhez is, aki a Mazsihiszben a vidéki zsidó temetők elsőszámú felelőse. Tőle kaptam adatokat, ezeket megyénként szétbontottam és megnéztem, hogy hol vannak temetők. Elsőnek olyan Veszprém megyei polgármestereknek írtam, ahol tudtam hogy van temető. Azt a négy dolgot kérdeztem mindenkitől, hogy megvan-e a temető, be van-e kerítve, milyen állapotok vannak, és hogy ismernek-e valakit, aki visszajár a temetőbe? A legtöbb helyről válaszokat is kaptam, és azok alapján egyesével elkezdtem végig látogatni ezeket a helyeket. Mindent a szabadidőmben.
Nem érezte akkor kicsit Don Quijote-nek magát? Vagy voltak társai?
Korábban kaptam kritikát, “miért nem az élőkkel foglalkozom ilyen elszántan?”, de egy ideje nem kapok hasonló tanácsot.
Időnként voltak olyanok, akik jöttek velem, de ezt én alapvetően egyedül csináltam, és eleinte kimondottan a családi kötődésű vagy Veszprém megyére szorítkozott a felmérésem.
Nagyjából hány temetőhöz volt köze összesen?
Olyan, ami az én koordinálásommal a teljes elhagyatottságból — egy igazi „gaztengerből” legalább egy megközelíthető hellyé lett — talán 15-16 lehet. Vannak kisebbek és nagyobbak is.
Családi kötődésűek is, mások is, például az ácsi temetőben közel 10 millió forintnyi finanszírozást kaptunk a már említett londoni Abelesz családtól a teljes rendbetételre, közel 400 méter hosszú hosszú új kerítésre. Így folytatódott azóta több helyen is.
Szerencsére munkafolyamatok közben érezhető volt, hogy az ügy fontos lett másoknak is: az adott város munkásokat biztosított, nemritkán helyi önkénteseket is, és természetesen benne volt a Mazsihisz segítsége is.
Kicsit meséljen a családjáról. Önt nagyon sok szál köti össze a Balatonnal. Balatonalmádiban született, jelenleg pedig a siófoki nyári istentiszteletek kapcsán akadtam rá a nevére mint főszervező.
A szüleim két évvel a születésem előtt kerültek Almádiba, mindketten holokauszt-túlélők. Én Almádiban nőttem fel és 18 éves koromig ott is éltem. Édesanyám auschwitzi és waldorfi túlélő, édesapám a munkaszolgálatot és az orosz hadifogságot élte át. Édesanyám nagypapája Burgerlandból érkezett, Deutsch Sámuelnek hívták, Iszkászon telepedett le, egy Somló melletti kis falucskában. Az ő fia, az én nagyapám Deutsch Miksa volt. Ő Auschwitzban fejezte be életét a nagyanyámmal együtt. Sámuel dédpapát Kertán temették el 1941-ben. Mi erről régen tudtunk, mert meséltek a családról, de közben nem nagyon kutattuk részletesen az életüket. Különleges történet fűződik a temetőhöz: már évek óta foglalkoztam temetőkkel amikor hívást kaptam a nagynénémtől. A közel húsz éve parkosított területről csendben eltűntek a kövek annak idején.
Most – sok évvel később egy helybéli asszony megemlítette neki, hogy hova lettek a sírkövek a kertai zsidó temetőből… Hamarosan odautaztunk és
a keresztény temető egyik szegletében, a halomra döntött, elbontott és megrongálódott síremlékek közepette egy sírkő-halom is volt, és onnan kandikáltak ki a zsidó sírkövek.
Először levelet írtam a helyi vezetésnek, majd személyesen tárgyaltunk, de nem jutottunk előbbre. Eltelt pár év és az új vezetés megígérte, hogy a következő testületi ülésükön megvitatják a zsidó sírkövek kérdését. Nemsokkal később az önkormányzat hozzájárult, hogy az összes ott lévő zsidó sírkövet a régi kertai temetőbe szállítsam vissza, köztük az én dédapám, Deutsch Sámuelét is. Közben új kerítést kapott egy másik temető is, Csöglén, ahol szintén anyai rokonaim, a Krausz ükszüleim pihennek. Édesapámról annyit kell tudni, hogy szintén Pápa környékéről való. Szintén vallásos környezetben nőtt fel, például egyik testvére kóser vágóhidat működtetett egy társával. Ahogy egy csodás kép tanúsítja a Winkler ház udvarán volt a “Hoffmann és Winkler borjúkereskedés vágóhídja, Kemeneshőgyészben”.
Édesanyja és négy testvére családjaikkal együtt szintén Holokauszt áldozatok. Aushwitz és munkaszolgálat mártírjai. Gyönyörű meséim vannak Drága Szüleim gyerekkoráról, a régi falusi zsidó életről. Ahogy az elején említettem, meghatározó élmény volt minden évben, hogy hazajött a testvére, Józsi Párizsból, és akkor együtt mentünk a családi sírhoz. Vittük magunkkal lánytestvérüket, a nagynénémet is, aki Keszthelyen élt. Az őszi ünnepekre odautaztunk hozzá a ma is gyönyörű keszthelyi kis zsinagógába töltöttük az ünnepeket. Feledhetetlen élmény. Mint ahogy egy másik fontos emlékem is a gyerekkoromból: a devecseri temető, ahol egy mártír emlékművet állítottak fel 1946-ban a hazatért zsidók a járásból elhurcolt mártírok emlékére.
Minden évben elmentünk oda, és most is minden évben megyünk a testvéreimmel, akik csodálatos emberek, mindig mindenben segítettek, támogattak és egyformán nem felejtettük el, hogy honnan jöttünk. Vagyis talán érthető, hogy ez a tradíció, az, hogy mennyire fontos az ősök tisztelete, nálam organikusan alakult ki.
Szóval a fiatalkori zsidó élmények zömével az elhunytakról szóltak, semmi pozitív hatás nem érte?
De, igaz a tenger másik oldalán… A katonaság után, 1973-ban kerültem Pestre, de akkor már mentek a levelezések a kanadai rokonokkal. A nagybátyám meghívott hozzájuk Ontario államba. Akkor voltam életemben először külföldön… Sok-sok hónap, várakozás az útlevélre, de végül egy igazi álomvilágba csöppentem. Ottlétemkor voltak éppen a nagy őszi ünnepek, és
nem akartam elhinni, amit láttam: több száz zsidó, idős és fiatal ember, gyerekek, családok jöttek össze a hamiltoni zsinagógában. Mindenki elegánsan, vidáman jön, együtt imádkozik, egyforma imakönyvek…… Gyönyörű és felkavaró volt. Teljesen meg voltam zavarodva elsőre… Akkor szembesültem azzal, hogy ez a zsidóság nemcsak abból áll, hogy jön a rabbi bácsi és szomorú emberek sírnak mellette.
Amikor hazajöttem, rögtön az első héten elmentem a Dohány utcai zsinagógába. Beültem a hátsó sorba, odajött hozzám egy lány és kedvesen azt mondta, hogy figyelj, látom nem vagy itt gyakorlott. Elmondta, hogy hova járnak a fiatalok. Így kerültem a Rabbiképzőbe, sok-sok korombeli közé, Scheiber Sándor péntek esti varázslatos kidusaira. Utána a fiatalokkal hamar összejöttem, jártunk közösen különféle helyekre, folytattuk az estéket éjjelekbe hajló beszélgetésekkel.
Valahol azt olvastam önről, hogy a Kodak márkájának magyarországi befuttatásában jeleskedett.
Igen, én voltam a Fotex egyszemélyes nagykereskedője, akitől az egész országban lehetett ilyen filmet vásárolni. Talán úttörő voltam abban, hogy sok-sok helyre elmentem és eljuttattam a Kodak filmeket. Ezután jött egy ennél is nagyobb sikertörténet a Gillette-termékek disztribúciója, amit az országban szintén mi forgalmaztunk évekig.
Önt a legtöbben Siófokhoz kötik. Mikor találtak egymásra a várossal?
1979, Hanuka-bál a Goldmark teremben, Arató disco… Ott találkoztunk a későbbi feleségemmel, aki Siófokról került Pestre. A következő évben összeházasodtunk, 1980 október 12-én a Bethlen téri zsinagógaban volt az esküvőnk. Ahogy az én szüleim Almádiban, az ő szülei Siófokon éltek a háború után. Nyaranta sokat voltunk otthon és természetessé vált, hogy péntek esténként rendszeresen részt vettünk Domán István főrabbi istentiszteletein. Ott voltunk az 1986-ban épült új siófoki zsinagóga avatásán is. Idővel aztán bekapcsolódtam az épület ügyeinek, és a közösség életének szervezésébe is.
Az utóbbi tízen évben ez még intenzívebb lett az életemben. 12 évvel ezelőtt találtam egy 1930-as évekből származó hirdetést, ami arról szólt, hogy egy Panzió kóser konyhával, koranyári weekendet hirdet a pesti vallásos zsidóknak. Azokban az években nagyon népszerű volt, “Zsidófok” nak is hívták, nagy divat vot ott üdülni. Eszembe jutott a hirdetésről, hogy megosztom ezt a Bethlen téri, áldott emlékű rabbinkkal, Deutsch Jiduval, hogy mi lenne, hogyha mi is szerveznénk ilyen kicsit hagyományőrző jellegű összejöveteleket Siófokon?
Elindítottuk, és gyakorlatilag tíz éven keresztül minden nyáron megrendeztük, egészen a covid két évvel ezelőtti beálltáig. A programot a Sávuot ünnep idejére időzítettük, ahogy az eredeti ötlet is adta. Találtunk szállodát, biztosítottunk kóser ételeket. Nagy sikere volt ennek a tíz évnek, volt alkalom, amikor közel százan jöttünk össze. Bármicvát is szerveztünk, úgy csináltuk, hogy péntek délután érkeztünk. Péntek este, Szombat reggel és délután közös zsinagóga élmény, vasárnap pedig a reggeli imákig mindig együtt maradtunk.
Nem tervezi, hogy ezt a hagyományt megpróbálják újraéleszteni?
Ha elmúlik a Covid járvány talán újra indítjuk a Sabatont, miért ne?! Nagyon jó lenne, szerintem igény is lenne rá. Ezzel párhuzamosan a nyári hétvégeken is ott vagyunk és hat-nyolc héten át minden péntek este összejövük a Zsinagógában. Nagyon jó hangulatú, kellemes találkozásokkal, élményekkel teli estéket tartunk.
Beszéljünk egy kicsit a jövőről. Azért, hogy a hagyományőrzés folytonossága fennmaradhasson, hogy érzi, mivel lehet a mai fiatalokat inspirálni arra, hogy jobban foglalkozzanak a múltjukkal, a zsidósággal, és ahogy Ön, akár a saját szabadidejükből is áldozzanak a közösségi tevékenységre?
Nincs különleges receptem.
Nagyon remélem, hogy az, amit én csinálok, az nem egy kuriózum és abban bízom, hogy mások talán mintaként tekinthetnek az ilyen és hasonló kezdeményezésekre.
Fontos megértetni, hogy ez nekünk kötelességünk. A kevés túlélő, aki visszajött a holokauszt után nem tudta ezt a munkát szervezetten elvégezni. Ez nem az ő bűnük, ez egy kornak a maradványa.
Szinte lehetetlen az összes, több mint 1500 temetőt helyrehozni belátható időn belül, de talán lesz arra mód és lehetőség, hogy a következő generációk sem feledik az ősi kötelességet, és egyre több temetőben lesznek elfogadható állapotok.
Egy szép idézettel az Atyák tanításából: ”A munkát nem neked kell bevégezned, de nem vonhatod ki magadat alóla”.
Negyedszázada szolgálja a hazai zsidóságot, különféle formában, leginkább temetőgondozásokkal. Van-e olyan élménye, ami egy jó példa lehetne a fiataloknak is, akár motiválhatná őket abban, hogy részt tudjnak venni a közösségi aktivitásokban?
Mindenképpen vannak példák, nekem is vannak példaképeim, akik hiteles emberek és megkérdőjelezhetetlen az eredményességük.
Nem csak az a hiteles, aki a pénzéből áldoz erre a munkára, hanem aki például önkénteskedik.
Említhetem a Lauder iskola programját: több éve minden nyáron tábort szerveznek egy-egy temető rendbetételére és a hely zsidó emlékeinek, történetének kutatására. Pár hónapja írtak az újságok egy középiskolás diákról, Róna Emmáról. Ők Balatonfőkajáron vettek egy nyaralót. Emmát arra inspirálta a helyi temető, hogy elkezdte kutatni a hely zsidó vonatkozású történelmet. A nagymamája ismer engem, kapcsolatba léptünk egymással, meglátogattam őket. Mostanra már rendbehoztuk a temetőt, már azon dolgozunk, hogy készítünk egy térképet a temetőről, amelyben minden egyes sírkő helyét rögzítjük.
Mindezt digitálisan feldolgozzuk, hogy a világhálón keresztül is lehessen tájékozódni. A sírhelyek mellett készül fotó, amit beteszünk egy Excel-táblázatba, amihezt készül egy rövid leírás a sírhoz köthető adatokból — az elhunyt neve, vélelmezett élettörténete — bármi, amit tudunk és fontos róla. Ahogy megismertem Emmát, abszolút elképzelhetőnek érzem azt, hogy ez a fiatal leány előbb-utóbb környékbéli vagy más helyütt is nyitott lesz a zsidó temetők kutatására. Azt hiszem, hogy az ő aktivitása inspiráció lesz majd másokra is az ő generációjából.
Beszélgetésünk végén a saját ambíciójáról, terveiről meséljen.
Természetesen, ha egészségem engedi, a siófoki zsinagóga folyamatos fejlesztése, megújtása és nyári hitéletének szervezése a legfontosabb célok között szerepel.
Mivel nagyon sokan megtaláltak azzal, hogy próbáljunk segíteni, van egy célom azzal a weblappal, amit Balázs István barátommal közösen dolgoztuk ki, a zstm.hu oldallal. Itt egy digitális térképet fejlesztettünk, több száz fellelt zsidó temető helyszínének a bemutatásával. Az a tervem, hogy ezt egy szinttel feljebb vigyük, tovább fejlesszük, olyan kiegészítésekkel ahol egy-egy település zsidó történetét részletesen be tudjuk mutatani. Szerencsére egyre többen foglalkoznak temetőkkel, ezeknek az embereknek szeretném, ha egy gyűjtő pontja, kiigazodási felülete lehetnénk, hiszen rengeteg felesleges energia megy el azzal, hogy gyakran többen is mennek ugyan oda fotózni és kutatni, és nem ritkán párhuzamosan zajlanak ezek a kutatások, ahelyett, hogy az erőforrásokat összecsoportosítanák, és esetleg hatékonyabban osztanák el egymás között a részfeladatokat.
Kisteleken is talált földalatti sírokat a Mazsök temetővizsgáló talajradarja – VIDEÓ