Munk Artúr a szabadkai szegények orvosa volt, de a világtörténelem tanújaként regényei sokat mesélnek Kosztolányi Dezső és Csáth Géza fordulatos 20. századi világáról is. Nem is beszélve a Titanic tragédiájáról vagy a világháború eseméyeiről is. Vastag Gazsó Hargita rajzolta meg nekünk Munk portréját és hívja fel figyelmét alig ismert irodalmi munkásságára.
Munk Artúr szabadkai író és orvos munkásságával akkor kezdtem foglalkozni, amikor ráleltem egy információra, hogy néhány személyes tárgya a szabadkai Városi Múzeumban nyugszik.
Munk 1886. május 25-én Szabadkán született zsidó családban. Apja, Munk Gyula vagyontalan magánhivatalnok, anyja, Müller Flóra háztartásbeli volt. Gyermek volt még, amikor meghalt édesapja, majd édesanyja is. Nagymamája nevelte őt és húgát, Munk Jolánt.
A szabadkai Főgimnáziumban iskolatársa volt Kosztolányi Dezsőnek és osztálytársa volt Brenner József, a későbbi Csáth Géza.
Munk Artúr 1904-ben tett érettségi vizsgát. 1904 és 1909 között orvostanhallgató volt a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvostudományi Karán. 1909. október 23-án orvosdoktori oklevelet szerzett, közben egy évig (1907) katona volt Salzburgban.
Cselédkönyves orvos lett, pesti kórházakban dolgozott 1911 és 1913 között, miközben hajóorvosként is szolgált a Cunard Line óceánjáróin.
Szabadkára való visszatérésük után mint magánorvos és mint körzetiorvos-helyettes munkálkodott.
Mint muzeológusnak és mint irodalmárnak több sem kellett, megismerkedtem irodalmi életművével, gyűjteni kezdtem tárgyait, kéziratait, és kezdett előttem kirajzolódni a 19. század végi szabadkai zsidó kisgyerek, akinek szülei korán elhunynak tüdővészben, a csínytevésekkel teli főgimnazista, a pesti orvostanhallgató, az I. világháborús katonaorvos, majd hadifogoly, férj, apuka, újságíró, művészetkedvelő, író és a fényképezés nagy szerelmese.
Először az a hír avagy
legenda ütötte meg a fülemet vele kapcsolatban, amely a legtöbbször felmerül, amikor róla cikkeznek, miszerint a Carpathia hajóorvosa volt éppen, amikor az óceánjáró személyzete a Titanic hajótörötteit mentette.
Addig fel sem merült bennem kétely ezzel az eseménnyel kapcsolatban, míg el nem olvastam az önéletírását, a Köszönöm addig is… című kötetet. Amikor az érdekesnek ígérkező, A Carpathia és a Titanic című fejezethez jutottam, csalódásomra, a fejezetben nyomát sem találtam a személyes hangvételnek. A rövid fejezet elolvasása után az ösztönöm azt súgta, hogy ha valaki ott volt ezen az úton, hogyhogy nem tud róla írni többet, személyesebbet?
Vártam volna még tőle a sorokat. Így alakult, hogy felkerestem egy hajózástörténeti kutatót, Balogh Tamást, aki munkatársaival összeállított egy referátumot arról, Munk valószínűsíthetően nem tartózkodott a Carpathián ezen a bizonyos úton, amely világhírűvé vált, ugyanis nincs rajta a hajón tartózkodó személyek listáján. Azonban a lista nem maradt meg az utókornak teljes egészében.
Annyi bizonyos, hogy a Carpathia következő útján, amikor a Titanic hajótöröttei leszálltak az óceánjáróról, és az New Yorkból Fiumébe vette az irányt, már bizonyíthatóan Munk volt az egyik hajóorvos, így elsőkézből hallhatta az eseményeket,
majd erről később, élete vége felé készült önéletírásában úgy írt, mintha maga is ott lett volna. Erről a vélekedésemről egy hosszabb tanulmányt is írtam, itt érhető el.
Rábukkantam később egy helyütt arra az önvallomásra is, hogy mi késztette Munk Artúrt a sok utazásra családalapításáig, hiszen kalandvágya csillapíthatatlan volt. Mivel szülei korán elhunytak, Munk meg volt arról bizonyosodva, ő is örökölni fogja a korai halált, ezért
mindent látni szeretett volna. Így lett hajóorvos több óceánjárón is Fiume és New York között, így jutott el Párizsba, katonaként Salzburgba, és az élet úgy hozta, hogy az I. világháborúban bejárta katonaorvosként gyalogezredével, majd hadifogolyként az utat Szabadkától Sadrinszkig.
Közben meglelte feleségét, Elzát Jekatyerinburgban, és gyermekük született még a hadifogságban, György. Naplója, önéletírása és néhány regénye az I. világháborúról szól. A szép olajzöld színű füzetbe írt naplójában egy katonaorvos szemével elevenedik meg az I. világháború.
Teletűzdelte a naplót fotóval, amit ő és katonatársai készítettek a fronton. Igazi ínyencség ez a háborús szövegek kedvelőinek, ráadásul a vizualitás külön élményt nyújt, karnyújtásnyira hozza a történéseket. A kéziratból 1999-ben megjelent kötet, a Napló 1915–1916 című itt érhető el.
Az A nagy káder (Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból) című regénye 1930-ból a napló folytatása. A hadifogságba esésétől egészen a hazajutásig, 1921-ig örökíti meg a történéseket. A Köszönöm addig is… (Egy orvos életregénye) című önéletírása 1953-ból a már öregedő író visszatekintése életére, így több esetben is az I. világháborús drámai események immáron összegző, bölcsen visszatekintő hanggal jelennek meg.
A hétévnyi távollétet például akként összegzi, miszerint a világháború által tett szert élete szerelmére: „Amint Elzával szemtől-szembe ültem, valami csodálatos, eddig sohasem észlelt érzésem támadt: ő az, akit kerestél az orosz fogságban, őmiatta estél fogságba, érte szenvedtél. Ő érte jöttél most el a világ egyik végéről, ezer és ezer verszten át, ezer viszontagságon keresztül. Most már igazán nincs miért neheztelnem a káundkára, a császári és királyi hadügyminiszterre, hisz ő vezényelt engem ide… mindent neki köszönhetek.ˮ
Önéletírása segítséget ad a 19. század végi szabadkai kisfiú, majd főgimnazista életérzésének megértésében. Vele együtt bejárjuk a szabadkai gimnázium tereit, színházát, utcáit, megismerkedünk barátaival, Csáth Gézával, Kosztolányi Dezsővel, csínytevéseikkel.
Képet kapunk egy szegényebb sorsú kisgyermek megpróbáltatásaiból. Érdekes módon nem tesz említést zsidóságáról, pesti és szabadkai felmenőinek származásáról.
Aki szeretne olvasni a világháború hátországi történéseiről, a lógósokról, akik különböző kitalációkkal úszták meg a frontot – mint a tüskekarcolást is beköttető Stein Leó hadnagy –, vagy a spekulánsokról, akiket a háború gazdagított meg – például a porvárosi Kávé Mátyás, aki csokoládéárusból lett nábob –, ajánlom figyelmébe az 1933-as Hinterlandot.
Még két Szabadka-regénye ismeretes. (Azért mondom, hogy még, mert a hinterlandi Porváros is vélhetően Szabadka.) Az egyiket közösen írta Csáth Gézával és Havas Emillel még 1906-ban, a Bácskai Hírlap vasárnapi mellékleteiben jelent meg folytatásban. Aztán évtizedekre eltűnt, mígnem Dér Zoltán felfedezte a hetvenes években, hogy volt egy folytatásos kisregény A repülő Vucsidol címmel. Sikerült a különböző fejezeteit összeállítani a korabeli sajtóból, hagyatékokból, így jelenhetett meg 1978-ban a regény.
Művelődéstörténeti jelentősége vitathatatlan, hiszen a kötet írói néven nevezik szereplőiket, felbukkan benne a város akkori polgármestere, Bíró Károly, akinek az idén állítottak egészalakos szobrot Szabadka főterén, megjelennek az egykori főgimnázium tanárai, értelmisége.
Ha egyszer megfilmesítenék, egy fantasztikus vígjáték kerekedne belőle, ahol a ma Szabadkája kacaghatna a korabeli Szabadkán.
A másik regény, amely szintén olvasható Szabadka-regényként is, a Bácskai lakodalom, már alcímében is jelöli ezt a tényt, Porvárosi történet az ezerkilencszázhuszas évekből. Porvárosban mindent befed a por, a lustaság, a léhaság.
Szabadka soknemzetiségű társadalma jelenik meg benne, a bunyevácok és a magyarok hagyományai elevenednek meg, de a különböző rétegek közötti átjárhatóságról és átjárhatatlanságról is szó esik:
a parasztlányról, aki tanulni szeretne, úrilány lenni és festőművésszé válik, az elismert művészről, aki szerelmes lesz a lányba.
Munk Artúr 1944. december 15-től 1945. november 5-ig a harmadik hadsereg katonai járványkórházának vezetője, főorvosa volt Szabadkán. Munkot nem deportálták. A szegények orvosaként jellemezték. 1955. november 8-án hunyt el. A Bajai úti temetőben nyugszik Szabadkán.
Akit bővebben érdekel a szabadkai író és orvos irodalmi munkássága, annak ezt az oldalt ajánljuk, vagy a 2016-os és 2018-as Munk Artúr-kiállítás videóanyagát:
EGY ÉLET REGÉNYE / ROMAN JEDNOG ŽIVOTA | Kiállítás Munk Artúrról / Izložba o Arturu Munku
Egy élet regénye Kiállítás Munk Artúrról A kiállítás szerzője: Gazsó Hargita muzeológus Köszöntőbeszéd: Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója…