A holokauszt előtt Jugoszláviában 82 000 zsidó élt. Ma az egyik legnagyobb utódállamban, Szerbiában alig 1200 fős hitközösségről tudni. Ennek közel fele a magyarlakta Vajdaságban él. A terület sokszínű történelmi múltjáról, a magyar ajkú zsidó közösségek eredetéről írt összeállítást számunkra Pejin Attila történész.
A vajdasági zsidóságot területileg három részen is lehet vizsgálni: az ún. „történelmi magyar zsidóságot” Bácskán, Bánságban/Bánátban és Szerémségben is tettenérhetjük. A historizáló „újmagyar” igencsak erőlteti a „Délvidék” elnevezést is, amely azonban koronként területileg nem teljesen ugyanazokat a területeket sorolta ide.
Honnan, hova, miért…
A Vajdaság heterogén etnikai-vallási összetétele a 18. század folyamán végbemenő betelepítési politikának köszönhető. Ez a tarkaság mindmáig tetten érhető, nem csoda hát, hogy napjainkban is készen kell állni a kérdésre: ki honnan jött. Így
a holokauszt kisszámú túlélőinek leszármazottai is büszkén vallhatják, hogy nem kései jöttmentek, hanem a „többiekkel” nagyjából egyidőben jelentek meg itt, ha kezdetben csak szórványosan is.
A zsidóság újkori jelenlétét vizsgálva, délen Belgrád egyfajta kulturális-nyelvi határt képezett: még délebbre már szefárdok éltek, akik a ladino mellett szerbül beszéltek, a szerb Észak – avagy a magyar Dél – viszont a kezdetben jiddis vagy német nyelvű, később mindinkább magyarra váltó askenázik letelepülési területének számított.
Amikor tehát szerbiai (vajdasági) magyar zsidóságról beszélünk, utóbbiakra gondolunk. Letelepedésüket a mai Vajdaság területén a török ellen vívott felszabadító háborúk előzték meg, illetve az ezt követő, részben spontán, nagyobbrészt szervezett újratelepítés.
Minden szentnek maga felé hajlik a keze – zentaiként én se vagyok különb, még ha kicsit túlzás is, de való igaz: javarészt minden a zentai csatánál dőlt el 1697. szeptember 11-én, két évvel később Karlócán az oszmánok első ízben kénytelenek írásban is elismerni, hogy lemondanak a volt magyar hódoltsági területek többségéről, így pl. a Bácska teljes egészében, a Szerémség pedig részben szintén felszabadult.
Azért még további háborúkban meg kellett erősíteni ezt – a Habsburg sereget azokban is a zentai győző, Szavojai Jenő vezette –, ennek eredményeként azonban a Temesi Bánság is osztrák kézre került; mondhatni, csöbörből vödörbe, mert a Habsburgok saját szerzeménynek tekintették ezeket a területeket, s csak hosszas alkudozás, időhúzás folytán engedték ezeket vissza a magyar vármegyerendszerbe.
Ezért tehát nem véletlen, hogy a török hódoltság, valamint a háborúk miatt elnéptelenedett vidékek újratelepítése – legalábbis kezdetben – szintén az ő politikai érdekeiknek megfelelően történt. Ezért a zsidóság ideiglenes, majd tartós letelepedését a mai Vajdaság (Bácska, Bánát, Szerémség) területén is akkoriban ezek az érdekek irányították, illetve a felszabadító háborúk során mind délebbre tolódó határvonal.
A Habsburg Birodalomban – ezen belül a történelmi Magyarország területén – megfigyelhető zsidó migrációt nem csak ezek a háborúk határozták meg, hanem a Habsburg uralkodók koronként zsidóellenes diszkriminatív intézkedései
, illetve a középkor végén még nagyhatalom, a 18. században viszont már legyengült Lengyelország felosztogatása az új nagyhatalmak között, így ide is jöttek osztrák, cseh és morva, illetve lengyel területekről, esetleg Magyarország nyugati, északi, később északkeleti vidékeiről.
Nagybecskerek, a magyar zsidóság déli világítótornya
A Temesi Bánság félig-meddig katonai jogállása a 18. század végéig eltartott, ezért itt érvényesült elsősorban a Szavojai Jenő sugallta elv, vagyis ide lehetőleg németeket, mellettük szerbeket telepítettek, s csak a század második felében enyhült a szigor a magyarok betelepülésének kérdésében, a 19. század elejétől pedig, amikor a Bánság nagyobbik részét Torontál vármegyeként szervezték vissza, s kezdődhetett meg a vidék valódi polgárosítása, Nagybecskerek mint megyeszékhely a bánsági magyarságnak is fontos központja lett, s az itteni zsidóság számára is megfelelő vonzerőt jelentett.
A bácskai zsíros fekete föld tunyaságba ringató biztonsága, a bácskaiak jóllakott garfieldi dorombolása az ott élő zsidókra is rossz hatással volt, viszonylag későn bontakozott ki valamiféle rangosabb, értékelhető művelődési-közművelődési élet
az 1880-as évektől, elsősorban éppen a gazdaságilag mindinkább marginalizálódó Zomborban. Ellenben a bánsági lakosság egy része kemény munkával hódította el a földet a mocsaraktól, hogy aztán a szikest mégse lehessen dús termőfölddé varázsolni… A németek meg a szerbek egy része – velük kisebb számban magyarok is – inkább az ipar meg a kereskedelem felé fordultak, s hozzájuk társultak a főleg Nagybecskereken nagyobb számban megtelepülő zsidók is. Ennek következtében a város mind a gazdasági, mind a művelődési élet tekintetében komoly fejlődést élt meg a kiegyezés után.
Egyébként a bácskaiakhoz képest
kezdetben Becskerek zsidósága sem képviselt túl komoly kulturális élcsapatot sem a városban, sem a Bánságban, itt volt azonban egyszemélyes intézménye, a főrabbi, Klein Mór.
Mielőtt idekerült, több helyütt töltötte be a rabbi tisztséget, s bár tekintélyes külföldi hitközségek is hívták, hazafias érzülete Magyarországon tartotta; az elsők között volt, akik a magyar nyelvet bevitték a zsinagógába. 1880-ban Pápáról jött Nagybecskerekre, s itt működött főrabbiként haláláig, 1915-ig. Kiváló hitszónokként ismerték, s nem csak a hitközség életében játszott vezető szerepet, hanem a város, illetve a megye közéletében is.
Számos önálló munkája – javarészt szónoklatai, alkalmi beszédei – mellett vitathatatlanul kiemelkedik legnagyobb teljesítménye: Majmonidész nagy művének, A tévelygők útmutatójának jegyzetekkel ellátott fordítása.
A judaisztika kiemelkedő képviselőjeként ismerték, munkásságáért Ferenc József-renddel tüntették ki. Természetesen nevéhez fűződik a zsinagóga építése is 1896-ban.
Nem mellékes, hogy fia, Klein Adolf is tiszteletre méltó pályát futott be, ám Nagybecskereken kívül (itt csak a gimnáziumi tanulmányait végezte) a zsolnai, veszprémi, majd a budai hitközség főrabbijaként. Költőként, fordítóként tartják számon, de leginkább a Mirjam című, zsidó nők számára összeállított imádságoskönyv miatt, amely számos kiadást ért meg; nevét idővel megváltoztatta, magyarította, mi ma leginkább Kiss Arnoldként ismerjük.
A szerémségi „kakukktojás”
Ismertetőnkben a Szerémség némiképp kilóg a vajdasági területi „háromságból”, viszonylag kis létszámú zsidósággal (ezen belül kezdetben a magyar zsidók száma is elenyésző volt), de mindenképpen szólni kell róla, hiszen legjelentősebb városa, Zimony sokáig katonai igazgatás alatt állt. A Belgrádhoz közeli Semlin vagy Zemun néven is ismert
Zimony a cionizmus melegágyának is tekinthető, hiszen itt született Herzl Tivadar édesapja, Jakob 1831-ben.
A család ekkor még nyilván nem tekinthető magyar zsidó családnak, ám figyelemreméltó, hogy Tivadar nagyapját a magyar forradalommal való rokonszenvezése miatt 10 nap elzárásra ítélték, aminek letöltését azonban a hitközség intervenciójára és a zsidó ünnepekre való tekintettel elengedték. Még egy „cionistáról” kell megemlékeznünk, hiszen neve kihagyhatatlan: Júda ben Slomo Hai Alkalairól.
Herzl Tivadart szoktuk a cionizmus atyjaként emlegetni; ő viszont a zimonyi rabbit a modern cionizmus előharcosának tekintette. Főbb műveiben a zsidó állam megújítását, Palesztinának zsidókkal való benépesítését hirdette célként, fontosnak tartotta a héber mint mindennapi beszélt nyelv megújíását is.
1825-től 1874-ig rabbi Zimonyban, ahol sokáig csak askenázi közösség létezett, idővel azonban a szefárdok száma is megnő annyira, hogy külön hitközséget hoztak létre. 1874-ben véglegesen megvált hivatalától, Palesztinába ment, nem először, de ezúttal végleg, ott él haláláig.
A legmagyarabb tájegység, a Bácska
Úgy illő, hogy bácskaiként legutoljára hagyjam a bácskai zsidóságot. Annak ellenére, hogy a Bácskában már a 18. század második felében – leszámítva néhány várost, községet – a Habsburgok igen korán kénytelenek voltak visszaengedni ezeket a területeket a magyar vármegyerendszerbe, azért itt sem hiányzott az időhúzó fondorlat: a tiszai határőrvidéket majd csak az 1740-es években számolják fel, s helyében az itteni községekből (pl. Zenta, Ókanizsa/Magyarkanizsa, Óbecse) kiváltságos koronakerületet szerveznek, amely különleges jogállást élvez a század végén egyesített Bács-Bodrog vármegyén belül, keresztény lakosai pedig (németek, szerbek, szlovákok, és a fokozatosan többségbe kerülő magyarok) más országrészek lakosaihoz képest viszonylag nagy adókedvezményeket élveznek.
Három bácskai település – Újvidék, Szabadka és Zombor – szabad királyi városi rangot kap, ezek lakossága a konkurenciától való félelmében majd különösen akadályozza (bár teljességgel ez nem sikerül nekik) a zsidóság letelepülését, a koronakerület községei viszont általában jóindulattal kezelik a zsidók lakosítási kérelmeit.
A közhiedelemtől eltérűen a földesúri vagy kamarai falvakban is viszonylag szívesen laktak, ha beengedték őket, s csak a kiegyezés hozott némi átrendeződést, amikor a gazdaság és társadalom általános modernizációja nagy belső migrációkat indított el faluról a városokba, vidékről Budapest felé.
A 18. század közepén már körvonalazódtak azok a zsidó közösségek, amelyek egészen a holokausztig virágzó közösségi életet éltek: Újvidék, Szabadka, Zenta, Zombor.
EREDETI RIPORTJAINK VOL 5
No Description
Mindemellett – leszámítva az egzisztenciális teljesítményeket, továbbá az adott város közéletében elfoglalt helyet – kiemelkedő szellemi kiugrásokat nem tapasztalunk – helyben. Az önmegvalósítás itt igencsak nehéz, ezért a fiatalok (zsidók és nem zsidók) másutt keresik a kitörést, mint pl. Fekete Mihály, a zentai születésű, nemzetközi hírű matematikus vagy a ókanizsai/magyarkanizsai rabbi, Flesch Ármin, aki majd mohácsi rabbiként szerez nevet…
Ám mindez nem jelenti, hogy a települési közösségek részeként nem képeztek húzóerőt, s itt nem csak a közhelyesen felemlegetett vállalkozói rétegre gondolunk, hanem a lokális elit részeként pl. az építészeti újításokban játszott szerepükre, gondolok itt a magyar szecesszió gyöngyszemeire, a Komor Marcell-Jakab Dezső duó mesebeli mézeskalács szerű szabadkai városházájára és zsinagógájára vagy Lajta Béla egyszerű és nagyszerű zentai tűzoltólaktanyájára. Sőt, nem hiányzik a nagy magyarországi zsinagógaépítő, Baumhorn Lipót keze nyoma sem, hiszen ő tervezte az újvidéki zsinagógát, sőt, a Tisza túloldalán a nagybecskereki is az ő tervei alapján épült. (Az újvidéki még áll, a becskerekit azonban a németek a háború alatt lerombolták.)
Többségük nem engedett a negyvennyolcból
A legmagyarabb tájegység zsidósága 1848-tól tudatosan vállalt sorsközösséget az itt élő magyarokkal, hiszen a többség a magyar ügy mellé állt.
Persze ugyanezt tette a magyarországi zsidóság jelentős része is, másutt azonban emiatt leginkább „csupán” a Haynau-féle hadisarcot kellett büntetésként leróni. Itt, Délen a hadihelyzet 1849 januárjában igen rosszra fordult: a katonai erők átcsoportosítása miatt minden település szinte csak kisebb létszámú nemzetőrséggel támogatott lakossági önvédelemre hagyatkozhatott. Ezt kihasználva a szerbek a Tisza mellett nyomulva észak felé sorban elfoglalták ezeket a településeket, s ahol ellenállásra találtak, a magyar védők elleni vérfürdőtől sem rettentek vissza, mint pl. Zentán, ahol kivégeztek több magukkal hurcolt adai zsidót, s
több mártírja esett a zentai közösségnek is, élükön Ullmann Iszerlesz Rabbival, összesen mintegy 70 zsidó lelte halálát.
Mert bár a szerbek felhívásaikkal a maguk oldalára szerették volna állítani a zsidókat, azok általában elutasították ezeket, s a szerbekben emiatt élt a megtorlás szándéka.
Ortodox sziget a neológ tengerben
A zsidó kongresszus utáni végleges szakadás itt is érezhető volt. A kongresszusi – neológ – közösségek többségbe kerültek, ám a Tisza menti városokban, községekben az ortodoxok úgy tűnik, jól érezték magukat, különösen Zentán, Adán, Moholon és Péterrévén.
Zentán kisebb haszid közösség is meg tudta vetni a lábát, s vált hangadóvá a szefárd rítusú, askenázi ortodox hitközségen belül, olyannyira, hogy 1939-ben új rabbiként Teitelbaum Moshét, az akkor még jóval nevesebb Joel unokaöccsét hívták meg rabbinak.
A sajátos viselet, a környezettől való viszonylagos elkülönülés következtében a nép babonásabb része időnként felmelegítette a vérvádat, ami itt építőáldozattal párosult (Zenta, Péterréve). A folklór rokonszenvesebb vonulatának megnyilvánulásával is találkozhatunk: a cséplőgépbe esett lány balladájában az általánosan zsidó orvosként emlegetett szereplőt Zentán Vajda doktorral helyettesítették be, aki itt nagy népszerűségnek örvendett, különösen a szegények körében.
Jelen és jövő
Bár a vajdasági zsidóság múltját itt csupán szemelvényesen tudtuk vázolni, de mindenképpen szerettük volna felhívni a figyelmet arra a problémára, hogy a trianoni elszakított területek zsidóságát tekintve róluk tudnak a legkevesebbet, mondhatni, méltatlanul.
A holokauszt előtt Jugoszláviában 82 000 zsidó élt, egyötödük a Vajdaságban.
A munkaszolgálat, a haláltáborok véráldozatának következtében a kisebb közösségek teljesen eltűntek, a nagyobbak pedig a kivándorlás következtében tovább fogyatkoztak.
Szerbiában ma mintegy 1200 zsidó él, 40% éppen a Vajdaságban; Újvidéken kb. 400-an, Szabadkán és másutt (Nagybecskerek, Nagykikinda, Zombor) immár 100-nál kevesebb.
A Tisza-vidéki ortodox szigetről ma már csak viszonylag jól megőrzött temetőik tanúskodnak, és az egyetlen Tisza menti, megmaradt zsinagóga, a zentai. Szerencsére nem zsidó civilek, helyenként pedig önkormányzatok tesznek arról, hogy ezek a nyomok ott, ahol már nincs zsidó, megmaradjanak.
Ahol pedig van még „zsidó élet”, ott ez igen képlékeny, nem tudni, merre, hova vezet. Egyesek szerint az asszimiláció folyamata visszafordíthatatlan, hiszen e kis létszámról nincs visszafordulás, mások szerint a nagyobb közösségeknél talán még lehetséges a revival. Mi optimisták vagyunk, a történelem ezt az optimizmust igazolja, majd kiderül, a jövő ezt teszi-e.
Pejin Attila