Jövőre lesz 100 éve annak, hogy Veszprémben megszületett a XX. század magyarországi neológ közösségének egyik legnagyobb formátumú, sokak által ikonikusnak is tartott rabbija, Schweitzer József. Az ő fiával, Schweitzer Gábor jogtörténésszel, tudományos kutatóval családjuk eredetéről és dédapa, Hoffer Ármin rabbi emlékezetéről is beszéltük. A két rabbi több mint 50 évig szolgálta a vidéki zsidóságot.
Amíg az édesapját szinte nincs, aki ne ismerné, addig dédapjával egy kicsit más a helyzet. Mi a legfontosabb dolog amit érdemes tudni Hoffer Árminról?
Édesapám anyai nagyapja volt ő, 1870-ben született Gyöngyösön és 1941-ben Budapesten hunyt el, de aktív életének jelentős részét Veszprémben töltötte rabbiként, ahová 1902-ben került. Negyed évszázadot szolgálat ott, munkája végeztével meghívást kapott Budapestre az Országos Rabbiképző Intézet egyik megüresedett tanszékére, ahol az oktatás mellett a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utcai zsinagóga rabbija is lett.
Szerencsére Hoffer Ármin emléke Veszprémben él, hiszen 2013-ban egy sétányt neveztek el róla az egykori neológ zsinagóga közelében.
Édesapám életében meghatározó szerepet töltött be nagyapja, akinek a lánya Hoffer Friderika — apám édesanyja — 24 éves korában betegségben elhunyt. Apám még nem volt egy éves sem, mikor félárva lett, így adódott, hogy az édesapja mellett a nagyszülei vegyék gondozásba, leginkább az ő házukban is élt. Ez volt az egykori veszprémi paplak, amely az 1960-as 70-es években a városrendezés áldozatául esett. Édesapám életének első hat-hét évét Veszprémben töltötte, mielőtt Budapestre költöztek volna dédapám új állása miatt.
Negyedszázados tevékenységéből zsidó szellemi vezetőként mit emelne ki?
Hoffer Ármin orthodox háttérű családból érkezett Veszprémbe. Otthon hagyományos neveltetésben részesült. Már tizenéves korában érdeklődést mutatott a rabbinikus tanulmányok iránt, a budapesti iskolaévek során pedig nemcsak a Rabbiképzőben folytatott tanulmányokat, hanem az akkori elvárásoknak megfelelően beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem bölcsészettudományi karára is. Ennek köszönhetően tudott otthonosabban mozogni a rabbinikus és a tudományos világban is. Rabbi szolgálatát Szentesen kezdte.
Egy jó kedélyű, nyugodt és nagy tiszteletnek örvendő vallási vezetőként emlékeztek meg róla első szolgálati helyén.
Talán ezért is kerülhetett később egy jóval nagyobb és jelentősebb zsidó közösséghez, Veszprémbe, ahol akkor legalább másfélezer zsidó élt akkoriban. A közösség több mint tíz százalékát tette ki a helyi lakosoknak. Hoffer Árminnak ez egy nagy lehetőség volt, több mint negyed évszázadig folytatta rabbi tevékenységét a városban, amely távolról sem szorítkozott kizárólag a szószéki feladatokra vagy az emberi életutakkal összefüggő örömteli és fájdalmas funkciókra. Tanított, de nemcsak a zsidó iskolában, hanem különféle egyházi és nem egyházi intézményekben is szerte a városban. Szívesen korrepetálta a középiskolás tanítványait, alapvetően hittantanárként, de voltak olyan esetek is, hogy a Piarista gimnázium diákjai matematikai versenyen elért sikereik után úgy emlékeztek rá, mint aki segített nekik a felkészülésben.
Dédapámra — akit odahaza csak Tataként szolítottak — igen korán, már az 1910-es évek közepén felfigyeltek Budapestről az Országos Rabbiképző Intézet, illetve az iraelita hitfelekezet vezetői, hiszen delegálták abba a szűkkörű döntéshozó testületbe — az úgynevezett vezérlő bizottság tagjai közé –, amelyik az intézmény stratégiai kérdéseiről határozott.
Ami a tudományos munkásságát illeti: jellemzően rövidebb lélegzetű tanulmányokat írt, elsősorban rabbinikus témakörökben, nagyobb monografikus munkák nem fűződnek a nevéhez. Az oktatás mellett az 1920-as években ráesett a választás, hogy az Országos Rabbiképző Intézet egyik professzorának, a talmudtudós Feldmann Mózesnek a halála után keletkezett űrt betöltse. Mind a tanítványai, mind a pályatársai körében is nagy becsben állhatott, hiszen a 60. és a 70. születésnapja alkalmából egy-egy emlékkönyvvel tisztelegtek előtte. Egykori szeminarista tanítványa, Raphael Patai (akkoriban Patai Ervin György) pedig kedvesen örökítette meg visszaemlékezéseiben a talmudikus és halachikus stúdiumokat oktató Hoffer Ármin joviális, rusztikus alakját.
Hoffer Ármin veszprémi tevékenysége részben a magyar zsidóság újkori legsikeresebb periódusában — a kiegyezés után, a háború előtt — zajlott. Fennmaradtak-e ebből az időszakból — akár családi legendárium formájában — érdekes történetek?
Utánanéztem a korabeli sajtóban a Hoffer Ármin működésével kapcsolatos írásoknak. Ezekből kiderült, hogy — ami akkoriban természetes volt — a legfontosabb állami ünnepségeken, vagy kiemelkedő alkalmakkor a város vallási életének vezetőivel együtt a neológ hitközség képviseletében részt vett. Meghívták és felkérték alkalmi beszédekre is. Így történt 1899-ben — az aradi vértanúk kivégzésének 50 évfordulóján — is, ahol, bár ekkor még Szentesen szolgált, a helyi lapok beszámolói szerint nagyon megindító beszédet tartott. Ez nem lehetett nagyon meglepő, hiszen akkor szinte az összes magyar zsinagógában, legyen az neológ vagy orthodox, a rabbik többsége így viszonyult a hazához a patriótizmus jegyében.
Ön szerint dédapja rabbinikus, közéleti tevékenységét tekintve van még valami kutatni való?
Jó pár cikkét olvastam korabeli zsidó lapokban, például az Egyenlőségben és a Múlt és Jövőben, amelyek jellemzően ünnepi írások voltak, de volt
egy téma — az összehasonlító vallástörténet –, ami különösen izgatta fantáziáját: több cikke is megjelent a hanuka és a karácsony, a Róshasónó és a keresztény újév, a pészach és a húsvét közötti lehetséges párhuzamokról és különbségekről.
Ezek figyelemreméltó írások lehetnek a mai olvasó számára is. A Veszprém környéki településeket is látogatta, mert nem mindenhol voltak rabbik, úgyhogy neki sokszor akadtak komoly kötelezettségei. Apám mesélte, hogy a téli időben volt olyan is, hogy mikor temetni vagy esketni kellett a környékbeli településen, akkor szánkóval jöttek érte, és azzal szállították az aktuális feladatához. A városi közéletben betöltött szerepére utalhat, hogy 1911-ben a képviselőtestület tagjai közé választották. Városatyai működéséről azonban pillanatnyilag bővebb információk nem állnak rendelkezésre. Családi visszaemlékezések szerint, bár nyitottnak tűnt, visszahúzódó, a családjának élő ember volt — négy leánygyermeket neveltek fel –, aki igazán a közeli rabbi-kollégái és a világi barátai között érezte jól magát.
Hoffer Ármin munkásságának hatása mennyire terelhette a rabbiság felé az ön édesapját?
Ha nincs az a sorscsapás — édesapám anyjának korai halála –, akkor vélhetően nem került volna ilyen közeli viszonyba apám a nagyszüleivel, és valószínű nem alakulhatott volna ilyen szoros szellemi, intellektuális és érzelmi kapcsolat sem dédapám és apám között.
Mivel a szerteágazó Schweitzer család nem volt annyira vallásos, úgy vélem, döntő módon meghatározta apám pályaválasztását, hogy hosszú évekig a Hoffer nagyszülőknél élt. A családi emlékezet szerint az első szó, amit apám kimondott a sábesz volt.
Sose gondolt arra, hogy ön is követi az ősök szakmáját és rabbi lesz?
Nem most hallom először ezt a kérdést. Korábban is azzal próbáltam elütni a felvetést, hogy nálunk nagyapákról unokákra öröklődnek a foglalkozások. Magam is az apai nagyapám, Schweitzer Sándor nyomdokaiba léptem, ugyanis ugyanúgy jogász lettem mint ahogyan ő is az volt. Különben a felvetését korábban próbáltam úgy is megválaszolni — még mielőtt családom lett volna –, hogy majd ha lesz fiam, akkor lehet, hogy megint folytatjuk ezt a nagyapáról fiúunokára öröklődő szokást és valamelyik gyermekem esetleg rabbi lesz. Nos, azóta van három fiunk, meglátjuk, mi lesz belőlük. De hogy válaszoljak a kérdésre is: nem éreztem azt, hogy rabbiként dolgozzak valaha is. Nem a hit, vagy az elhivatottság érzésének hiánya miatt, hanem úgy gondoltam, hogy világi pályára lépek, mert arra jobban alkalmasnak éreztem magam.
Intellektuálisan és emocionálisan maximálisan kötődöm a zsidó valláshoz, ezen belül is a neológiához, és világiként próbálok hozzájárulni ahhoz, hogy közösségünk értékei fennmaradjanak.
Említette a fiait. Lehet újabb Schweitzer-rabbi a családban?
Pillanatnyilag ezt nem tudom megmondani, de az tény, hogy András fiam a Manchesteri Egyetemen teológia történetet és filozófia történetet tanul. Ha nem is feltétlenül szószéken fogja majd hirdetni az Örökkévaló igéit, azért könnyen lehet, hogy majd judaisztikai jellegű tanításokat fog közvetíteni. Péter fiúnk különösen a zsidó ifjúsági mozgalmakban aktív, Marcell pedig még kisiskolás, aki szívesen beszél a témában kevéssé járatos osztálytársainak a zsidó ünnepekről.
Nézzük az ön szakmáját. Jogász végzettségű, kutatásainak fontos része a történelem, ezen belül is például a vallásszabadság, az egyházjog. Az, hogy milyen családból jön, mennyire volt hatással a szakmaválasztásban?
A történelem iránti érdeklődés a szülői házból ered. Pécsett születtem, édesapám ott szolgált rabbiként. Nagyon nagy hatással volt rám édesanyám pécsi szüleinek társasága. A családban sokat beszélgettünk történelemről, de végül a jog mellett döntöttem, valószínűleg azért, mert úgy éreztem, hogy a történelem mellé nem biztos, hogy tudtam volna találni egy olyan szakot, ami kellő intenzitással lekötött volna. A jogi karon szerzett diploma, úgy érzem, jó belépőt jelentett számomra azokra a területekre, amelyekkel a kutatások során foglalkozhattam.
Jogvégzett emberként azért szorosan maradt a zsidó tudományok közelében. Önéletrajza szerint a nyolcvanas években ügyintéző volt a judaisztika tanszéken, továbbá az Országos Rabbiképzőn segédkönyvtárosként dolgozott.
Egyetlen percig sem működtem gyakorló jogászként.
Az egyetem elvégzése után egy ideig félállású segédkönyvtáros voltam a Rabbiképzőben, ami nagyon hasznos időszak volt, mert a zsidó történelem ott nyílt meg számomra tudományos szinten is. A napi több óra ottlét alatt óhatatlanul is beleütköztem a zsidó kultúra, irodalom és történelem kincsestárába.
Ezen kívül egy posztgraduális ösztöndíjnak köszönhetően a bölcsészettudományi karon is felvehettem történeti kurzusokat, illetve a hebraisztika tanszéken is dolgozhattam adminisztratív munkakörben Komoróczy Géza professzor mellett. Neki köszönhetem az első oktatói megbízatást is, amikor a kilencvenes évek elején felkért arra, hogy magyar zsidó történeti témában hirdessek meg egy kurzust. Erre a felkérésre a mai napig hálával gondolok. Összességében azt gondolom, hogy kutatásaim során mindig is megpróbáltam egyensúlyozni a jogtudományi és a magyar zsidó történeti témák között.
Pécsen született, ahol édesapja évtizedekig szolgált. Ott töltötte gyermekkorát. Milyen volt akkor a vidéki hitélet a háborúban megtizedelt közösségben?
A neológ közösséghez tartozás eszmélésemtől fogva természetes és magától értetődő — hivatalosan ma is a Pécsi Zsidó Hitközség tagja vagyok –, azzal együtt, hogy volt, amit nagyon sajnáltam, de el kellett fogadnom: azt, hogy az én generációmhoz csak nagyon kevesen tartoztak. Pécsett nagyon hamar meg kellett értenem, hogy mit jelentett a holokauszt és, hogy mit jelentett a túlélők egy része számára a vallástalanság. Habár sajnáltam, hogy kevesen voltunk kortársak, de azért annak is megvolt az előnye, hogy a Talmud-tóra oktatás alatt engem, mint legkisebbet állandóan kényeztettek. A pécsi neológ hitközség egy jól szervezett közösség volt. Egyrészt annak köszönhetően, hogy a hitközségi tagok javarészt vágytak egymás társaságára, másrészt a kor viszonyaihoz képest kedvezőek voltak a hitközség adottságai és lehetőségei is. A háború után a környező elüresedett településekről viszonylag sokan költöztek be Pécsre, emlékszem,
gyerekkoromban a nagyobb ünnepekkor a zsinagóga földszintje megtelt, sőt még az emeleti karzaton is ültek, ami azt jelenti hogy a 60-as 70-es években az őszi nagyünnepeken akár 300-350 ember is részt vehetett, ráadásul akkoriban még minden nap tartottak istentiszteletet is.
Emlékszem, szóbeszéd volt, hogy voltak helyi vállalatvezetők, áruház igazgatók, sőt párttagok is ezeken a nagy ünnepeken, akik nyilvánosan nem merték vállalni zsidóságukat. Ők oly módon vettek részt az istentiszteleteken, hogy nem a főbejáraton jöttek be, hanem a zsinagóga oldalában, a rabbi öltözőhöz vezető hátsó bejáraton osontak fel és legalább a Mazkir imát ott hallgatták végig. Ez egy nyílt titok volt akkoriban. A nagy zsinagógában tartott imádságok mellett hozzám különösen a péntek esti istentiszteletek, valamint a szombatbcsúztató szertartások álltak közel.
Bár csak rövid ideig élt ott, de mégis Veszprém mit jelent édesapjának?
Való igaz, apám csak hat-hét éves koráig élt Veszprémben, viszont a rendszerváltás után 1990-től, amikor sok régi vidéki hitközség újjáalakult — így volt a veszprémi közösséggel is — számára magától értetődő volt, de a veszprémiek számára is, hogy ebben az újjáéledő közösségben közreműködjön. Életének hátralévő két évtizedében a zsidó ünnepek és a mártír istentiszteletek alkalmával Édesanyámmal mindig ott volt Veszprémben, néha mi, a családja is elkísértük ezekre az utakra. Apám a tanítványait is igyekezett bevonni, akik közül Verő Tamás főrabbit emelném ki, hiszen azóta is szoros kapcsolatokat ápol a veszprémi hitközséggel.
Tragikus keretet ad édesapám élete számára az, hogy az utolsó nyilvános közösségi funkcióját 2014 decemberében, alig egy hónappal a végzetes megbetegedése előtt, a veszprémi hanuka ünnepségen látta el. Élete Veszprémben kezdődött és a közel hét évtizedig tartó rabbinikus pályája ott is végződött.
A város számára nagyon fontos volt. Lenyűgözött, hogy amikor apámmal sétáltunk a veszprémi belvárosban — ahol a városrendezés miatt szinte egyetlen épület sem maradt meg a régi zsidó környékből –, pontosan fel tudta idézni, hogy mi hol állt, ki hol lakott… csak úgy sorolta a hitközség akkori tagjait, és hogy kihez milyen emlék fűzte.
Ön számára is létezik egyfajta emócionális kötődés a városhoz? Vagy csak véletlen, hogy a tavalyi évben átadott, a város múltját felelevenítő nagy monográfiát (Táguló és szűkülő terek) ön mutatta be?
Veszprémhez szoros családi szálak fűznek. Valószínűleg ez is közrejátszhat abban, hogy évente többször is barangolunk ebben a szép fekvésű és gazdag múltú városban. A monográfia szerzői és a veszprémi zsidó hitközség vezetői pedig tavaly nemcsak azzal tiszteltek meg, hogy bemutathattam a kötetet, hanem előszót is írhattam ehhez a kitűnő munkához. A Jakab Réka és Kákonyi Anna szerzőpáros hiánypótló kötete kilenc évtized után újabb monografikus feldolgozását nyújtja a veszprémi zsidóság történetének. Ez a gazdag levéltári forrásbázison alapuló kötet Kun Lajos főrabbi 1930-as években írt munkájával szemben nemcsak egy hitközség történetét dolgozza fel, hanem a tágabb értelemben vett társadalom- és gazdaság történeti összefüggések bemutatására és elemzésére is kiterjed. Szép emlék számomra, hogy a tavalyi pandémia hullámok közötti kis nyugalmi időben, szeptember elején a veszprémi levéltárban zsúfolásig megtelt teremben tudtuk bemutatni a könyvet.
Nyilvánvalóan ez a könyvbemutató is érzékelteti az édesapjához való vonzalmat. Egy nagyon nézett televíziós műsorban (Mindentudás Egyeteme) szerepelve képviselte a zsidóságot, sokan gondolják úgy, hogy megtestesítette azt a tudós vallási vezető figuráját, aki a vallásért és a közösségért is sokat tett, ráadásul egységes tiszteletet is ki tudott mindezzel érdemelni. Látja-e ma az utódját Magyarországon?
Nagyon kevesen látnak a jövőbe, én nem tartozom közéjük. Találgatásokba pedig nem mernék bocsátkozni. Az idő majd eldönti ezt a kérdést. Annyit jegyeznék csak meg, hogy a Mindentudás Egyeteme pészachról és húsvétról szóló előadása idején apám már több mint fél évszázada működött rabbiként és — miközben rendszeresen publikált tudományos dolgozatokat — hosszú évtizedek óta tanított a Rabbiképzőben is. Amit viszont a neológ rabbiságról, illetve rabbi eszményről gondolok — különös tekintettel a hit, a közösség és a tudomány együttes szolgálatára, illetve művelésére –, azt korábban már többször is leírtam.
Az én fejemben részben személyes tapasztalataim és történelmi ismereteim alapján él egy neológ rabbi kép, ami lehet, hogy túlságosan közeli, hiszen a mintát az apám és persze néhány pályatársa alapján alakítottam ki magamnak. Hivatkozhatnék Scheiber Sándorra is, aki meghatározó személyiség volt apám életében.
Volt egy gyakran idézett élménye Scheiberrel kapcsolatban a rossz időkből, 1944-ből. Mindketten a pesti üvegházban bujkáltak a Vadász utcában. Apám számára reveláció erejével hatott az, hogy a szörnyűségek közepette Scheiber ott a pincében, miközben körülöttük záporoztak a lövedékek, rabbinikus előadásokat tartott. Azt hiszem, ez az élethelyzet olyan impulzust adhatott apámnak, ami megerősítette hitét abban, hogy neki mindenképp rabbinak kell lennie, akinek a szolgálatot a legnehezebb helyzetekben is vállalnia kell. Talán ezzel is összefüggésbe hozható az, amit apám sokszor felelt akkor, amikor arról faggatták, hogy mennyit is dolgozik? “Én az Örökkévalóval kötöttem szerződést.” – mondta.
Jövőre lesz a 100. évfordulója az édesapja születésének. Szerveződik esetleg valamilyen konferencia? Lesz-e új könyv róla? Várható-e esetleg valamit tudományos meglepetés?
Arról nem tudok, hogy felekezeti berkekben mi készül, de egy civil kezdeményezésről informálisan már értesültem. Egy katolikus szervezet szeretne méltó módon megemlékezni édesapám születésének 100 éves évfordulójáról. Újabb könyvekről nem tudok, mert amikor apám betöltött 85. életévét, akkor meglepetésként a különböző könyvekben és folyóiratokban közzétett tanulmányaiból egy szép vaskos kötet jelent meg. Úgy gondolom, hogy kéziratban nem maradt fenn számottevő kiadatlan írása. Ami viszont Hoffer Ármint illeti: zsidó vallásjogi, szertartási és vallástörténeti írásai kiváltották a kortársai figyelmét. Majd kiderül, hogy mutatkozik-e érdeklődés ma is ebbe az irányba.
Veszprémi videónk:
Eredeti Riportjaink VOL 3
Tapolcai és Veszprémi örökségünk kutatásához helyi történészek segítségét kértük. 3. hónap végén ezt mutatjuk meg nektek…