Egy szakdolgozat témáját formálta 21. századi üzenetté Király Mátyás, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa. Így indult az Abandoned Jewish Memories (Elhagyott Zsidó Emlékek) Instagram oldal, amelynek már több mint tízezer követője van. Ez is mutatja, nem csak népszerű, de menő dolog is a múltkutatás. Interjú.
Minek tulajdonítod azt, hogy habár eddig egy interjút sem kértek tőled idehaza, most hirtelen egy hónapon belül két cikk ( A Kibic riportja itt olvasható) is készül rólad?
Nem tudom. Ha az oldal követőit nézzük, akkor az alapvetően egy nemzetközi közönségnek készül, hiszen nem magyar nyelven íródik. Talán ezért nem nagyon figyeltek oda eddig még rá idehaza.
Milyen megfontolásból írod a tartalmakat angolul?
Az elsődleges cél az, hogy akik innen elszármaztak, azok nem látják azt, ami Magyarországon van, nem ismerik a temetők, a zsinagógák állapotát. Aki idehaza él, az a magyar nyelvű sajtóból értesülhet arról, hogy éppen mi van, de a külföldieket nem magyar nyelven kell megszólítani, és ebben az angol az elsődleges. Egyértelmű, hogy így több embert is el tudok érni.
Mikor fogalmaztad meg magadnak tudatosan azt, hogy megcsinálod az Abandoned Jewish Memories (Elhagyott Zsidó Emlékek) -brandedet?
Brandről szó sem volt. Nem is szeretem ezt a kifejezést.
Körülbelül két éve volt az, amikor ezt az egész kísérletet elkezdtem, de egyáltalán nem volt bennem, hogy idővel idáig fejlődhet a történet.
Középiskolában már nagyon érdekelt a zsidó történelem. Érettségi után az OR-ZSE-ra jelentkeztem, judaisztika szakra vettek fel, szerettem volna többet megtudni abból, ami szinte egész gyermekkoromat végigkísérte: a zsidó történetek, a kultúra és a vallás. Bár halachikusan nem vagyok zsidó, mégis abszolút ez az identitásom. Nálunk édesanyám apukája egy miskolci zsidó volt, aki egy vallásos családból származott, az 1930-as években jöttek Budapestre, és ő itt élte túl a holokausztot, a pesti gettóban – sajnos két testvérét elhurcolták. Nagyapám az ő nem zsidó feleségével már az 1970-es évektől közösen jártak a budai Frankel Leó utcai zsinagógába. Olyannyira számított ez nekik, hogy édesanyám, és a szintén nem zsidó apukám számára is program volt a zsidó ünnepekkor ott megjelenni, és amikor megszülettem, ezt a szokásukat folytatták, én gyakorlatilag ott szocializálódtam. Első élményem épp egy purimi ünnephez köthető, ahogy cukorkát dobálnak felénk. Szóval volt egy ilyen hátterem, és ehhez jött még a szenvedélyes múltkutatásom. Elég régóta izgatta a fantáziámat, hogy jobban utánanézzek a családomnak, elkezdtem családfakutatással is foglalkozni. Pár nappal ezelőtt jártam épp a pesti Kozma utcában, valahol hátul a 35-ös parcellában találtam meg egy nagyon távoli rokonom sírját…
Hogy jött az egyetem mellett ez az Instagram-történet?
Sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen formába öntsem és milyen formában éljem meg ezt a kíváncsiságomat. Az Instagram ugyanis sokáig visszatartó volt számomra amiatt, mert ez abszolút nem egy szakrális terület.
És ez baj?
A mai napig gondolkodom azon, hogy valóban ott van-e a helye annak, amit csinálok? De általában győz a pragmatizmus és a logika: látok nagyobb zsidó közösségeket, akik ott – a digitalis közösségi térben — követik a világ eseményeit, hiszen ez a 21. század, és bár az én tartalmam nem annyira mindennapos, azért nagyon sok embert meg tud szólítani.
Különben milyen volt, hogy érezted magad az OR-ZSE-n?
Összesen 16-an indultunk az egyetem elején és hárman kaptunk diplomát. Azért ez talán mutatja, hogy engem nagyon érdekel ez az egész. Most épp a mesterfokozatot csinálom. Azt nem mondom, hogy az elején ne lettek volna nekem is nehézségeim… Nagyon sokat köszönhetek több tanáromnak is, például Róna Tamásnak, aki igen keményen tanított minket a reggeli imákra, kellet a szigora hogy, megtanuljam őket, és bár nem mindig volt könnyed sétagallop, utólag hálával gondolok vissza rá. Ugyancsak nagy hatást gyakoroltak rám, és boldogan említem a nevüket: dr. Balogh István a talachot tanította nekünk, de közben sokat beszélt a temetővel kapcsolatos információkról is. A másik mesteremnek Oláh Jánost tartom, a judaisztika tanszék akkori vezetőjét. Mindent tőle tanultam amit most tudok. Oláh tanár úr sajnos a közelmúltban elment közülünk. Emlékéből fakadjon áldás!
Mikor volt konkrétan az első tudatos közösségi posztolásod a temetőkkel kapcsolatban?
A szakdolgozatom írása közben indult az Instagram oldalam. Pomáz zsidó közösségének dolgoztam fel a múltját. Fantasztikus volt az egész munka, a temetőből kezdve a múlt történetei, az ismertebb rabbik élete és munkássága. Kedvet kaptam ahhoz, hogy erről a szakdolgozatom mellett valahogy tájékoztatást adjak és közöljem azt, amit ott találtam. Elkapott a varázsa a dolognak. Nem messze van Pomáztól egy kisebb fiók hitközség, a budakalászi, amely egy ortodox közösség volt. Megkerestem a temetőt, egy nagyon kis hely, egyetlen egy sír állt a húszból. Édesapámmal, a Mazsihisszel egy másik civil szervezettel közösen önerőből, önkéntesként rendbe hoztuk a temetőt.
Azt mondod, hogy a szakdolgozatodból kiindulva gyakorlatilag rendbehoztatok egy zsidó temetőt?
Igen, onnan posztoltam először a rendbe rakott temetőből. Akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy el tudok érni több ezer embert is, és hogy a történetek másoknak is érdekesek lehetnek.
Volt-e ott a sírok rendbehozatala mellett esetleg egy-egy érdekesebb helyi történet?
Találtam egy újságcikket az egyik levéltárban arról, hogy az egyik ottani rabbi és a helyi kántor összeverekedtek a Hév-megállóban, és ennek még bírósági tárgyalása is lett. Pontosan nem derült ki, hogy min kaptak össze, de arra mindenképpen jó volt a történet, hogy a rabbiról, Grossmann Nándorról megtudtam, hogy ő a híres váci Silberstein rabbinak volt a veje. A történet mellé tudtam tenni a képeket, és így a közösség életének bemutatása lett a szakdolgozat témája, ami aztán elindította az első posztotomat is.
Milyenek voltak az első reakciók a virtuális térben?
Csekély reakciót váltott ki: egy kommentet és 179 kedvelést kaptam. Azért amit én csinálok, az nem egy családfakutatás, hanem sokkal egyszerűbb. Később próbáltam interaktív módszerekkel továbbfejleszteni ezt: kiírtam azt, hogy hova készülök legközelebb, és kérdés formájában felhívást is intéztem azokhoz, akik esetleg családilag érdekeltek az adott közösség múltjával kapcsolatban. Így később lettek olyan felkérések, hogy keressem meg egy-egy követőm ottani családtagjainak a sírját, amiket aztán lefotóztam és elküldtem nekik.
Eddig hány helyen jártál? Mi volt a legjobb és esetleg a legkellemetlenebb tapasztalatod?
Nagyjából száz temetőben jártam az elmúlt két és fél évben, és körülbelül ugyanennyi zsinagógában. Lengyelországban, Ukrajnában, Szlovákiában több alkalommal is voltam, de eljutottam Boszniába és Romániába is.
Nagyon sok érdekes és különleges történet volt hála Istennek, de ami az élre kívánkozik, az mindenképpen a lembergi utam volt. Ukrajna klasszikus galíciai területére testvéremmel és pár barátommal együtt autóztunk el. Elképesztő volt. Az egyik ilyen helyszín Brody városa volt. Éppen újították fel a hászid eredetű hatalmas zsinagógát, amelynek akkor még egy óriási lyuk tátongott a közepén. Sosem fogom elfelejteni, ahogy ott felmásztunk a fal oldalára… A helyi temető is egészen egyedülálló, Európában a sírokon látható szimbólumoknak külön világa van, addig még soha nem láttam sehol például hajó jeleket zsidó sírokon. Brodyhoz viszonylag közel található Busk, ahol Ukrajna legrégebbi zsidó temetője van, sok sír a 16. századból ered. Sajnos a második világháború alatt a közösség nagy részét tömegsírba lőve ott pusztították el. Amikor megérkeztünk a helyszínre olyan oroszlán formájú faragott sírkövek fogadtak bennünket, amely szintén rendkívüli volt. Ezeket ott semmitől és senkitől nem zavartatva a szemét kupacok között kell elképzelni, és bár körül van kerítve ettől még bárki, bármikor bemehet oda.
Van még egy sztorim: egy kis szlovák faluhoz, Nyitrabajnához (Bojna) köthető, a helyi zsinagógához: az épület egyik oldala a zsinagóga maga, amelyet ma egy raktárnak használnak, a másik oldalához építettek egy kis épületet mely pedig kocsmaként működik. Írtam hozzá egy kis verset is:
Where before there were the Torah scrolls now there are beer glasses standing in line and waiting for their fate, where before prayers like shma israel, lecha dodi were sung there are villagers drinking beer. Where there was learning the Talmud now bricks are crumbling.
Hogy képzeljünk el azt, amikor megjelenik néhány fiatalember rendezetlen zsidó temetők körül, a helyiek hogy néznek rátok?
Ukrajnában hozzá vannak szokva az emberek ahhoz, hogy zarándokok jönnek-mennek. Sajnos nemritkán hallani olyat is, hogy meg is támadják őket ilyen vagy olyan okokból. De mi nem kaftánba öltözve mentünk oda, az a fél óra, óra amit ott voltunk kisebb társaságként, nem lehet annyira feltűnő. Szerencsére nem történt semmi atrocitás. Mondjuk
amikor az elhagyott romos zsinagógák környékén fotózgatok, akár külföldön, akár Magyarországon, azért bármilyen furcsa, kimondanom, de mindig van bennem némi félelem.
Nem tudom, hogy honnan jön, mert eddig még semmi okom nem volt rá. Ami a rossz élményt illeti: itt volt Magyarországon, Budatéténynél. Van ott egy zsinagóga, ami könyvtárként működik. Nagyon kedves volt az, aki ott nekem segített. Elmentem a temetőbe is, és megdöbbentem, hogy a szépen rendben tartott temető tele volt szeméttel, kívülről bedobott hulladékokkal. Úgyhogy gondoltam, hogy erre fel kellene hívnom a helyiek figyelmét, de elsősorban az vezérelt, hogy találjunk közösen módot arra, hogy együtt kitakarítunk ott. Posztoltam egyet egy helyi érdekeltségű Facebook-csoportban, de legnagyobb megdöbbenésemre durva elutasítással szembesültem, többen is elküldtek a francba. A kommentelők szememre vetették, hogy miért foglalkozom ezzel, miért nem keresztény temetőket megpróbálom rendbe rakni?! Meg hogy miért nem a zsidók takarítják el azt…? Nem akartam nekik azt a sablont válaszolni, hogy hát megölték őket, nincs aki gondoskodjon róluk.
Különben mi a célod ezzel az aktivitásoddal?
Nem szeretnék egy újabb a holokauszttal kapcsolatos megemlékezést, abból már nagyon sok van.
A fő célom az, hogy aki innen elszármazott és érdekli az adott közösség múltja — legyen az akár Brazíliából, Angliából vagy Amerikából –, annak ismeretet adjak át.
Nagy vágyam, ha már így belekérdeztél, hogy az Istagram-történetekre építve egyszer majd egy könyvet is ki lehessen adni. Tudom, hogy van már elhagyatott zsinagógákról készült kötet, de gondolkodom egy olyan tematikán, amivel a munkám érdekesebb, újszerűbb lehet a hagyományosabb szakirodalomnál. Úgy érzem, hogy ez lehetne egy fajta fejlődése is a projektnek, és hát az sem mindegy, hogy milyen nyelven jelenhet majd meg. Nyilván ez attól függ, hogy honnan találok majd támogatókat.
Hogy zajlik egy-egy utazás szervezése úgy, hogy egy alig kétéves kisgyermeked van, fiatal házas vagy, és egy éve dolgozol a budapesti Zsidó Múzeum és Levéltárban.
A legtöbbször az édesapámmal voltam vagy egy-egy barátommal megyünk. Az elmúlt egy évben a pandémia miatt inkább csak Magyarországon jártunk. A gyermekem és a munkám miatt mostanában csak úgy mentem el, hogy maximum egy éjszakára, két napra voltam távol. Külföldön legtöbbet eddig Szlovákiába voltam mert viszonylag közel van és nagyon gazdag a kínálat, engem pedig többnyire az askenázi zsidóság története foglalkoztatott leginkább.
Gyakorlatilal ugyanazt csinálod, mint sokan mások, akiket érdekel egy-egy zsidó közösség múltja: temetőket és egyéb épített örökségeket látogatsz meg. Mégis minek tulajdonított azt, hogy neked több mint 13 000 ember követi a tevékenységedet?
Nagyon alaposan megválogatom azt, hogy mit rakok ki az Instagramon. Persze elég sokat trükközöm is az adott közösségi média technikáival: például a témához köthető más oldalakat rendszeresen bekövetem, és ilyenkor az algoritmusok úgy alakulhatnak, hogy akkor téged is be fognak követni az adott közösségek követői. És bár ez az elején nagyon jól nézett ki, mára úgy érzem, hogy ez talán egyfajta csapda is lett. Mostanában már nem tudok olyan nagy számokat elérni a követőkkel és a tetszést kinyilvánítók táborra is megrekedt. A legnagyobb nézettsége eddig egy posztomnak a 3000 volt. Manapág már az ezres nagyságrendet sem tudom mindig elérni. Tényleg be kell vetni különféle esztétikai eszközök használatát és olyan képszerkesztőt használok, ami segít abban, hogy az első kép kiválasztásánál a legjobb, legerősebb kép szerepeljen.
Az Instagram-oldaladon szerepel, hogy hiszel a közösségi finanszírozásban, és követőidet is arra kéred, hogy ha van módjuk, ne fojtsák el magukban nagylelkűségüket. Működik ez a modell? Elegendő-e az utazásaid fedezésére?
Kitaláltam egy önfenntartó módszert. Ha tehetem, rendszeresen járok különféle antikváriumba és nagyobb tételekben igyekszem zsidó tematikájú régi könyveket vásárolni, majd ezeket értékesítem. Az ebből befolyt pénz pont arra elég, hogy meg tudom szervezni az utazásomat.
Semmilyen szándékomban nem áll jelenleg az, hogy bármiféle piaci funkcióval — akár turisztikai, akár egyéb családfakutatási szolgáltatással — bővítsem a saját tevékenységemet.
Akik vesznek a kis judaikai gyűjteményemből, azok így tudják támogatni a missziómat.
Lehet arról beszélni, hogy honnan, milyen emberek közül sikerült találnod patrónusokat?
Vannak szerencsére többen is Braziliából, Amerikából, Angliából. Az eddigi legnagyobb támogatom Jakov Lemmer, egy ismert fiatal amerikai kántor.
Bár 24 éveddel még nagyon fiatal vagy, el tudod képzelni hogy egész életedben ezzel foglalkozzál?
Azt gondolom, hogy azért egyszer majd az Instagramnak is le fog áldozni. Ettől egy picit tartok is be kell vallanom, bár kissé már függővé váltam a rendszernek.
A közösségi médiumok digitális platformjai ilyen vagy olyan formában elképzelhetetlen, hogy csak úgy eltűnjenek. Ez a virtuális tér biztosan fennmarad majd.
Igen, valószínű, de azért a 13 000-es szám elég elképzelhetetlennek tűnik ismét. Én azt gondolom, hogy nagyjából azokat a köröket, akiket el lehetett érnie, azt sikerült.
Ha egy zsidó szervezett mondjuk azt mondaná a világ másik részéről, hogy dolgozz nekik, adnának egy nagyobb támogatást annak fejében, hogy kidolgozzad az őket érintő érdekességeket, mit mondanál?
Ez engem nem érdekel most. Van nekem saját munkám, amit nagyon szeretek, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehetek ahol, és azokkal, akikkel. Nagyon köszönöm Toronyi Zsuzsának a bizalmat, hogy a tavalyi világjárvány kitörése előtt fel tudtak venni. Jól érzem magam segéd levéltárosként a helyemen.
A kisfiad kétéves. Ahogy nálad megvolt gyerekkorodban ez a nyitott zsidós környezet, amiben természetes módon kerülhettél közel a valláshoz, mennyire számít ez neked most saját családodnál?
Nekem számít, de a feleségemet különösebben nem foglalkoztatja az én temetői kutatói szenvedélyem. Annyiban viszont mindenképpen támogat, hogy elenged otthonról akkor, amikor mennem kell, és minden pénteken kalácsot süt a sábeszhez. Otthon igyekszem minden ünnepet megtartani, de nem fogom ezt a gyerekemre ráerőltetni. Látja a könyveket otthon, és ha majd a nagyobb lesz és lesznek kérdései, akkor természetesen örömmel fogok neki beszélni erről. A pészachot is megtartottuk, de talán jövőre majd meg is fogja érteni, hogy miről is volt szó.
Neked milyen plusz többletet ad az életedhez az, hogy ilyen mélységeiben foglalkozol zsidósággal?
Mondhatni, hogy egy teljes identitást ad, és gyakorlatilag az egész életemet kiteszi és nagyon fontos számára. Egyfajta önigazolás, iránytű is nekem az élethez.
Ungváry Rudolf: a zsidó versenyképesség a jogfosztásból ered