Mennyivel többet tudtunk volna összegyűjteni a múlt kincseiből, ha többen elköteleződtek volna erre a feladatra! — írta nekünk levelében Máthé Éva, aki évtizedekig volt a veszprémi zsidó közösség egyik vezető tagja. Ma már Németországban él, és kedvünkért idézte meg a múltat és azt, mit jelent neki a benne élő eredete.
1947-ben Pincehelyen, egy Tolna megyei faluban születtem, szüleim mindketten holokauszt túlélők voltak. Édesanyámat, születési nevén Váradi Erzsébetet (1911-2003), családjával együtt Pincehelyről deportálták Auschwitzba, szüleit és két szép kisgyermekét a megérkezés napján meggyilkolták, őt hat hét után Berlin mellé vitték munkatáborba és sok viszontagság után onnan tért vissza 1945 júliusában. Reménykedett benne, hogy férjét, Jünker Ferencet életben találja, de hazatértekor megtudta, hogy szeretett hitvesét munkaszolgálatosként 1944 végén Dachauba internálták és ott 1945 januárjában tífuszban meghalt.
Édesanyám az átélt borzalmak ellenére úgy határozott, hogy Pincehelyen marad, helyreállítja és tovább folytatja a családi vállalkozást, egy kis műlevél és művirág gyárat, ami addig első férje tulajdonában volt.
Édesapám, Beck Jenő (1899-1965) a Tolna megyei Decs községben volt kiskereskedő, ő a feleségét és kisebbik lányát veszítette el, nagyobbik lánya 16 évesen visszajött Auschwitzból. A háború alatt munkaszolgálatosként vonultatták be, de szerencsére nem került a frontra, viszont 1945 márciusában Magyarországon szovjet csapatok fogták el az alakulatát, és csak decemberben térhetett vissza a hadifogságból. 1946 elején egy közös rokonuknál találkozott az édesanyámmal és rövidesen elhatározták, hogy a nagy egyéni veszteségek után együtt próbálnak új életet kezdeni Pincehelyen.
Amikor 1949-ben államosították a kis üzemet, szüleim felköltöztek Budapestre és az Újlipótvárosban, a Visegrádi utca elején béreltek egy tágas polgári lakást.
Eszmélésem már a nagyvárosi környezetben történt, ahol nagyon sok síró felnőttet – rokonok, barátok egyaránt – láttam magam körül, ha szüleim társaságba vittek, és gyakran elhangzott a „Nicht vor dem Kind!” felszólítás is.
Édesanyám próbált megvédeni ezektől szomorú, sokszor hisztérikus görcsöket produkáló emberektől, és inkább lemondott a társasági életről, mintsem nehéz órákat okozzon nekem. Kb. négy éves koromtól emlékszem rá, hogy a Csáky utcai templom körzet rendezvényeire jártunk, ahol nagyon sok velem hasonló korú gyerek jött össze és a vidámabb ünnepeken a teremben, az istentiszteletek alatt pedig a lépcsőházban ugráltunk, játszottunk, időnként bele- belehallgatva a felnőttek beszédeibe, imáiba is.
Öt éves koromban a szüleim beírattak Talmud Tórára, nagyon gyorsan megtanultam héberül olvasni és arra emlékszem, hogy sok ünnepélyen szerepeltem, bátran ki tudtam állni az emberek elé.
Boldog idők voltak, később a Sziget utcai általános iskolában is sok zsidó osztálytársam volt, a tanító nénink is az „unser eins”-ek közé tartozott.
A szüleim nem politizáltak, mondhatni folytatták kispolgári életüket, időnként szörnyülködtek, ha valakiről meghallották, hogy jött érte a fekete autó, és arra emlékszem, hogy amikor a megengedettnél több kakaót szereztek valahonnan, azt el kellett dugni a spájzban. Mint „jó házból való úrilány” jártam balett órára, zongorázni tanultam, német nyelvből magánórákra jártam. Ebbe a számomra idillikus, védett életbe nagyon élesen belehasítottak az 1956-os események. Felbolydult körülöttem a világ, az emberek a kiélezett helyzetben sokféleképpen reagáltak. Mindenféle rémhírek terjedtek, sajnos a körúti lincselések, vagy a Köztársaság téri pártháznál történtek igazak voltak. A tiszta szándékkal indított forradalomban megjelentek az antiszemita nézetek és a zsidó rokonok, ismerősök nagy része tudni vélte, hogy ismét készülnek a deportálási listák, ezért – kihasználva a fejetlenséget – nyugat felé elhagyta az országot. A szüleim – idős korukat, szakképzetlenségüket felmérve – a maradás mellett döntöttek. Talán én is befolyásoltam őket, mert nagyon ragaszkodtam az iskolai és a vallási közösségemhez is.
Amikor újra megindult az élet, kiderült, hogy szeretett osztálytársaim, barátaim közül sokan hiányoznak; családjával együtt elment a „rabbi bácsink”, Dr. Fisch Henrik, és ha jól emlékszem, a hittan oktatónk is. Nehezen fogadtam el a családunkat ért veszteséget is, mert féltestvérem – édesapám megmaradt nagylánya, aki időközben férjhez ment és már családja is volt – szintén disszidált. Kislányát, a hároméves unokahúgomat testvérként szerettem, évekig „gyászoltam” elmenését.
Visszagondolva erre az időszakra úgy érzem, akkor tudatosodott bennem a hozzátartozóim tragikus sorsa, hiszen én is minden nap halottam a fegyverek hangját, a rádió rendkívüli híreit, az ország vezetőinek nyilatkozatait, a „szabad világba” kijutók üzeneteit, a nemzetközi reagálást az itthon történtekre.
Megfogalmazódott bennem, hogy nekem mindig azokkal kell tartanom, akik megakadályozzák az emberek ember általi megkülönböztetését, megalázását, megölését.
Ehhez – számomra eddig ismeretlen – ideológiai alapot adott a kádári konszolidáció, az élhető, „emberarcú” szocialista rendszer építése. Ennek az eszmének a hatására eltávolodtam a vallástól, lelkes kisdobos, majd úttörő, később KISZ-tag lettem. Megszámlálhatatlan túra, táborozás jellemzi ezt az időszakot, de sok vetélkedő, kulturális műsor szervezését is elvállaltam és sokáig tevékenykedtem úttörővezetőként, később KISZ szervező-titkárként.
Szerencsémre mindig olyan közeg vett körül, hogy a munkásmozgalom még élő hagyományai és a szovjet példák átvétele mellett volt lehetőségünk saját ötleteink, elképzeléseink megvalósítására, egyéni képességeink kipróbálására a közösség vezetője és tagjai kontrollja mellett. A korántsem teljes felsorolás szerint az őszinteség, a becsületesség, az állhatatosság, a gyengébbek segítése, mások munkájának elismerése, a saját magunkért és társainkért vállalt felelősség alapvető norma volt, és ez tartott bennünket össze.
A budapesti Radnóti Miklós Gimnázium elvégzése után ezzel az értékrenddel kerültem a Veszprémi Vegyipari Egyetemre. Tudatosan jöttem el a fővárosból, mert nagyon zavart a por és zaj szennyezés, a járdán parkoló autók látványa, a körúti villamosok zsúfoltsága, az emberek rohanása, türelmetlensége, stb. Még a barátoktól való elszakadást is vállaltam, hogy egy jó fekvésű, csendes kisvárosban folytassam tovább az életem.
Az egyetemen hiányoztak az addig megszokott szociális kapcsolatok, öntevékeny kulturális programok, szellemi kihívások, ezért néhány évfolyamtársammal és két fiatal kollégiumi nevelőtanárral együtt diákklubot hoztunk létre az egyetemi kollégiumban, és a kort jóval megelőzve (1969!) – lengyel példa alapján – megszerveztük a Veszprémi Egyetemi Napokat, ahol a diákrektor választási harc nyertese átvehette néhány napra az Egyetem irányítását és az oktatóink a hallgatókkal egyenjogú partnerek lettek.
A származás, a vallás nem volt téma közöttünk, politikával viszont elég sokat foglalkoztunk és az érdeklődésem a szakmai tárgyak helyett inkább a társadalmi kérdések felé fordult.
Harmadéves koromtól bejártam a Marxizmus tanszék könyvtárába, diákköri előadásokon, konferenciákon vettem részt. Bár becsületből öt év alatt megszereztem a vegyészmérnöki diplomát, gyakorlatilag nem használtam fel, hanem az alkalmat megragadva elfogadtam, hogy politikai gazdaságtant (ma makroökonómiának hívják) tanítsak a Veszprémi Egyetemen.
Végzés után nem sokkal párommal családot alapítottunk és megözvegyült Édesanyám is elköltözött Budapestről Veszprémbe, hogy a kis unokája mellett legyen. Az oktatáshoz szükséges képesítést is sikerült megszereznem levelező tagozaton a Közgazdaságtudományi Egyetemen.
Pályafutásom során a közgazdaságtan elméletét és gyakorlatát is megkövetelő munkakörökben dolgoztam, és közalkalmazottként vagy köztisztviselőként mindig egy nagyobb közösség szolgálatába állítottam képességeimet, energiáimat, sokszor a szabadidőmet is.
Így érkezett el a rendszerváltás időszaka, amely a korábbi ideológiai primátust megszüntette, megindult a vallási intézmények és közösségek újjáalakulása.
https://www.youtube.com/watch?v=JNlX69wcxPc
Veszprémbe kerülve „halvány” érdeklődést mutattam a helyi zsidó élet után, ami – legalább is a külvilág felé mutatva – az alsóvárosi zsidó imaházban minden év júniusának utolsó vasárnapján megrendezett évenkénti mártír ünnepségből állt.
A beszédet tartó rabbi, Dr. Vértes Árpád Győrből érkezett. Néhány veszprémi egyetemi társam szintén ott volt holokauszt túlélő szüleivel és sok, számomra ismeretlen veszprémi túlélő; a „pestiek”, és külföldről is sokan hazajöttek erre az alkalomra.
A rendszerváltás után bátrabbak lettek az emberek, és a származásukat eddig titkolók is keresték a lehetőséget a hitsorsosaikkal való találkozásra. Közelebbről megismerve egymást felvetődött az igény, hogy gyakrabban kellene találkozni, milyen jó lenne egy-egy ünnepet közösen megtartani.
Ezt az igényt ismerte fel Wollák László, aki egy helyi kereskedelmi vállalat vezetője volt és előbb létrehozta, mint civil szervezetet a Veszprémi Chevra Kadisát (1992), majd a Veszprémi Zsidó Hitközséget (1994.)
Édesanyámmal együtt csatlakoztunk ezekhez a közösségekhez, amiben kb. fele-fele arányban voltak a holokauszt túlélők illetve a második generáció tagjai. A közösségnek a temetőn kívül nem volt semmiféle ingatlana, alkalmi összejöveteleinket bérelt helységekben tartottuk. Az elnökről csakhamar kiderült, hogy a hitközség pénzét, és időközben a várostól kapott ingatlanát a sajátjaként kezeli. Hosszú ideig tartott, míg sikerült leváltani és 1997-ben egy öt fős vezetőség vette át a közösség irányítását, amiben mindenki azonos jogokkal volt felruházva. (Az idő később megkövetelte, hogy egy felelős személy legyen az öt tag közül a közösség élén)
A vezetőség tagjaként hamar kiderült, hogy mi az, amiben segíteni tudok a közösségnek.
A korábbi társadalmi kapcsolataim révén ismertem a kulturális intézmények – könyvtár, levéltár, múzeum, művelődési ház – vezetőit, munkatársait, tudtam, hogy adott témával melyik újságíró foglalkozik, illetve a városi televízióban is voltak jó ismerőseim és amikor találkozott az ő programszervezési igényükkel, bevontam őket a zsidó vallás és kultúra ismereteinek terjesztésébe, a közösség elfogadtatásába.
Nyitott személyiség vagyok, Édesanyámtól is ezt a példát láttam. Holokauszt túlélőként sem veszítette el az emberekben való hitét, rengeteg barátot, ismerőst gyűjtött maga köré,
és mindenkinek segített, ha mással nem, akkor azzal, hogy meghallgatta, és élettapasztalatait leszűrve bölcs tanáccsal látta el őket. A különböző kárpótlások megszerzésekor pedig nagyon sok embernek, intézménynek nyújtott anyagi támogatást, nem csak zsidó, hanem keresztény szervezeteknek is. A származását soha sem titkolta, lakásába belépve mindenki szembe találkozott a könyvespolcon a hanukiával, és a kis szoba falára szerelt örökmécses alatt az elpusztított hozzátartozók fényképes tablójával. A humanista gondolkodás, a szeretet volt az összekötő kapocs a más vallások képviselőivel folytatott beszélgetései során. Rendszeresen látogatta őt a városból az evangélikus lelkész, a református hitoktató, a régi angolkisasszonyok apácái, és több kis egyház fiatal tagjai, akik fizikai segítséggel viszonozták azt a szellemi, lelki törődést, amit Édesanyám 92. évében bekövetkezett haláláig nyújtott nekik. Ez a társadalmi beágyazottság és
az otthonról kapott nyitottság, a zsidóságom felvállalása vezetett oda, hogy a közösség egyik vezetőjeként összekötő kapocs lettem a nem zsidó szervezetek, személyek – a város, és annak különböző intézményei , más egyházak, média, civil közösségek, helytörténeti kutatók, stb – és a Veszprémi Zsidó Hitközség között.
Hamarosan szembesültem azzal, hogy több évtizedes információs hiányt kell megszüntetni ahhoz, hogy a Hitközséget, annak tagjait a város lakossága elfogadja, a közösség ismét be tudjon kapcsolódni Veszprém szellemi életébe. Az erre irányuló törekvéseimet lényegében önállóan alakítottam ki és valósítottam meg a gyakorlatban. Óriási szellemi és erkölcsi segítséget adott ehhez Dr Schweitzer József professzor, országos főrabbi, aki atyai szeretettel állt az új vezetőség mellé és ezt az ünnepi összejöveteleinken való rendszeres részvételével és ott elmondott tanításaival kifelé is demonstrálta. Kezdetektől eljött vele tanítványa, az akkor még rabbi jelölt Verő Tamás, aki Schweitzer professzor fokozatos visszavonulása után átvette a közösség vallási, szellemi vezetését és ezt a feladatát nagyon lelkiismeretesen azóta is végzi.
A zsidó múlt örökségének megőrzését belső parancsba kaptam, sokszor konfliktusok árán is, de nem adtam fel ezt a törekvésemet, esetleg taktikát változtattam, hogy könnyebben célhoz érjek.
Ahogyan felismertem a feladatomat, úgy nyíltak meg előttem a lehetőségek, hogy a Veszprémben élt zsidó közösség múltját megismerjem és történetét szélesebb körben elterjesszem. A közösség tagjaitól erkölcsi támogatást kaptam ehhez, az anyagi részét pályázatokból sikerült megoldani, amit a vezetőségünk egyik tagja tartott kézben.
A közreműködésemmel létrejött legfontosabb tárgyi és szellemi produktumokat — a teljesség igénye nélkül – próbálom felsorolni.:
- A visszatért túlélők 1946-ban egy rózsaszín mészkő borítású szarkofágot állítottak fel a temetőben emlékműként. Az áldozatok nevei sehol nem szerepeltek nyilvánosan. Úgy gondoltam, hogy a NEVEK megőrzése nagyon fontos. Ez az ezredfordulóra két helyen is megvalósult. Egyrészt a ravatalozó épületében kialakított, magas hőmérsékleten égetett samottból készített emlékfal művészi kompozíciója során, amelyet Somogyi Lajos keramikus készített, másrészt az általam szerkesztett „Töredék” című tanulmánykötetben, amiben többek között a Levéltárban őrzött, két veszprémi gettó névsorát is megjelentette a hitközség.
- Reprint kiadásban megjelentettük azt a három korabeli alapművet, amely az utókor számára nélkülözhetetlen forrás a múlt tanulmányozásához. (Hochmuth Ábrahám, Szép Lipót, Dr Kun Lajos művei)
- …”És beszéld el fiadnak…” címmel rendezett, három hónapon át nyitva tartó kiállítás a Laczkó Dezső Múzeumban a veszprémi (Veszprém megyei) zsidóság vallási , gazdasági és szellemi múltjáról 1999-ben.
- Zsidó szellemiségű konferencia és kortárs zsidó képzőművészek kiállítása a Veszprémi Akadémiai Bizottság partnerségével 2004-ben. Ugyancsak ebben az évben avattuk fel a volt Komakút téri gettó helyén az emlékezés domborművét amit szintén Somogyi Lajos készített. Itt az ünnepség megszervezése, levezetése volt a feladatom és ettől kezdve voltam minden évben a mártír megemlékezések moderátora is.
- A 2000-esévek elején a Hitközség pályázatot írt ki a veszprémi zsidóság életével kapcsolatos munkákra, amire több kutató, illetve amatőr helytörténész is reagált. Az anyagokból két kiadványt szerkesztettem, „Mesélő házak, mesélő emberek”, illetve „A veszprémi zsidóság szerepe a város polgárosodásában” címmel.
- 2008-2009 között áttanulmányoztam a Veszprém Megyei Levéltárban a Veszprémre vonatkozó – Karsai László és munkatársai által kigyűjtött – teljes holokauszttal foglalkozó dokumentációs anyagot és ebből 2010-ben egy szöveggyűjteményt állítottunk össze Mezei Zoltán Józseffel, aki a korabeli sajtó cikkeit dolgozta fel. A szöveggyűjtemény – anyagi okok miatt – sajnálatosan kevés példányszámban jelent csak meg.
- A tevékenységem számos csúcspontja közül messze kiemelkedik a 2014-es év, amikor az Eötvös Károly Megyei Könyvtár munkatársai egy egyéves komplex projekt keretében nyertek támogatást a zsidó vallás, kultúra, történelem általános és helyi vonatkozású ismereteinek átadására. Ennek megvalósítása során készült el a „Sétál a család – a veszprémi zsidó múlt nyomában” c. interaktív sétafüzet, ami 25 állomáson mutatja be az egykori veszprémi közösség életének főbb helyszíneit, szereplőit. A gyakorlatban is rengeteg sétát tartottunk általános iskolai 7-8 osztályosok illetve középiskolások számára. Az 1000 példányban kiadott sétafüzet már hiánycikk, de a közreműködő intézmények honlapjáról letölthető.
- Ugyancsak a 2014-es évforduló kiemelkedő eseménye volt, hogy sikerült a város vezetésével együttműködve egy holokauszt emlékművet felállítani a zsidóság egykori vallási, kulturális központjának a helyén, és ezzel egy régi vágyam teljesült. Az emlékmű szellemi előkészítésében és az ismertető tábla létrehozásában volt szerepem. Az emlékmű a zsinagógához vezető un „zsidó udvar” bejáratának egykori díszes kovácsoltvas kapuja, ami a 60-as évek végén elvégzett bontások után, szinte csodával határos módon megmaradt és egy másik iskolánál beépítésre került. A város lakói gyakran látták ezt a kaput, ami emlékeztette őket a múltra, az emlékműként való felhasználása szerencsés véletlenek és jó szándékú emberek akaratának az eredője.
- Az utolsó állomás a zsidó múlt emlékezetének fenntartásában a 2018. augusztusában tartott botlókő avatás volt. Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy a botlókövek kitalálója és megalkotója, Gunter Demnig német művész személyesen építette be öt helyszínen, összesen 12 holokausztban megölt személy emlékköveit az egykori lakóhelyeik előtti járdaszakaszba. Szívügyemnek tekintettem a botlókövek elhelyezésének előkészítését, és az áldozatok még élő családtagjaival való kapcsolatépítésnek is részese voltam.
Az itt felsorolt tevékenységek mellett rendszeresen kértek fel kisebb- nagyobb közösségek, iskolák, vagy osztályok beszélgetésre, kiállítás megnyitókra, bevontak különböző zsidó témájú projektekbe, vetélkedőkbe, amiknek szívesen tettem eleget. A közösségi médiát is felhasználtam az ismeretterjesztésre és létrehoztam a Veszprémi zsidó archívum nevű Facebook oldalt.
Amikor 2018-ban elhatároztuk, hogy a gyermekeink után Németországba költözünk, lemondtam a vezetőségi tagságomról, hogy időben tudjanak gondoskodni az utódomról és ez sikerült is a Hitközségben. Azóta csak „mezei tagként” vettem részt a közösség életében, de még így is sok megkeresést kaptam, kapok a veszprémi zsidóság emlékezetével kapcsolatosan. Visszatekintve a közösség és a köztem levő kapcsolatra, elmondhatom, hogy emberileg közel álltunk egymáshoz, egymás családjait is elfogadtuk, kölcsönösen befogadtuk, noha egy kivételével a második generációban vegyes házaspárok voltak. Ugyanakkor
az én nyitottságommal szemben mindig nagy volt az ellenállás, nem, vagy csak nagyon kis mértékben engedett be a közösség új embereket, és az, hogy 1-1 rendezvény nyilvános lehessen, nagyon sokat kellett győzködni az embereket.
Alapjában véve úgy gondolom, nekem könnyebb dolgom volt, mert „pesti zsidóként” gyerekkoromban megszoktam a zsidó közösséget, megismertem a vallási szokásokat, a barátaimmal nyíltan beszéltünk a holokausztot átélt csalaládjainkról stb. Veszprémben számos más felekezetű, de a zsidósággal szimpatizáló ember volt az ismeretségi körömben, akit be tudtam vonni a programokba, amikor külső rendezvény volt.
Saját tagjaink folyamatosan féltek kifelé is megmutatni zsidó származásukat, a túlélők az átélt szenvedések miatt, a fiatalabbak pedig az őket ért gúnyolódás, kirekesztés, esetleges munkahelyi hátrányok miatt. Ez a kettősség mindvégig fennállt, igyekeztem mindenki felé belátással lenni és fokozatosan felhagytam a nyilvános programok szervezésével. Talán ez a rejtőzködő hozzáállás az, ami az elégedetlenséget okozza nálam, ha a közösségre visszagondolok. Mennyivel többet tudtunk volna összegyűjteni a múlt kincseiből, ha többen elköteleződtek volna erre a feladatra!
Nagyon nehéz ezekben a koronás időkben a jövőt elképzelni, amikor szinte minden közösségi tevékenység ellehetetlenült. Nem lehet tudni, mikor és milyen formában folytatódhatnak az összejövetelek, a társadalmi érintkezések. Úgy gondolom, a múlt feltárásának mindenképpen folytatódnia kell,
még nagyon sok feldolgozatlan levéltári anyag van, a féltve őrzött családi iratok, fényképek, élettörténetek száma pedig végtelen, csak meg kell találni a forrást.
Az eddig elkészült munkák – beleértve a profi szerzők által írt, 2020-ban megjelent monográfiát is – csak a történet kereteit jelölik ki, a finomítás, a részletek kidolgozása még hátravan. Bízom benne, hogy lesz még olyan elkötelezett ember, aki tovább rakosgatja össze a múlt mozaik-darabkáit, hiszen
minél teljesebb a kép, annál jobban kirajzolódnak az összefüggések, amik a mostani életünket, sőt jövőnket is körbefonják.
A 2023-as Európa Kulturális Fővárosa programot is ebből a szempontból tartom nagy jelentőségűnek. Itt lehetőség nyílna olyan időszakos kiállítás megrendezésre, ami korszerű, vizuális eszközökkel rekonstruálná a mára már lebontott épületeket, megmutatva a városban élt zsidó közösség életének színhelyeit. Ez csak egy piciny kis szelete annak a víziónak, amit elképzelek a hely szellemének visszaidézésére.