Márcus 15-e apropóján a hősök előtt tisztelgünk. Egyikük különösen fontos azoknak, akik Keszthely, Hévíz vagy Győr zsidó büszkeségeire emlékeznek. Földes Gábor mindössze 35 évet élt. Színházi és közéleti jelentősségét, mártíromságát igazi példaként állítja elénk Szarka Lajos történész.
Földes Gábor az 1950-es évek első felének ünnepelt színházi rendezője, a győri 56-os forradalom egyik vezető személyisége, a mosonmagyaróvári vérengzés után elszabadult indulatok megfékezője volt. 1923. május 31-én Budapesten született, ahonnan szüleivel és anyai nagyszüleivel Mosonmagyaróvárra, később
Hévízre költöztek. Gábor itt végezte el az elemi iskolát, majd a keszthelyi premontrei gimnáziumban érettségizett 1941-ben. Tehetsége hamar megmutatkozott, önképzőköri sikereire, irodalmi pályázataival, versmondással szerzett díjaira szülei és tanárai egyaránt büszkék voltak.
A zsidótörvények miatt nem vették fel a Színművészeti Akadémiára. Betűszedő tanoncként dolgozott egy pesti nyomdában, miközben magánúton színészetet és verselést tanult. 1944-ben behívták munkaszolgálatra, ahonnan a nyilas hatalomátvétel után november 1-jén visszaszökött Budapestre. A nyilas uralom utolsó napjait egy védett házban, svájci védlevéllel vészelte át.
A háború után felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Földes meggyőződéses, lelkes kommunistaként járt a színész szakra, ahol
1949-ben kapott színészi oklevelet. Innen hamarosan a győri Kisfaludy Színházhoz került, s itt színész, rendező, később főrendező lett.
Támogatta Nagy Imre reformpolitikáját, s az 1956-os győri események egyik jól ismert és meghatározó személyisége volt, mint a helyi Petőfi Kör alapító elnöke, s a Nemzeti Tanács Értelmiségi Tanácsának vezetője. Értett az emberek nyelvén, nem véletlen, hogy
a mosonmagyaróvári mészárlás (1956. október 26.) után a Forradalmi Bizottmány őt küldte ki a népharag lecsillapítására, s a további vérontás megakadályozására.
1957-ben letartóztatták, majd koholt vádak alapján – „a népköztársaság megdöntésének kísérlete, gyilkosságra való felbujtás, s a nyugati hatát megnyitása az imperialisták előtt” – első és másodfokon is halálra ítélték.
A tárgyalásra a hatalom úgy tekintett, mint a küszöbön álló Nagy Imre-per főpróbájára.
Kádár János és Marosán György szóbeli ígérete ellenére, valamint a kollégák (például Major Tamás vagy Kis Manyi) közbenjárása dacára sem kegyelmeztek neki. Földes Gábor a bírósági tárgyaláson kitartott elvei mellett, a halálos ítélet kihirdetésekor nem kért kegyelmet,
a bitófa alatt – amíg a kötél szóhoz engedte jutni – Nagy Imrét, a szabadságot, s a demokratikus átalakulást éltette.
1958. január 15-én hajnalban a győri megyei börtön udvarán oltották ki a magyar színházi világ egyik nagyszerű tehetségének életét.
Földes Gábor még gimnazistaként kezdett naplót írni, melyből kirajzolódik a kultúra iránti fogékonysága, szellemi érzékenysége, magyar zsidó identitása, az ifjúkor meghatározó benyomásai. Naplóját a vészkorszak éveiben tovább folytatta egészen a felszabadulásig.
Vallomása megrendítő, hiszen a holokauszt ellenére ragaszkodott magyarságához, személyes elhivatottság – tudatához.
Az alábbiakban két részletet olvashatunk a naplóból, amelyből jobban kiderül, milyen volt Földes Gábor, a magyar szabadság örökké élő olajfájának ifjúkorában kettétört olajága.
1944. november 3.
De ha túlélem is ezt az undorítóan nyomorult pár hetet, ha túlélem is, leszek-e valaha ember, egész ember? A gyűlölet, a kegyetlenség és a bosszú elmúlik-e belőlem? Érzem-e még valaha, mi a jóság, az emberszeretet, a szépség, a humánum?
Én Uram, Istenem az ágyúdörgésen túl szálljon hozzád imám, add, hogy a szeretet ne vesszék ki belőlem, bármi történjék, hogy értelmes, felkent emberi fővel válasszam meg a helyes utat, ha újra jogom lesz szabadon választani.
Segítsd meg, Istenem ezt a nyomorult országot, mely a szerencsétlenségben ilyen gyalázatosan viselkedett. Bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek. Elbutítottak, ostobák és rabok. Adj nekik és nekem is boldog jövendőt. És add, hogy elfelejtsem Szabó nyilas „testvér”, meg Soproni szakaszvezető pofonjait, a rohanást a nyilas puskák elől, az állati, kétségbeesett menekülést, a bujkálást, a kétségbeesett félelmet, kiszolgáltatottságot, a küzdelmet az élelemért, szabadságomért, mindent felejtsek el. Mindent, mert borzasztó, ami történik velünk. Borzasztó.
1945. március 17.
Szabad Magyarországon szabad ember vagyok. Az elmúlt hónapokban leszálltam a poklok fenekére, megkóstoltam az emberi kínzatás, szenvedés minden ízét. Meghajszolt vad voltam. Harcoltam az életemért, és a harc sikerült. Volt ennek az időnek néhány érdekes tanulsága is. Megtanított hinni az elrendeltetésben, sorsom irányítottságában, Istenben. A dolgok, amik történtek velem, úgy kapcsolódtak egybe, mint a lánc szemei. Minden úgy történt, hogy a vége, a következménye szerencsés legyen. Istenem, ha nem deportálnak, és így esetleg a védett századdal maradok, ma talán nem lennék itt.
Minden úgy volt jó, ahogy történt. Mi ez? Szerencse? Én ezt merem hinni, hogy az Isten velem van. Hogy van dolgom ezen a világon. Ebben az országban. Mert nem megyek el innen.
Itt akarok maradni, ahol eddig megalázásban, kisemmizésben éltem, és mégis magyarnak tudtam érezni magamat. Most végre megértem: egyenrangú ember vagyok. (Hát) boldognak kellene lennem. De lehet-e most boldog az ember? Az ország tönkretéve, Budapest romokban.
Megjegyzés: A „védett” (semleges követségek oltalma alatt álló) századról: 17 000 zsidó munkaszolgálatost a Józsefvárosi pályaudvarra vezényelték, s tehervagonokban az osztrák határ közelébe szállították őket. A pályaudvaron Wallenberg a svéd menlevéllel rendelkezőket kiszabadította, a többiek közül sokaknak- köztük Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György zsidó íróknak – a sorsa megpecsételődött. Fertőrákos, Balf és Kőszeg lett a temetőjük, ahol rettenetes szenvedések után a nyilasok vérszomja végzett velük. Földes Gábort és édesapját a nyilasok már korábban, a védett századok november végi deportálása előtt elhurcolták. Szerencséjükre, mert később sikerült megszökniük és a fővárosba visszajutniuk.
Forrás: Szarka Lajos: Letört olajág. Kiadja Hévíz Város Önkormányzata. Hévíz, 2006.