Rejtő Gábor a Keszthelyi Zsidó Hitközség elnöke. Csapatunk készséges házigazdája volt februári forgatásunk alkalmával. Ezt a levelet az ottjártunk után néhány nappal küldte el nekünk. Mint írja, a benne lévő eredet összetettsége késztette az alábbiak megfogalmazására. Köszönjük neki, hogy ezt megoszthatjuk Önökkel is.
Nemrég a Bennem élő eredet csapata járt nálunk Keszthelyen, és megkérdezték tőlem, mit gondolok a bennem élő eredetről. A kérdés hirtelen volt, talán nem adtam kielégítő választ, aztán gondolkodtam, és rájöttem, mindent jelent, ami bennem van: a zsidóságomat, a lelkünket, ami velünk történt, velünk, és családommal.
Szüleim emlékére — mert megszenvedtük mi is, a második generáció –
igyekszem kiírni magamból, és talán megkönnyebbül lelkem, ami a 70 év alatt felgyülemlett bennem.
Ha nem lett volna holokauszt, mi nem születtünk volna meg, mert Apám boldog házasságban élt volna előző családjával, feleségével, és 9 éves kislányával, aki Apám emlékei szerint szépen hegedült, tehetséges volt. A hegedű most is megvan, Bátyám örökölte tehetségét, és egy híres prímásnál tanult fiatal korában.
Apám soha nem tudta kiheverni, ami előző családjával történt, 7 közvetlen hozzátartozója halt meg, volt mikor nem lehetett hozzá szólni.
Vígaszt nyújtottunk neki, mi voltunk az egyetlen öröme életében. Ő munkaszolgálatos volt, mikor a Horthy proklamáció volt, megszökött, majd a németek elfogták, – mondták neki, – lesz ám golyó, – megúszta. Aztán orosz fogságba került, és onnan is megszökött. Első emlékem Édesanyámról, hogy a kórházban felemelt, és azt mondta nekem, – „olyan nehéz vagy, mint a só” – ez volt az első, és az utolsó emlékem Édesanyámról. Ő a többi pécsi zsidóval Auschwitzba került, – köztudott, – kopaszra vágták a haját, és társai szerint órákig álltak az un. Appelplatz-on egy hálóing szerű ruhában – az ott szerzett betegségében, (agydaganat) megműtötték, de nem élte túl.
Egyik nap Édesapám hazajött, és azt mondta, – „A Mama meghalt” – ez 1953 ban volt. Három éves voltam. Hárman maradtunk Bátyámmal, ő három évvel idősebb volt nálam, és Bátyám helyett Apám volt. Apámnak dolgozni kellett, és mi sok helyen voltunk, barátoknál ismerősöknél. Ha otthon voltunk, házvezető nő vigyázott ránk.
Mártírmegemlékezésekre jártunk, Pécsett, és
fel nem fogtam gyerekként, hogy felnőtt emberek miért sírnak? Ma már tudom, mert most én mesélem el Keszthelyen, mi történt szüleinkkel, nagyszüleinkkel.
Négy éves voltam, mikor lezsidóztak, még nem tudtam felfogni, de azt tudtam, hogy rosszat jelent. Aztán még egyszer mikor katona voltam, de az már nem érdekelt. Voltak, akik a holokausztról meséltek családjaiknak, és voltak, akik nem. Apám mesélt, és bár akkor még gyerekek voltunk, a lényeget felfogtuk. Ma már kérdeznénk, de nincs kitől. És ez sajnálatos.
Nevelő Édesanyámat egy cukrászdában ismertük meg Pécsett. Mindjárt kontaktust tudtunk teremteni, és – a vizsgán átment nálunk gyerekeknél – 1956 ban összeházasodtak. Nem volt szerelmi házasság, de Apám miattunk tette, hogy normális életet élhessünk. Próbálkozott, zsidó asszonyokkal ismerkedni, ő megfelelt, de voltunk mi, és így nem úgy alakult, nem talált közöttük, akik férjhez mentek volna apámhoz.
Második Anyám sántított, csípőficammal született, volt egy balesete is, de életében nagyon sokat dolgozott a postán, ez volt az egyetlen munkahelye, onnan ment nyugdíjba. Három műszakban dolgozott, éjszaka is, és reggel soha nem feküdt le, végezte a lakásban teendőket.
Az életünk egyenes kerékvágásba került. Nevelőanyám nem volt zsidó, szülei polgári családból származtak, Nevelőanyám Édesanyja, nagyanyám zárdában nevelkedett, volt egy Bátyja, aki a második világháborúban meghalt. Nagyanyámnak – így hívom őt, a régi világban élt — Apámmal sokszor volt világnézeti vitája, – de sokat köszönhetek nekik, – mert sok nyarat töltöttem náluk, – és a nyápic gyerekből, aki voltam, meggyógyított.
Nagyapámat mindenki szerette, a fia elvesztése nagy csapás volt neki, úgy emlékszem rá, hogy remegett, – keresztrejtvényt fejtett a folyosón. Apámnak vele nem voltak vitái, megértették egymást.
1956 ban mikor Pécsett dörögtek a fegyverek, – a kérdés az volt, hogy elhagyjuk-e az országot? Nagyapám azt mondta neki – Édes fiam, te itt születtél, itt is kell meghalnod – Apám hallgatott rá, így hát maradtunk.
Éltük a hétköznapi életünket, elmentünk a zsinagógába nagyobb ünnepekor, és Anyám velünk jött, befogadták a zsidó asszonyok, tiszteletet vívott ki magának ahogy velünk bánt anyaként.
Pécsett volt Főrabbi Dr Schweitzer József professzor úr, Apámat szoros kötelék fűzte hozzájuk, Ági néni a Professzor úr felesége, és Apám kislánya osztálytársak voltak a zsidó iskolában, sokszor voltunk náluk, játszottunk a gyerekeivel.
Részt vettünk a 70. évfordulón Pécsett családostól, a Professzor úr mondott beszédét meghallgattuk, ott volt Ági néni érzelmes találkozás volt, Bátyám gyerekei ott voltak családostól.
Tudnám folytatni, de talán ennyi elég. Nyugdíjasként lettem a Keszthelyi Hitközség Elnöke, kis közösségünk van, a második generáció javarészt – mint a vidéki hitközségek mi is kevesen vagyunk a holokauszt következményeként.
Mindent elkövetek, hogy a Balaton egyetlen egész évben működő hitközsége létezzen. Ősszel a pandémia idején nagyon sokan látogatták belföldiek, önkormányzattal együttműködve, és remélem a zárlat feloldása után külföldiek is, Hévízről, ahogy azelőtt is, mikor nem volt járvány.
Rejtő Gábor
“Jézuskától a géppuskáig”, avagy kire maradt a szamár füle? – Eredeti riportjaink VOL 2