Kővágóörstől Rogán Antalig — Julika nem hallgat, de mesél

Kővágóörstől Rogán Antalig — Julika nem hallgat, de mesél

Kővágóörstől Rogán Antalig — Julika nem hallgat, de mesél

Hátszegi Gáborné sokaknak a hazai zsidó közösségben csak Julika. Kővágóörsön született 1947-ben. Édesanyja azon kevesek egyike volt, aki visszatért a holokauszt után a Káli-medencében fekvő kistelepülésre, amelynek zsinagógája régiószerte ismert volt tekintélyes közössége és múltja miatt. Mint arról mi is beszámoltunk, egy elkötelezett csapat most felújítaná a romos épületet. Ehhez Julika különleges adománnyal járulna hozzá. Milyen volt a vidéki zsidóság 1945 után a Balatonnál? Interjú.

Hogy találtak egymásra az Ön órája és a zsinagógát felújítani készülő társaság?

Van egy internetes oldal, ahova feltettek egy cikket a zsinagógáról, én pedig hozzászóltam, és jelentkeztem, hogy én és a testvérem vagyunk az utolsó zsidók, akik ott éltek életvitelszerűen Kővágóörsön. Volt ott még egy másik család is, a Langék, akikkel jóba voltunk, de ők hamarabb elköltöztek onnan mint mi. Kapcsolatba léptem ezekkel a szimpatikus emberekkel és nagy örömömre szolgált felajánlani ezt az órát, amit otthon az édesanyám nagy becsben tartott. Mindig mesélte, hogy ez a kővágóörsi zsinagógában volt. Azt gondoltam, hogy ha anyagilag nyugdíjasként nem is tudok hozzájárulni a felújításhoz, de legalább ezt odaadom nekik.

Vannak-e saját élményei gyerekként a zsinagógáról?

A szüleink soha nem vittek el oda minket, pedig nem laktunk messze onnan. Tudtam, hogy ott van, de lehet, hogy az emlékek miatt vagy valami más személyes okokból, mi nem mentünk soha oda be. Édesanyám Sternberger Erzsébet volt, akit sokan csak Brandl Bözsinek hívtak, mivel a rokonai, a Brandlék nevelték fel. Velük együtt került 1944-ben Tapolcára, majd Zalaegerszegre a gettóba és onnan deportálták őket Auschwitzba, ahonnan munkatáborba került, amit szerencsésen túlélt. Talán az is benne volt, hogy a zsinagógát terménytárolónak használták és ezért sem vittek el a öcsémmel, Stern Miklóssal bennünket oda. Évekkel később azért megfordultunk ott, vittük a saját gyerekeinket és az unokáiat is… sajnos eléggé elkeserítő állapotokat láttunk.

Nagyon bízom abban, hogy az új tulajdonosoknak sikerül megvalósítania a zsinagóga méltó felújítását.

Ez az óra hogyan került önhöz? Működik még?

Mint említettem, úgy nőttem fel a szülői házban, hogy szüleim nagyon nagy becsben tartották az órát. Édesanyám halála után az óra átkerült a mi házunkba, azóta itt van nálam. Hetente föl kellett húzni, úgy járt, a régi kulcsom is megvan hozzá. Nyilván kell neki egy alaposabb tisztítás, mert az utóbbi években én már egy dobozban tartottam fenn az egyik szekrényem tetején. Reménykedem, hogy ismét jó sorsa lesz Kővágóörsön, régi-új helyén.

Volt esetleg más is, ami a zsinagógából kerülhetett a családjához?

Igen, emlékszem két nagyalakú imakönyvre. Nem tudom pontosan az eredetüket, csak feltételezem, hogy a háború után onnan került hozzánk.

Kővágóörsről több mint 80 embert deportáltak, alig tucatnyian jöttek vissza — 12 deportált és hat munkaszolgálatos. Mire én 1947-ben megszülettem, Anyukámon kívűl már csak Lang Ignác családja élt Kővágóörsön.

Az imaházban megmaradt iratokat és a könyvek többségét valószínűleg elvitték Tapolcára vagy Keszthelyre. A két nagy könyv – hosszúságuk volt vagy 60-80 cm — végigkísérte gyermekkoromat Kővágóörsön, mert a szüleim az ünnepekkor azokból imádkoztak. Aztán mikor elköltöztünk onnan 1960-ban, a könyvek az új lakóhelyünkön, Keszthelyen maradtak, sajnos nem tudom pontosan, hogy mi lett a sorsuk, félő, hogy elkallódtak.

Fotó: Czingel Szilvia

Mielőtt elköltöztek Keszthelyre a családdal, Ön több mint 10 évet élt Kővágóörsön. Milyen volt ott kisgyermekként? Szívesen gondol vissza az emlékekre?

Szinte együtt éltünk a faluval. Sosem éreztük kivűlállóknek magunkat. Elmentünk esküvőkkor a templomba mi is, elkísértük a halottakat a temetőbe is…

Emlékszem, nagyon jók voltak például a szüreti felvonulások és a bálok is. Kicsit féltem a maskarásoktól, akik facsőből kormot fújtak ránk tréfából, szép volt a párok menete, a bíró és a bíróné lovaskocsin és a közhirrététetik vicces mondókái. Legények lovakon is vonulgattak, este pedig a szőllő fürtökkel díszített kúltúrházban állt a bál. Volt nálunk tollfosztás is, átjöttek az ismerősök és volt egy kis pogácsa, innivaló, éneklés és fosztottuk közben a tollat. Még a szokásokhoz tartozott a májusfa-állítás is, de

mi még karácsonykor betlehemeseket is fogadtunk a házunkban. Mi is tudtuk a dalaikat. Azzal együtt, hogy mi hanukát ünnepeltünk otthon.

Szülei mivel foglalkoztak?

Volt egy kis szóda üzemünk. Apukám, Stern Sándor Anyukámmal felváltva csinálták a szódát. Volt egy lovunk és Apukám azzal szállította a szódát Révfülöpre és a környékbeli falvakba, éttermeknek üdülőknek. Nem messze tőlünk lakott a Kirnbauer család sok gyerekükkel, ők gyakran hajtották a gép kerekét, amíg át nem álltunk szíjmeghajtásra. A szüleink dolgoztak, mi meg sokat játszottunk a homokgödörbe, a szomszéd gyerekekkel, meg nálunk az udvaron. Több helyre is jártunk tejért, mert nekünk nem volt tehenünk, esténként vittük haza a frissen fejt tejet, hogy annak milyen föle volt..! Nagyon szerettük azt rákenni a kenyérre is. 1949 ben államosították a szódaüzemet, egy darabig szövetkezeti szódások voltunk, aztán Apukámat elhívták Kékkútra. Ő indította be a kékkúti víz palackozását és forgalmazását.

Apukámék teherautóval hordták messze üzletekbe a zöld csatos üvegekbe töltött vizet, hogy megismertessék az emberekkel azt, amit ma Theodóraként ismerhetünk.

Aztán valakinek kellet Apukám állása és kifurták onnan… Ez volt a legfőbb oka annak, hogy a családdal Keszthelyre költöztünk.

Milyen volt az élet Keszthelyen? A család tudta folytatni a hagyományokat a kommunizmus kellős közepén is egy nagyobb városban?

Talán még inkább!

Minket nem izgatott a kommunizmus különösképpen. Szüleim a holokausztot túlélt zsidók voltak, az Anyukám orthodox az Apukám neológ nevelést kapott, Anyukám minden péntek este gyertyát gyújtott és barheszt sütött.

Milyen volt akkor a közösség Keszthelyen?

Elég szép számú volt akkor még az közösség. Voltak többen túlélők is, és bár akkortájt politikailag nem volt divat a vallásosság, minket ott nagyon kedvesen, szinte családtagként befogadtak és a hagyományok, a vallás mentén folytak a rendezvények, istentiszteletek. Mi örültünk, hogy újra közösségbe kerültünk, minden péntek este jártunk a zsinagógába. Pestről járt le hozzánk doktor Singer Ödön főrabbi. Ő csinált Talmud-Tóra foglalkozásokat, ez nagyon jól indult, de aztán egy később azt vettük észre, hogy a fiúk valahogy inkább elmentek játszani, elkopott a társaság az órákról. Végül ketten maradtunk összesen az órán: Rejtő Zsuzsi – aki a mai keszthelyi közösség vezetőjének a felesége — és én.

A középiskolás évek hogy teltek? Mennyire volt természetes úgy egy padban ülni az osztálytársakkal, hogy tudta magáról, egy túlélő gyermeke? Mennyire okozott ez esetleg bármilyen kényelmetlenséget tínédzserként?

Sose titkoltam azt, hogy ki vagyok és onnan jövök, de akkoriban a vallás nem volt divat. Azt tudtam, hogy az osztályból két lány jár keresztény hittanra, de egyáltalán nem foglalkoztunk a vallással nyíltan. Nekem szerencsére a lehető legtermészetesebb volt, hogy mi pénteken és szombaton is bejártunk a közösségeinkbe, éltük a magunk életét, tartottuk az ünnepeinket. A nyolc osztály elvégzése után elmentem cukrász mesterséget tanulni, ezután elvégeztem a vendéglátóipari technikumot, Hévízen szereztem érettségit. Nem sokkal ezután megismertem a férjemet és így kerültem Rákospalotára. Azóta itt élek, lassan már fél évszázada.

Mi motiválta abban, hogy ilyen elkötelezettséggel és alapossággal foglalkozzon a zsidó múlttal és családja történetével? Ráadásul mindezt nem csak otthon egy asztalfióknak, hanem a Facebook segítségével –  egy több ezres közösség csoportjának egyik adminisztrátoraként — a nyilvánosság előtt is.

Van két nagylányom és négy unokám. Ketten az unokákból korábban a Scheiber gimnázium tanulói is voltak. Szerettem volna, ha tudják, honnan ered a család története. Rám alapvetően nagy hatással volt az, amin a szüleim keresztülmentek. Nem mondom, hogy ez az örökség mindennapos téma volt nálunk gyerekkoromban, de azért annyiban mindenképpen szerves részévé vált életünknek, hogy a történetekről közösségeinkben állandóan beszéltünk, vagyis mi tudtunk a dolgokról, sokszor az ok-okozati összefüggésekről is elég részletesen. Nyilván nem mindenről, hiszen tudom, hogy Apukám nem mondott el mindent…, valószínűleg szégyenérzésből.

És azért van egy másik fontos része is dolognak:

én szeretek zsidónak lenni! Annak születtem, élvezem és átérzem az ünnepek jelentőségét, a törvények szabályait. Legalábbis annyit, amennyit tudok belőlük.

Nálunk nem volt titkolózás. Emlékezés volt és ünneplés is. Mivel a szüleim már nem élnek, ezért én kötelességemnek érzem, hogy folytassam zsidóságot és ápoljam a halottaink emlékét. Ezen kívűl, ahol lehet, bizony kinyitom a számat is minden antiszemitizmus és igazságtalanság ellen!

Szegény családjaink többsége abban az időben nagyon tájékozatlan volt, sokuknak még rádiója sem volt, és teljesen gyanútlanul mentek a halálba… Hát ezt többet mi már nem hagyjuk megtenni velünk! Pláne, hogy van Izrael.

Mivel foglalkozott Budapesten?

Először a Margitszigeti nagyszállóban dolgoztam adminisztrátorként, aztán később amikor már megszülettek a gyerekeim és elkezdtek óvodába járni, akkor én bedolgozóként csatlakoztam ahhoz a bőrgyárhoz, ahol férjem, Hátszegi Gábor dolgozott, a rákospalotai Bőrdíszműhöz. Amikor Pesten éltünk azt gondoltam, hogy szépen lassan fokozatosan gyerekeinkkel együtt tudjuk folytatni azt, amibe én beleszülettem. Újpesre jártunk a gyerekekkel is ünnepekre, megemlékezésekre. Ahogy a gyerekek nőttek fel, fokozatosan megtudták a kultúra, a történelem alapjait is.

Ezek után miért tartotta szükségesnek azt, hogy a közvetlen családja szolgálata mellett belép a virtuális térbe is, és egy Facebook-csoporton keresztül másokat is próbál a zsidósággal kapcsolatos dolgokkal felvilágosítani?

Fotó: Czingel Szilvia

Az egész onnan kezdődött, hogy tíz évvel ezelőtt a férjemtől kaptam egy számítógépet. Emellett párhuzamosan kezdtem bekapcsolódni különféle csoportokhoz, de továbbra is aktívan részt vettünk különféle pesti közösségek életében. A Dohány utcai zsinagógába jártunk kéthetente péntek esténként, utána tartottunk kiddust a Schweitzer-körben a Wesselényi utcában. A közbeeső péntek estéken az Újpesti Hitözségbe jártunk, mert helyileg oda tartozunk. Ami az internetet illeti: először a tolerancia csoportba csöppentem, ez egy nagyon jó csoport, Zoltai Gusztáv lánya, Andrea alapította. Amikor a Szabadság téren csinálták ezt a hazug szobrot, amivel palástolni akarták, hogy a magyarok is részt vettek lelkesen a deportálásokban, mi ezzel a tolerancia csoporttal sokáig minden vasárnap találkoztunk azért, hogy tiltakozzunk a szobor felállítása ellen. Jött egy nap, amikor kiderült hogy az V. kerületi önkormányzat testületi ülésén fognak erről szavazni Rogán Antal akkori polgármester vezetésével. Többen elmentünk oda arra a testületi ülésre tiltakozni.

Én megfogalmaztam akkor egy tiltakozást – vagy ezer ember aláírta –, amit a szavazás előtt át akartam adni Rogánnak is. Ő ezt eltolta maga elől akkor, amikor át akartam adni neki. Mivel semmibe vette kérésemet, a szavazás végén – amelyben úgy döntöttek hogy felállítják a szobrot –, szót kértem, és egy elég nagy cirkuszt kavartam a beszédemmel…

A sajtó jelenléte miatt utána még napokig folyamatosan csörgött a telefonom.

Ezután az akciónk után visszatértünk a Facebookhoz és láttuk, hogy több másik csoport is volt, akik ezzel a témával foglalkoztak. Ebből az egyik, A holokauszt áldozatainak és túlélőinek utódai csoport egyik lapítója, Heller Ágnes lánya Hermann Zsuzsa kért fel arra, hogy segítsem őket adminisztrátorkéknt. Ennek már több éve. Jelenleg több mint 5700 tagunk van, egy zárt csoport vagyunk, itt mindent kitárgyalunk, kapcsolatot tudunk létesíteni hasonló sorsú emberekkel

Milyennek gondolja magyar zsidóság helyzetét?

Elég kétségbeejtőnek. Túl nagy a széthúzás, de nem szeretnék részleteiben foglalkozni a belső dolgokról. Elég sok ismeretünk van, mindenféle oldalról látjuk a jókat és a rosszakat is. Szeretnék inkább arra hagyatkozni, hogy azért vannak olyan jó dolgok is, hogy egymásnak tudunk segíteni ezen az oldalon, és én ezt a részét érzem a legfontosabbnak. A napi aktuális belpolitikai kérdések és a rosszízű acsarkodás helyett sokkal fontosabb, hogy ezen a felületen taníthatjuk zsidóság múltját és kultúráját a csoport tagjainak.

Van pozitív üzenete is azoknak, akik vidéken élnek zsidó származású családokban?

Ne féljen senki, hanem bátran álljunk ki! Csak úgy lesz a zsidóságnak nyoma, ha nem hallgat.

Nekem ne mondja meg senki, hogy most magyar vagyok, vagy nem vagyok magyar. Minket magyaroknak neveltek meg zsidónak neveltek. A zsidóságot soha nem vonták kétségbe, a magyarságunkat néha igen. A társadalom egy része közömbös, egy része elutasító, de sokan vannak szerencsére olyan rendes keresztény emberek is, aki ha kell kiállnak mellettünk.

Milyen gyakorisággal jut el Kővágóörs fele?

Mivel az öcsémék Keszthelyen laknak, többször is megyünk. Jól ismerjük azokat, akik megvették a házunkat. Megmutattam azt már évekkel ezelőtt a gyerekeknek is és az unokáknak is. Elmentünk a zsinagógához is és a katolikus templom előtti emlékműhöz is. Az utóbbi időben próbáltam segíteni az elhurcolt családok neveinek felkutatsában annak a társaságnak, akik élenjárnak a zsinagóga felújításában.

Sőt, ahhoz is hozzájárult, hogy az Ön családjának fotóival egy kültéri kiállítás is megvalósuljon ott.

Sajátságos érzés erről beszélnem. Nagyon remélem, hogy a képek ott maradnak és nem bántja senki őket a zsinagóga falán. Ott van Anyukám, vele a barátnője is és a Lang család egyik esküvői képe, a nagyapám a testvéreivel és még a dédmamám is. Nagyon különleges érzés. Pláne ha békén is hagyják őket, mondjuk elég eldugott helyen van az a zsinagóga…

Az biztos, hogy boldog lennék, ha megélhetnék egyszer ott egy péntek estét.

 

Bennem Élő Eredet 1.ADÁS

No Description