Alpern Bernadett 15 európai ország 47 városának 56 zsinagógáját dolgozta fel egy fotósorozatban. Az ösztöndíjprogramból identitáskutatás, majd alijázás lett Izraelbe. Hiába kérték arra otthon, hogy tagadja el származását, a gyökerek kutatása gyökeresen megváltoztatta életét. A tehetséges fotóművész most családanyaként és vállalkozóként reflektál egy évtizeddel ezelőtti kalandjaira. Beszélgetés Alpern Bernadettel.
Mikor voltál legutóbb zsinagógában?
Hú…. Szerintem Rosh Hasánákor voltunk utoljára, ami azért nem tegnap volt. Szoktunk a családdal zsinagógába járni, de nem rendszeresen. A munkám miatt éppen egy bríszt fotóztam a múlt héten. Igazából évente kétszer megyünk Rosh Hásánakor es Jom Kipurkor, de azért elgondolkoztam most a kérdésen, mert a Covid alatt nem voltunk egyáltalán.
Azok után, hogy egy fotósorozatod miatt sok olyan zsinagógában jártál, ahol már egyáltalán nincsenek közösségek, Izraelben élve mit jelent neked olyan helyen imaházba járni, ahol aktív közösségek vannak?
Emocionálisan megérint amikor olyan szakrális térben lehetek, ahol végre emberek is vannak, nemcsak a múlt árnyai. Jobb itt Izraelben egy ilyen közösségben lenni, ahol nem kell rejtegetni azt, hogy zsidó vagyok és lehet róla beszélni.
Neked valaha is kellett a származásodat rejtegetni bárhol is?
Azért Magyarországon felnőve nem volt olyan evidens, hogy beszélhettem volna arról, hogy zsidó származású vagyok.
Kifejtenéd ezt? Valaha okozott ez az identitás kérdés számodra esetleg valódi kellemetlenséget?
Kellemetlenséget azért nem, de otthon ez nem volt olyan természetes mint itt. Talán azért is, mert egyrészt nem voltam semmilyen közösség tagja, nem jártam semmilyen zsidó rendezvényre, és otthon a családban ez semmilyen formában nem volt jelen. Sőt, nekem otthon elmondták a családban, hogy mi zsidók vagyunk, de azt is hogy ezt senkinek nem szabad elmondani.
Te erre konkrétan emlékszel?
Igen,
öt-hat éves lehettem, az apám leültetett és elmondta, hogy mi zsidók vagyunk, de azt is hozzátette, hogy ezt soha senkinek nem mondhatom el.
Az édesapád és a családod esetében ez a hozzáállás a zsidósághoz változott az elmúlt években?
Persze. Mióta itt vagyok már többször meglátogattak. Én megértem őket, mert a mi családunké az a klasszikus történet, hogy mindent tagadtak a múltból és minden hagyományt igyekeztek elhagyni. Semmilyen zsidó ünnepet nem tartottunk otthon, és gyerekként sosem értettem, hogy nagyszüleimnél miért nincs soha karácsonyfa.
Arra emlékszel, mikor voltál először zsinagógában?
Már elmúltam 20 éves is, szerintem a Dohány utcai zsinagóga lehetett ahova vagy új évre vagy Jom Kipurra mehettem el, szerintem akkor már „hivatalból” foglalkozhattam zsinagóga projekttel, azzal a hosszú hónapos kutatással, ami használaton kívüli, más funkcióban működő egykori zsinagóga épületeinek az európai feltérképezése volt.
Fotósként talán ez az első jelentősebb projekted, egy 10 évvel ezelőtti munkád, amely a funkcióját vesztett, régi zsinagógákat dokumentálta: 15 ország, 47 városának 56 zsinagógáját kerested fel. Ezt követte egy másik feladatod: sok tucat magyarországi zsidó imaház fotózása. Le lehet egy ilyen projektet zárni? Tervezel-e bármilyen folytatást a kutatásokban?
Nagyon szerettem volna ezt megcsinálni egy könyvben is, csak közben az életem úgy alakult, hogy eljöttem Magyarországról és ideköltöztem Izraelbe, ahol a tanulmányaim, a magánéletem, a házasságom, a gyerekeim születése nem tették lehetővé azt, hogy több időt fordítsak erre a projektre. Ráadásul időközben
az elmúlt években szerencsére sok zsinagógát felújítottak, többet visszaadtak megint eredeti működés szerinti használatba.
Tehát ilyen szempontból némiképp aktualitását is vesztette fotók könyvszerű dokumentálása.
A kutatásaid során melyik volt a legérdekesebb élményed?
Nehéz erre felelnem, mert sok éve nem foglalkoztam már a történettel. Elő kellene vennem a képeket és megnézni, de az biztos, hogy fantasztikus időszak volt életemnek ez a periódusa. Minden zsinagógának volt egy saját története. Annak is, hogy miként tudtam bejutni az épületekbe, hogyan találtam meg az embereket, akik ehhez segítettek nekem. Szinte minden egyes helyen pozitív hozzáállást tapasztaltam mindenkitől.
A magyarországi körutazás majdhogynem érdekesebb is volt, mint az európai, mert az emberek kedvesek, nyitottak, kíváncsiak voltak a kérdéseimre: örültek az érdeklődésemnek és készségesen meséltek a városukról, történetükről, az egykor ott élő zsidóságról is.
Persze akadt egy-két meglepő kivétel is: Cegléden például az emberek nem ismertek azt a szót, hogy zsinagóga és fogalmuk sem volt arról, hogy valaha élt a városban zsidóság. Egy másik helyen pedig egy furcsa könyvtáros munkatárs bár segítőkésznek mutatkozott az elején, amikor beléptem az irodájába, az tele volt ijesztően sok náci és nyilas-szerű képpel és kiadvánnyal…
Ha mégis ki kellene emelni egy külföldi és egy magyar helyett, akkor talán a lengyel Poznanban megtalált, akkor uszodának berendezett zsinagóga jut eszembe. Itt egy kedves helyi katolikus lány akivel útközben ismerkedtem meg segített, megtalálni a kulcsot es felkutatni a helyi poznani zsidó közösséget, itt voltam életemben először Poznanban sábesz előtti imán. A másik pedig az albertirsai helyszín. Utóbbiban
egy barátomnak a testvére szerezte meg a kulcsot és amikor bementünk megmutatta a zsinagógát. Jött vele a kislánya is, aki felment a női karzatra és ott egyszer csak elkezdett énekelni egy héber dalt, ami élettel lengte be a romos, elhagyatott teret. A mai napig megkönnyezem ezt az emléket. Különben a kislány nem volt zsidó, hanem pár héttel korábbi hittanórán tanul dalt adta elő.
Amit még hozzátennék ehhez a projekthez, az a haifai kiállítás, amely után rengeteg ismeretlen, itt elő ember keresett meg, hogy megköszönje a képeket. Valakinek például volt fotója a szabadkai zsinagógáról a szüleivel még a háború előttről. Ezzel
a fotóim eljutottak sokakhoz, amivel sikerült emlékét is állítani az eltűnt közösségeknek.
Majdnem egy évtized távlatából megtudod fogalmazni, hogy azonkívül, hogy volt egy ösztöndíj programmal kapcsolatos kötelezettséged, mégis mi volt számod a hajtóerő abban, hogy egyedül, vadidegen helyeken, romos épületek után kutassál?
Szerintem ez egyfajta saját zsidó identitáskutatás volt. De úgy kerek a történet, ha elmesélem, hogy kerültem először Izraelbe: egy barátom mesélte, hogy elutazik Izraelbe a Taglittal, ami ugye kizárólag zsidó fiatalok számára szervezett program — és ne tagadjuk, ingyenes utazás. Amikor kérdeztem őt a részletekről, és mondtam neki, hogy én is el szeretnék menni, akkor azt felelte, hogy “de hát csak zsidóknak van, te nem is tudsz ezen részt venni”. Akkor mondtam neki, hogy én is zsidó vagyok. Kérdőre vont, hogy eddig erről miért nem beszéltem sosem neki hiszen jó barátok voltunk …? A Taglit után egy ösztöndíj programmal visszatértem Haifára tanulni, de saját zsidó identitásom helyett csak konfliktust találtam magamban és magam körül. Ekkor készítettem a diploma munkámat a Kaposvári Egyetemnek a “Béke keresése a tájban” címmel.
A sárbogárdi zsinagógára véletlenül bukkantam rá amikor nagyapám házát kerestem. Az épület egy utcában állt az egykori zsinagógával, ami akkoriban használt bútor üzletként üzemelt. Teljesen ledöbbentem.
Lefényképeztem és megmutattam egy izraeli újságíró barátomnak a képet és elmeséltem a történetet. Az ő ötlete volt, hogy keressünk meg hasonlóképp funkcióját vesztett egykori szakrális helyeket. Ebből lett egy több oldalas cikk egy izraeli napilapban, ezután pedig már tudatosan pályáztam egy francia ösztöndíjra, amit meg is nyertem — ennek keretében tudtam beutazni fél Európát es kutatni.
A nagyapád Sárbogárdról származik. Te gyakori rendszerességgel átutazóban jártál arra, hiszen Kaposváron végezted a főiskolát fotóriporteri és képszerkesztői szakon.
Én ezt korábban is tudtam, ettől is furcsa az egész sztori, hogy az én nagyapám Sárbogárdon élt, csak még korábban soha nem szálltam ki a vonatból.
És minek kellett történnie ahhoz hogy egyszer végre kiszállj és körülnézz őseid földjén?
Négy évig jártam Kaposvárra, hetente utaztam arra mindig és tudtam a nagyapámék történetét, de valamiért lelkileg mégsem voltam kész a felfedezésre. Aztán egyszer csak éppen Dunaújvárosban voltam egy művészeti rendezvényen az ottani biennálén, és akkor kitaláltam azt, hogy milyen közel van Sárbogárd, el kéne menni oda. Stoppal mentem át a városba, volt időm és elhatároztam, meg akarom keresni nagyapámék házát.
Vittem magammal a fényképezőgépemet, de mivel soha életemben nem jártam még ott, fogalmam sem volt arról, hogy hol kezdjem. Elsőre a városházára mentem, ahol azt ajánlották, hogy idős embereket kérdezgessek az utcán. El is kezdtem leszólítgatni a járókelőket, hamarosan találtam egy nőt, aki mondta, hogy az apósa egy 90 év körüli bácsi, aki sok mindent tudhat. A nő elvitt hozzá.
Mit ad Isten? Kiderült, hogy a bácsi a nagyapám osztálytársa volt. Amikor meghallotta a nevemet, csak annyit mondott, hogy “Alpern? Mindenkit elvittek.” – és lesütötte a szemét.
Ő emlékezett a Rózsa utcai házra, ahol volt egy vágóhíd, mert a dédapám állatkereskedéssel foglalkozott. Amikor a nagyapám a háború után eljött Sárbogárdról, soha többé nem ment vissza. Idős korában kérte az apámat, hogy vigye vissza őt. Csak ezt apámék addig halogatták, hogy soha nem mentek le, és a nagypapa idővel meghalt. Tehát én erről tudtam, és azt gondoltam, hogy nekem ez egy küldetés, hogy el kell oda mennem. Én 12 éves voltam amikor a nagypapám meghalt, a nagymamám halálakor pedig 19.
Valahol azt hallottam, hogy a nagymamádtól kaptad az első fényképezőgépedet.
Ez igaz, az utolsó nyugdíját nekem adta, hogy vegyek magamnak egy fényképezőgépet. Ekkor már első éves fotós hallgató voltam Kaposváron. Azokban a hónapokban a mamám már kórházban volt. Egyik nap kérte tőlem, hogy vegyek neki gyertyákat, mert pénteken gyertyát akar gyújtani. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy miért kérte ezt tőlem. Ő azon a héten sajnos meghalt, én pedig nem tudtam neki odaadni a gyertyákat. Én ezért akartam Izraelbe jönni, hogy megértsem, miért is akart a Mama gyertyát gyújtani pénteken. Tudom, hogy erről lehetett volna olvasni, de azt éreztem belülről, hogy szeretném ezt átélni Izraelben és megérteni ennek jelentőségét.
Az apám és a nagynéném nagyon mélyen eltemették magunkban a zsidósággal kapcsolatos dolgokat. Senki nem tudott semmit, hiába voltak kérdéseim, semmire nem tudtak válaszolni. Mióta Izraelben élek, ez annyiban változott, hogy elkezdtek emlékezni.
Példa erre, hogy az egyik Pészachkor, amikor írtam nekik egy képeslapot Izraelből, akkor a nagynénémtől egyszer csak azt hallom, hogy “jaj, emlékszem, hogy mi is tartottunk régen széder vacsorákat…” Sőt, az is kiderült, hogy volt nagy becsben tartott Tórájuk is a lakásban…
Te végül is mikor és hogyan költöztél ki Izraelbe, hogy ott huzamosabb élethelyzetre is berendezkedjél?
Ezt is a zsinagóga projektnek köszönhetem. Ahogy már említettem, Haifán tanultam egy ideig, majd amikor végeztem a tanulmányaimmal, úgy mentem onnan el, hogy én soha többet nem fogok visszajönni. Volt bennem érzelmi zavar, mert más miatt mentem oda és ezzel szemben belecsöppentem egy komoly politikai, emberjogi konfliktushelyzetbe. Ami a szakmai részt illette a suliban, az pozitív volt, mert nagyon fontos és jo szemesztert töltöttem ott akkor Haifán.
Később meghívták a zsinagóga projekt kiállítást oda is, és én akkor kimentem két hétre, és akkor megdobbant a szívem és azt mondtam magamnak, hogy én milyen boldog vagyok itt. Előtte már éltem Amerikában, Angliában, Skandináviában, Berlinben is különféle programokkal több hónapot eltöltve, de valahogy
azt éreztem Izraelbe visszatérve, hogy én még ilyen boldog soha, sehol nem voltam mint akkor ott. Abban a két hétben hivatalosan is benyújtottam az alijázási kérvényemet.
A hivatalos ejárások elindítása után hazautaztam, összepakoltam, elbúcsúztam a családomtól, és kijöttem Tel Avivba. Két nappal később találkoztam a férjemmel… Ez volt 2015-ben.
Hogy kezelte az izraeli kivándorlást az édesapád, aki korábban arra kért, hogy te magadnak is tagadd le a zsidó származásodat?
A repülőtéren sírt, pedig volt már rutinja abban, hoy milyen az, amikor a lánya hónapokra eltűnik a házból, mert valahol ösztöndíjjal tanul. És nekik is az mondtam, hogy azért megyek, mert a lelkemben van ez a hívó szó. Ha nem sikerül, vagy ráunok, akkor majd megyek tovább. Eddig még ez a pillanat nem jött el.
Akkor beszéljünk a te izraeli életedről: az ösztöndíjaid alapján is és az interneten is elérhető számtalan fotódból laikusként is azt gondolom, hogy nagyon eredeti és komoly minőségű munkát képvisel az alkotásod. Te most Izraelben családanya vagy, aki kommerciális fotózással foglalkozol. Hol tart most a művészeted?
Most nem tart sehol. Az most egy kicsit megállt Izraelben. Mindent nem lehet egyszerre.
Fotósként hogyan tudsz Izraelben érvényesülni?
Nem úgy mint otthon sajnos. Ez az élet természetes rendje, én ezt így próbálom felfogni. Két kis gyermekem van, és egészen más napi beosztással és ritmussal kell hogy egy anya folytassa az életét. Megváltozott bennem egy csomó minden. Már nem vágytam arra annyira, hogy palesztin táborokba utazzam és tanítgassam a gyerekeket fotózni, hanem inkább azt éreztem, sokkal fontosabb, hogy otthon lehessek a gyerekeimmel. Most már a gyerekek azért abban a korban vannak -- három és hat évesek --, hogy szeretnék minél hamarabb újra visszatérni a tettek mezejére. Elkezdtem nemrég egy grafikus képzést, amivel valamennyire kiélem a kreativitásomat. Nem tagadom, nem szégyellem azt, hogy rendezvény fotózással keresem a kenyeremet, nagyon sok a munkám szerencsére. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mégiscsak fel tudtam építeni egy vállalkozást itt és a szakmámban tevékenykedhetem.
Fotóriporter és képszerkesztő a végzetséged – honnan ez a riporteri attitűd? Mi az, amiről legszívesebben közvetítesz?
Elsősorban az emberi történetek érdekelnek, olyan dolgok amelyikkel lehet kutatni, utána lehet járni bizonyos történeteknek, és azokat fényképekkel bemutatni. Ezt szeretném majd a jövőben is csinálni. Jelenleg a fotóriporteri szakmához annyi közöm mégiscsak van, hogy az Israel Hayom nevezetű lapnak egy beugrós fotósa vagyok, ami alkalmanként jelent némi elfoglaltságot.
A fényképezőgép egy nagyon jó eszköz arra, hogy el lehessen mögé bújni úgy, hogy miközben ott vagy, mégis ki tudod magad vonni az eseményekből. És ugyanakkor sosem vagy egyedül, mert a fényképezőgép mindig veled van.
Beszéljünk a vége fele arról, hogy hamarosan ismét Sárbogárdra látogatsz, ezúttal a két gyereked is veled tart, hiszen őket is hozod magaddal a nyári mártír megemlékezésre.
Igen, és ez azért is lesz különleges, mert a városban megmentették a zsinagógát, amelyet szeretnének ismét használatba venni a helyiek. Nemcsak megemlékezés lesz, hanem egy fotókiállítás is az én korábbi munkáimból. Ráadásul a két lányom mellett eljön az apám és a nagynéném is, akik még soha nem jártak ott. Izgatottan gondolok a július 24-ei eseményre.
Azok, akik kíváncsiak arra, milyennek láttuk mi Sárbogárdot, szeretettel ajánljuk az ott forgatott legújabb videónkat:
'Soha egyetlen rabnak eszébe nem jutott volna innen meglépni"
Kutatásaink most Fejér megyébe(vármegyébe) hívtak , ezen belül Sárbogárd , Kápolnásnyék és szépen haladunk Székesfehérvár irányába. Szokatlan helyzetek és mo...
Azok pedig, akik szeretnék megnézni Alpern Bernadett egyéni hangulatú fotóit, ezen az oldalon csemegézhetnek:
Alpern Bernadett
Explore Alpern Bernadett's 175 photos on Flickr!