Sok százan olvastátok el Kertész Gábornak, a nyíregyházi közösség egyik ismert tagjának legutóbbi írását. Pedig az még csak a bevezető volt… Most közöljük a Sófár lap főszerkesztőjének eredet-önvizsgálatáról szóló, személyes hangvételű történetét, amely visszakalauzol a kádári korszak vidéki zsidóságának világába.
Mottó: „ Az a zsidó zsidó, aki zsidó”. (Idézet egy judaizmust oktató amerikai professzortól.)
Egyelőre nem érzem, hogy korom miatt tisztábban jelennének meg a gyerekkori emlékeim. Ha fel-felbukkanak is zsidóvá válásom mérföldkövei, ezek hat-hétéves koromig csak apró kavicsok. Életem első 4-5 évéből más történetek bukkannak fel: ágyam mellett állnak szüleim, aggódva várják mikor térek magamhoz a keserűbarackmag-mérgezésből, Klein doktor bácsi visszahozott az életbe. Apám kihúz a házunk előtt folydogáló, eliszaposodott kanálisból… a téli, korareggeli „kereskedelmi célú” disznóölések hangulata… Bizony-bizony hízlaltunk disznót, persze eladtuk, hiszen gyanítom, hogy hetedikes koromig azért nem engedtek úttörőtáborba, mert ugyebár ott a kaja… Aztán belátták, hogy széllel szembe mennek, no, meg az egyszem gyerek nagyon vágyott oda. De ez már egy későbbi történet.
Nagyecseden a Katz gyerek egyszem zsidócska volt. Sejtem, hogy idősebb cimboráim ezt hamarabb tudták, mint jómagam.
De sem a „Kűszegi”, sem a Vakarcs gyerekektől erre utaló jelzős szerkezetű szidalmat nem éltem át – ezért nem lettem Somlyó Zoltánnal ellentétében költő – akkor sem, mikor a Kűszegi gyerek bezavart az udvarra, mire én a nagykapun keresztül kidobtam egy jókora követ. Hamarosan hozta a mama Bálintkát vérző fejjel: nézze, Sárika mit művelnek ezek egymással…
Esteledett, mikor elindultam tejért, kissé rémülten, mert a temetőn keresztül kellett Mariska nénihez mennem, amikor már elbírtam 2-3 kilót. Emlékszem rémült hazarohanásomra, mert elszökött tőlem a disznó a Kraszna partjáról, s anyám nevetésére, miután kiderült, hogy már az ólban röfög…
Persze voltak „kóser” állataink is! Így a gúnár, aki elől nem volt eszem elszaladni, szinte megmerevedtem, az meg jól összecsípett a tornácon. (Te jó ég! Ha így haladok, tán ki kellene töröljem irományom kezdőmondatát.) Folytatva a disznóságokat, malacaink is voltak, a csapatban egy különleges, vörösesbarna, amely pusztította a kislibákat. No persze, nem véletlenül hazer a disznó, összezabál mindent. Ezeknek az emlékképeknek az akkor még ismeretlen zsidó öntudatomhoz nem sok köze lehetett.
Mégcsak le sem zsidóztak! Ahhoz lehet, hogy egyetlen napnál többet kellett volna eltöltenem az óvodában, ahová anyám beíratott – gyanítván, hogy testvérem nem lesz -, hogy legyek gyerekek között is.
Közöltem, hogy többé nem megyek, ott velem nem foglalkozik senki! E kijelentésemen elgondolkodom. Hogy miért? Ezt nem árulom el, de, ha van lélekbulvár hajlamú a tisztelt olvasók között, ő bizonyára sejti.
Szép emlékek fűződnek a Krasznához. Magas, virágokkal borított töltése, a néha áradó folyócska, melyben olykor annyi hal jelent meg, hogy kosarakkal halászták. Télen vastagon befagyott – még voltak kemény telek -, emiatt robbantották. Onnan tudtam, hogy hideg reggelre ébredtem, hogy a kicsiny osztott ablakocskánk tábláit – az egyetlen szobarészlet amire e pillanatban emlékszem – vastagon borította a jégvirág.
Apám biciklivel visz a Kraszna-hídon, s közben kérlel, hogy este aludjak mellette…én megígértem ugyan, de mindig anyámhoz bújtam. Ebben a pillanatban bevillan a szobánk! Két szélén egy-egy keskenyebb ágy, a szüleimnek nem volt „kétágyikójuk”. (Kisebbik fiamnak nem ez volt az egyetlen nyelvújítása.) A szoba közepén asztal…te jó ég! Apám megjön valahonnan, de nem egyedül, ott ül néhány ember, akik olykor hangosan felordítanak. Elárulom az okát, Szepesit hallgatták a rádióban, melyet még anya hozott Svédországból.
Ezek szerint 1953-at írtunk, s én éreztem, hogy valami nagy dolog történik a hazában, ezért eszeveszetten karikáztam a háromkerekűvel az asztal körül. Ezidőtájt négy éves múltam, s még nem dicsekedtem azzal, hogy a Bastille lerombolásának 160. évfordulóján születtem, az akkor még működő debreceni zsidó kórházban….Na, most már ideje rátérnem arra, amelyre a szerkesztő jóhiszeműen felkért nem számolva azzal, hogy enyhén szólva önállósítom magam. Ilyen a szerkesztők élete…..
Fogalmam sincs, hogy egy gyerek éntudata mikor jut el vallási, nemzetiségi önazonosságához. A biológiai fejlődésen túl, gondolom, fontos szerepe lehet a környezet hatásának.
Nos a nagyecsedi évek a zsidó tudatom kialakulásához kevéssé járulhattak hozzá. Anyám nyakán lógtam éjjel-nappal, aki otthonról hozott kényszerű munkamániájával tett-vett. Apám reggel eltűnt, s gyakran csak estefelé hozta haza a terményforgalmi autója. Mire megszülettem, apám hét testvéréből a két túlélő már elköltözött Ecsedről, még apám második házassága előtt. Sanyi bátyám, a legfiatalabb, a szintén ecsedi Lili nénémmel beköltözött Nyíregyházára, ott született egyetlen közeli rokonom Éva – eltekintve több száz brooklynitól, akik közül alig ismertem, ismerek néhányat.
Ők Frida nagynéném utódai, aki férjével Grűnblatt bácsival meg sem állt 46-táján Buenos Airesig. Lányuknak, Blímunak tizennégy gyereke született, így a többszázas rokonság nem túlzás. Rémlik, hogy szüleim emlegettek egy Kain Mátyás nevű ecsedi zsidót, soha nem láttam őt, úgy tudom magányosan, egy öregek otthonában fejezte be szomorú életét.
Frida néném két-három évenként hazajött testvéreihez. Ekkor igyekeztünk „zsidóbbak” lenni az iránta való tiszteletből, folyton sapkában voltam, s élveztem, hogy néhány hétig Lézuka a nevem. Anyám gyertyagyújtására emlékszem, megszoktam, de nemigen értettem, hiszen sem zsidó imaház, sem hájder – heder – nem létezett többé.
Apám végül követte öccsét, a líblinget Nyíregyházára, hogy az alig zsidó életből visszahozzon valamit maga és új családja számára abban a tudatban, hogy a régi jiddiskájt már a múlté. Anyámnak nem okozhatott lelkileg gondot a költözés, ő máriapócsi volt, a bábi és a zájdi bogátiak (Ezen túl nem sok egyéb jiddis szót tanultam tőlük, de ezért nem hibáztatom őket.) Családjának csak a fájdalmas emléke maradt meg számára, s ezt már Svédországban tudta, ahová gyógykezelésre vitték. A világéletében keményen dolgozó asszony hamar felerősödött, majd egy stockholmi kórházban dolgozott. Ami számomra máig felfoghatatlan, az a hazajövetele. Némi magyarázat döntésére az, hogy felnőttként rábukkantam családom 1957-ben keltezett izraeli elővízumára. Maradtunk, mert…
1954-ben költöztünk el a Kraszna partjáról. Sanyi bátyámékhoz közeli utcában laktunk egy darabig, majd végleges, közös otthonunkba, a Krúdy nagyszülők igencsak lepusztult családi házát vettük meg, melyet apám hosszú évekig javítgatott. Érdekes neve van: Közép utca. Nagyszámú hasonló korú gyerekkel bandáztam a poros utcában, megalakítottuk a Középutcai Atlétikai Klubot, a K.A.C.-t, melyet rólam neveztek el, mivel én voltam a „Kiskacc”.
(Évekkel később imádott tornatanárom nemes egyszerűséggel tábori lelkésznek becézett, ami engem nem lepett meg, mert vagy már olvastam addig Hasek Svejkjét, vagy a rádióban hallgattam a színpadi változatot, melyben a színészkirály, Agárdi Gábor alakította Katzot, a részeges tábori lelkészt.)
A „Kiskacc” korszak 1963-ig tartott. Ez év nyarán már új vezetéknevet kaptam, ”magyarosítottunk”.
Ebből egy jó darabig szokatlan helyzet alakult ki, mert egy osztályba kerültem egy Katz gyerekkel, aki – köztünk maradjon – évet ismételt. Hónapokig tartott, hogy a Gyuri felszólításánál ne rajtoljak magam is. A Közép utcában élt egy Grünvald házaspár, nekik is egy fiúcskájuk volt, a Gabi. Gondoltuk, ha már ők is „azok”, megpróbálunk velük szorosabban barátkozni. Nem tudok enyhébben fogalmazni: tartózkodóak voltak. Mivel megint a dolgok elé vágtam, még megegyezem, hogy
nem ez volt az első identitászavar, melyet zsidó embereken, így akár magamon is észleltem.
1955-ben beírattak a „négyesbe”, az evangélikus templommal szemben lévő akkor még állami, ma már egyházi iskolába. De a zsidó templom, az imaház, a hájder már hónapokkal előtte életem részévé vált.
Nekem hatalmas tömegnek tűnt az őszi ünnepeken megjelent emberi sokaság az 1924-óta működő ortodox templomban. Ekkor már szinte összemosódott az ortodox és a „stateszku” felekezet, mivel a Szarvas utcai status quo templom kiégett.
Majdnem azt írtam, hogy szombaton is biztosította a minjent, de ez, különösen az 50-es, 60-as évektől már nem volt jellemző, hiszen a megváltozott politikai kurzus, a „maszek” világ visszaszorulása nehezítette a szombati hitéletet, s mire bevezették a szabad szombatot a 70-es években, már igencsak megcsappantunk. Így apámmal péntek este többnyire az imaházba indultunk. Odafelé még nem volt gond megtennünk a 15-20 perces utat, de mire elmondták a márivot, nyáron bizony este 9 óra is elmúlt. Tény, hogy apám félúttól már a hátán vitte haza soványka kisfiát, akinek akkora lúdtalpai voltak, hogy gágogtak! Könnyen lehet, hogy otthon már csak kettejüknek szólt apám kiddusa. (Viszont a lúdtalpamat anya szívós küzdelem árán néhány év alatt eltakarította. Amúgy is ő volt a családi „svarcdakter”, hiszen majd’ két évet dolgozott a stockholmi tüdőkórházban!)
Egy alkalommal az imaházból hazafelé, néhány lépésre a templomtól furcsa beszélgetésnek voltam tanúja, amely apám és egy hasonló korú zsidó férfi között zajlott le. Tisztán emlékszem a férfi bizalmaskodó kérdésére:
te Ármin, minek ez a templombajárás? Nincs ennek már semmi értelme! Apám, akit kor- és sorstársai „Hámálternek” szólítottak – lévén, hogy a Chajim Alter volt a becsületes zsidó neve, s mint kajhént, nevét hamar megtanulták – bölcsen hallgatott.
Évekkel később hallottuk a tragikus hírt: ez a férfi a sóstói erdőben felakasztotta magát. A tragédia a 67-es háború után történt, azután, hogy a magyar állam megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Nem kívánok elmélkedni a történet egyéb hátterén, de tény, hogy a mozgalom a férfit saját halottjának tekintette, s állami temetést kapott. Néhány évtized múlva hozzátartozói exhumáltatták, s újratemették felesége mellé a zsidó temetőbe.
Hogy végére járjak a kellemetlen emlékeknek, elmesélem egy különös megaláztatásom. Másodikban megjelent az iskolaorvos a védőnővel, aki mellesleg a szomszédunk volt. A doki bácsi futólag megnézegette a gyerekeket, s döntött arról, kinek kell csukamájolaj. Tapasztalt volt, látta rajtam, amit látott, s odaszólt a nőnek, hogy írjon fel. A hölgy odahívta, valamit susogott a fülébe. A csukamájolaj ugrott.
Hordom az emlékképeim között a bordó fedelű „alefbájz” könyvecskét, mert némi oktatást – sajnos keveset – kezdetben még kaptunk. Kis csapatunk, Éva, Pannika, Tomi, Gabi és jómagam a vasárnapi tanulás után elindultunk a Nógrádi családhoz a dombházba. A piactéren focizó srácoknak feltűnhettünk, mert kíváncsian érdeklődtek a könyv után. Szótlanságunk miatt az egyik kikapta valamelyikünk kezéből, s kérdőre vont bennünket:
mit titkolózunk, miért kell ezt szégyellni?
Lehet, hogy ez az élmény bátorított, mert a rendőr faggatására – miszerint hová tolom a kerékpárt a ráerősített kosárral, benne a libával – nemes egyszerűséggel rávágtam: vágatni. No ezzel be is fejeztük. Amúgy a Nógrádi családdal szinte családi szimbiózisban voltam, vagyok. Csak a tisztelet hangján tudok arról írni, hogy tartottak egybe jelentős számú zsidó családot. Dezső bácsi, Klein József és Brieger Jenő összeboronálta a zsidó fiatalokat, zenés klubdélutánt szervezetek számunkra, megérezték a korszellemet.
Ha hangulatában akarnám jellemezni a templomi és az imaházi viszonyokat, tény, hogy sok korosabb ember tudott szépen davenolni, ilyen volt pl. apám, többen szakszerűen olvasták a tórát, látszólag minden adott volt, de bőven akadt sérült lelkű zsidó, emiatt, ha ritkán is, de méltatlan jelenetek történtek. Ehhez – amellett, hogy
Nyíregyháza zsidósága sok-sok településről beköltözött, némileg eltérő szokásokkal bíró közösséget alkotott -, hozzájárult az is, hogy a közösségnek 1957 óta nincs rabbija. Dr Morgenstern Benő, a fiatal, nagy tudású rabbi tíz évig bírta, de 56-ban megértette ő is, mint sokan mások, hogy semmi nem fog változni.
Életrajzát a Sófár 2019. decemberi számában jelentettük meg. Ebben az akkor még végérvényesnek tűnő, a vallásos zsidók számára előnytelen politikai helyzetben olykor fellehető volt a helyzet komikuma. Apám nyugdíjas lett, s ezzel nála véget ért az amúgy sem érdek nélküli párttagság. Egy alkalommal összefutottam párttitkárával, aki udvarias érdeklődés után finoman arra kért, hogy küldjem már az öreget taggyűlésre, mert az a gond, hogy a végén nincs aki elkezdje az Internacionálét. (Tisztelt fiatal olvasóim! Ez nem az olasz futballklub neve!)
Chajim Alter ben Elijahu h’kohen, mint az MSZMP tagja! Akit hívatott a vállalat igazgatója úgy ősz tájékán, s közölte, hogy, ha nem lenne szabadsága, az őszi ünnepeken akkor se jöjjön dolgozni.
Apámnak ösztönösen jó nevelési érzéke volt – szegény gyakorolhatta a deportálás előtt, hiszen első házasságában öt gyereket nevelt Lilivel, feleségével.
Azt, hogy én megörököltem sok ezer éve élt ősömtől, Áron főpaptól a kohaniták előjogait és kötelezettségeit, nem esti meseként mondta el, hanem a számunkra első nyíregyházi emléknapon, a temetőben
, ahol nem értettem, anya miért vegyülhet el a tömegben, mi ketten pedig távolabbról figyeljük az eseményeket, mert apám vállamra tett keze megálljt parancsolt. Magam előtt látom Májer bácsit, a melámedet, aki rendszeresen elszunyókált tanítás közben, a zugte gemore, frégte Rási és egyéb mondatok ismételgetése között. A kisöreg alkalmatlan volt tanítónak, később kivándorolt, mint az ortodoxok többsége, Amszterdamban gyémántcsiszolónak állt.
Így hát az oktatás legizgalmasabb része a sok tucat korombéli labdadöngetése volt. A nagykapu jól bírta, míg aztán leszerelték, mert a város elvette a Síp utca sarkán lévő kóser mészárszéket, s az udvarunk adott annak helyet. Azért
a bar micvómra többé-kevésbé tudtam olvasni, nagyjából ismertem az imarendet, de a legfontosabb kimaradt: egy-két kifejezésen túl én sem értettem az imaszövegek tartalmát.
Jiddist beszélő szülő alig akadt, még ha ideje-kedve lett is volna azt átörökíteni, a hébert pedig szinte egyetlen felnőtt sem beszélte ismert okok miatt. A Kol Jiszraelnek is csak a magyar adását hallgatták az „öregek” – engem is lekötött tizenévesen-, aztán a „silerájnban” kitárgyalták. Nagyon erős volt a lelki kötődésük Erechez. E pillanatban ugyanúgy remeg a vállam, mint apámé – már szinte nem látom a klaviatúrát –, mikor Kisvárdán bemutatták neki azt a fiatalembert, aki a megemlékezésen a követséget képviselte.
Apám atyaian megsimogatta a kezét. Soha nem járt az új-óhazában, de a feje alatt izraeli földdel pihen. Sajnálom, hogy a tizedét sem örököltem az ő bölcsességének.
Szüleim történeteiken keresztül mélyítették el bennem hovatartozásom. Ezek a történetek segítettek abban, hogy egyrészt megértsem, mit jelentett falusi, vallásos zsidóként élni, másrészt megértsem, miért nincsenek nagyszüleim, anyai ágon történetesen semmiféle rokonom.
A történetek ezen részét óvatosan, kíméletesen, csepegtetve hozták tudomásomra. Így tudtam meg párhuzamos történetként azt, mit jelentett a hajnali felkelés anyám nagyobb öccse számára a hájder miatt, ahonnan mennie kellett az elemibe. Az igazi felnőttkort már nem érhette meg, Ausztriában verték agyon. Apám kevesebbet mesélt, de megtudtam, hogy nagyanyám a korcsmában nem írt fel semmit – nem is tudott volna -, de fejből tudta, kinek, mennyi tartozása van.
Apám szülei természetes módon mentek el, apjuk akkor, mikor a fiúk épp muszosok voltak. Apámat értesítették, aki valahol Ukrajnában összefutott öccsével. Semmit nem szólt, előbb megtépte testvére zubbonyát.
Ezek a történetek, bár olykor nyomasztóak, de jellemformálóak, s talán hihetetlen, de erősítették identitásomat.
I-nek hála ők már együtt élhettek unokáikkal, az én unokáimnak pedig négy nagyszülője van. Szüleim, ha nem is tudták a fájó emlékeket kitörölni, de volt erejük újrakezdeni, s ez a legfontosabb, amit tőlük megtanulhattam.
Némi fejtörést okozhat a tábori levelezőlap fotója. Apám küldte családjának 1944 májusában. A nagyecsedi postamester nézte egy darabig a lapot, s mint a szabályok kérlelhetetlen embere visszairányította a feladónak, fogta „téntaceruzáját” s ráírta: „Elköltözött”. Gondoljátok el, mit érezhetett apám a levlap visszaérkezésekor. Soha nem mertem megkérdezni.
Soha ne adjátok fel!
NINCS VELÜK GOND /TIRPÁKOK ÚJFEHÉRTÓ és NYÍREGYHÁZA EREDETI RIPORTJAINK VOL 9
No Description