Hatalmas kincs, ha a családban megmarad a múlttal való kapcsolat az idősebbek történetei alapján — véli Ungváry Rudolf író, akinél csak kevesebben dokumentálták alaposabban Tapolca és a balatoni régió egyik legsikeresebb zsidó családjának történetét. A Lessnerékről szóló Balatoni nyaraló írójával beszélgettünk.
Egyik barátom látta Önt korábban októberben is a Balatonban úszni. Igaz, hogy ősszel is szokott fürödni?
Amíg nem volt ez a járvány, addig valóban késő őszig azért még előfordultam a vízben, hiszen szezon zárásig ott szoktunk lenni a Balatonnál. Badacsonyban általában reggel hétkor leúszom a magam 1 km-ét.
Arról van-e bármilyen története, hogy a Lessner család is szeretett-e megmártozni a Balatonban?
Bár rengeteg dokumentumot és visszaemlékezést átnéztem, erről nem sok minden van. Biztos, hogy lementek a vízhez, és az is több mint valószínű, hogy az Örffy család strandját használták, melyet ma Bányász strandnak hívnak, mivel a pártállam idején a bányász szakszervezet tulajdona volt. Ez az egyik legkedvesebb, kicsi strand a Balaton mellett.
Mi késztette önt arra, hogy a Lessner család történetéhez nyúljon?
Ha valahol vagyok, akkor nagyon szeretem tudni, hogy mi történt ott korábban. Ez a kíváncsiság gyerekkoromtól kezdve él bennem.
Nagyon erős benyomást keltett bennem például az az eset, amit anyám mesélt arról az időről, amikor ő még csak terhes volt velem. Az egyik napon a Bulcsú utcai lakásunk falán át hallhatta, ahogy a szomszádunknál hangosan, tele torokból zokogott a család, mert a szüléskor meghalt az anya. Ez sok mindent beindított bennem. Elképzeléseket. Rájöttem, hogy volt egy olyan idő, amikor nem léteztem, de mégis történt valami. Ez a fajta a képzelőerő és kíváncsiság nyilván oda is visszavezethető, hogy édesanyám sokat mesélt a saját történeteiből, a svájci életéről. Tehát nekem eredendően egy nagyon erős beidegződés volt, hogy fogékony legyek a körülöttem lévő világra, és nyitotta múltra. Ráadásul kölyökkutya koromban olvastam Iszák Aszimovtól egy elbeszélést, amelyben valaki meg tudja oldani, hogy megjelenítse mozgó képben mindazt, ami a kövekre képileg hatott, tehát amit a kövek láthattak. Ennek következtében tízezer évre visszamenőleg meg lehet nézni, hogy mi zajlott ott. Ez olyan mértékben meglódította a képzelőerőmet, hogy ez azóta jellemez engem.
Visszatérve a Lessnerékre: a feleségem egyik rokona, aki Párizsban él, Badacsonyba járt vissza hosszú éveken keresztül. Ott béreltek, majd később vettek meg egy oyan házat, amelybe az egész család beleszeretett. Amikor mi is meglátogattuk őket rögtön megkérdeztem, hogy vajon kié lehetett ez a ház? A rokon olyasmit mondott, hogy valami zsidó borkereskedőé. Attól kezdve nagyon izgatott, hogy mégis melyik család lehetett ez? Ezért kezdtem kutatni. Aztán egyszer csak egészen véletlenül, évekkel később – körülbelül négy-öt éve – a kései utódok egyszer csak megjelentek a háznál. Meg akarták nézni, hogy mi van a házzal. Én akkor épp ott voltam, és találkoztunk.
Newton 23. törvénye érvényesült: amire az ember nagyon vágyik, az előbb-utóbb bekövetkezik, csak tudni kell helyesen vágyni.
És milyen volt ez a találkozó leszármazottakkal?
Csodálatos, bűbájos. Rögtön behívtuk őket a verandára. Beszélgettünk egy nagyot, azonnal elkezdtem őket faggatni. Ők pedig amit tudtak, dióhéjban elmondták. Elmondták azt is, hogy az egyik nagynénjük egész pontosan nyilvántartja a család történetét, mert ott lakott a házban, egész gyerekkorát ott töltötte, és 1944-et is ott érte meg. Azonnal kapcsolatba léptem vele. Először arra gondoltam, hogy csak kronológiailag megírom a történetet és ezt szépen bekeretezve felakasztjuk a veranda egyik falára. Hogy mindenki láthassa majd, mi volt a ház története. De az ember valójában nem ismeri önmagát. Leültem, nyitottam egy üres word-dokumentumot, és elkezdtem írni, hogy “az úgy kezdődött, hogy Léb Júda Lessner posztó- és borkereskedő a Ruhr-vidéki Düren városkából valamikor a 18. század elején átköltözött Tapolcára….”
Ezzel eldőlt, hogy ebből nem kronológia lesz, hanem történet. Mielőtt leírtam az első mondatot, sokat leveleztem és beszéltem a leszármazottakkal, akik emlékeztek a történetre. Különösen sokat segített az egyik unoka, Bartuska Erzsébet, aki szinte társszerzőm lett.
Aztán egy júniusi nyári napon leültem, és attól a pillanattól kezdve nem álltam föl szeptember elejéig. Egyhuzamban megírtam, mintha Isten keze vezérelte volna az ujjaimat.
Ez gyönyörűen hangzik. Hisz is benne?
Ez nekem inkább egy metafora. Nem azért, mert azt hinném, hogy nincsen semmi az anyagi dolgokon kívül a világban, hanem azért, mert nem tudok semmit sem mondani arról, ami ne lehetne. Az én hitem egy megilletődött hit. Isten fogalmát ugyan felfogjuk, de hogy mi az igazi jelentése, azt az elménk valószínűleg a törzsfejlődés végső stádiumában sem fogja majd felfogni teljesen. Ezért mélyen egyetértek a zsidó vallásnak azzal az állításával, hogy Isten nevét ne ejtsük ki. Lehetőleg. Úgy vélem, hogy ugyanilyen felismerésből ered Kubrick klasszikus filmjében – a 2001: Űrodüsszeiában – látható jelenet is, amelyeben megjelenik egy monolit a neandervölgyiek tűzhelynél. Ez a monolit maga a tökély, csak semmiféle kontaktus nem lehet vele teremteni.
Mi a legfontosabb, amit kiemelne a Lessner családdal kapcsolatban?
Ami a témával és a korszakkal kapcsolatban a legfontosabb, az túlmutat a Lessner családon. Azt a rejtélyt érzem a legfontosabbnak, hogy mitől függ az, hogy valaki túlélte vagy nem élte túl. A véletlennek nyilván rendkívüli szerepe lehet, de azért azt hiszem, vannak emberek, akik valamiféle képpen olyan belső intuícióval rendelkeznek, hogy valahogy teljesen öntudatlanul egy optimális megoldást tudnak az ilyen üldöztetés állapotában megvalósítani. Természetesen ehhez hozzátartozik az akaraterő, a küzdőképesség, a remény. Nekem ez a legnagyobb és legkülönösebb és talán blaszfemiának hatat, ez a legcsodálatosabb rejtély. Ezt a regényt azért írtam, mert elsősorban azoknak akartam emléket állítani, akik kibírták, és most sem felejtenek.
Azt lehet tudni, hogy mennyiben járult hozzá az ő túlélésükhöz a család anyagi helyzete?
Anyagiakkal nem tudtak segíteni magukon. Volt valami vagyonuk, de csak azzal nem tudtak volna túlélni. Azért élték túl mert volt bennük egy belső küzdő képesség és valamiféle intuíció, hogy hogyan és mikor, milyen módon vállalhatnak kockázatot. A család tagjainak többsége túlélte, de maga az idősebb Lessner házaspár nem. Habár, mint annyira sokan abban a nemzedékben, 1944-ben lelkileg is felkészületlenek voltak arra, hogy ez velük megtörténhet.
Ezek az emberek ugyanis olyan mélységekben voltak magyarok, hogy én attól már szinte rosszul vagyok. Ezek olyan magyarok voltak, hogy a nyomukba nem tudnék lépni. Szinte végzetes módon.
De mondjuk Vas István is nagyon magyar volt, csak ő egy nagyon magas színvonalon volt magyar. Volt bennük egy speciális intelligencia, okos emberek voltak, nem feltétlenül rokonszenvesek, de teljesen normális, jó minőségű emberek.
Milyen hatással voltak a régióra, a városra?
A Magyarországra bevándorolt zsidóságnak perdöntő szerepe volt az ugyancsak bevándorló németséggel együtt abban, hogy ez az ország közelebb került Nyugat-Európához. A bevándorló Lessner rajnai szőlő töveket hozott magával, és meghonosította az ottani szőlőtermesztés és borkészítés sokkal fejlettebb módszereit, amivel versenyképesek lettek. Ez egy régi történet, ami arról szól, hogy
a magyar zsidóság éppen azért volt versenyképesebb, mert a 19. század közepén a jogegyenlőség előtt ki voltak zárva a társadalomból, ezért nem vonatkozott rájuk mindaz a negatív szocializáció, amely a feudális viszonyokból eredt, és ami a magyar társadalomra jelentős mértékben jellemző volt.
A zsidóknak tehát ez a versenyelőny megvolt, és ezt a többségi társadalom végülis nem tudta megbocsátani nekik.
Alaposan dokumentált, hogy a Lessnerék 200-250 év alatt sok minden tettek a régió fejlődéséért és Tapolcáért. Mi lett a családdal 1945 után?
Az 1800-as évek végén az első világháborúig egy bukolikus beolvadás, egy elképesztően szerves összenövekedési folyamat, tudományosan asszimiláció zajlott le. De
a Lessnerek már akkor is asszimiláltak voltak, amikor ide költöztek. Színtiszta európai emberek voltak, ezért magyarrá válniuk is egészen természetes dolog volt.
Ez a család úgy hatott a régió fejlődésére, mint minden sikeres kereskedő család az adott kultúrában hatni tudott a 17-18-19 században: szervezesen és maradandóan.
A kereskedői foglalkozás elkerülhetetlenül magával hozta, hogy részt vettek a társadalom életében. Virilisták voltak, a város legnagyobb adófizetői. Ugyanúgy össze voltak fonódva a közélettel, ahogy akármelyik keresztény közép tagja, aki valamire vitte.
Csak hát persze teljesen más volt a kultúrájuk, de ettől még magyarok voltak. Az én kultúrám is teljesen más azzal, hogy az anyám svájci volt.
A származásnak őrületes jelentősége van, de nem abban az értelemben, amit ezen a kirekesztők értenek, hanem abban az értelemben, hogy valami mást hoz az adott közegbe, valami többletet.
Ezek pedig megtermékenyítően hathatnak. Ha nincs zsidó bevándorlás, ha nincs német bevándorlás, akkor az ország rosszabbul állt volna az első világháború előtt, ez teljesen nyilvánvaló. Ilyen értelemben se a német, se a zsidó bevándorlás számomra sem zsidó, sem németes elemeket nem hozott, hanem éppen a természetes azonosulást. Ezt nem értékként mondom, de a magyarrá válás következtében magyarként termékenyítették meg az országot.
Az ön fia, Ungváry Krisztián ismert történész. Honnan a családban ez a fajta nyitottság és érdeklődés a zsidóság múltja iránt?
Mélységes mély a múltnak kútja. A Svájcból ideszakadt anyám nagy mértékben összefonódott a saját hazájával, ami nem csoda, hiszen abban a kultúrában nőtt fel. Végtelenül szánom most visszamenőleg is, merthogy hősiesen megküzdötte a maga harcát idegenben, Magyarországon. Az ő mélységes kötődése abban nyilvánult meg, hogy állandóan mesélt Svájcról.
Ha a családban mindig megmarad a múlttal való kapcsolat a család idősebb tagjainak a beszámolói, történetei alapján, akkor ez akkora ajándék, amelyhez csak az külföldi anyanyelv átadása fogható.
Ez a mese, ez a történetmondás alapvetően megformált engem is, és mivel én is mindig részletesen meséltem a gyerekeimnek – az ötvenhatos letartóztatásokról, az internálásról, a kihallgatásokról és az 1944-45-ös ostromról is – ez bennük is elindított valami érdeklődést. Nem mindenkire ugyanúgy hat a történetmesélés, de egy érzelmi háztartást tehet teljesebbé ez a különös kapcsolat a szavakon és a fogalmakon keresztül a múlttal.
A fiamnak sokat meséltem, nála már hat éves korától kezdve volt egy eredendő érdeklődés a várak iránt. Gimnazista korában végignézte az összes várat amit csak tudott, és aztán az egyetem alatt gyakorlatilag készen volt számára ez az ostrom élmény. Én úgy meséltem neki, hogy a múltnak úgy kell festenie, hogy milyen volt az igazi valóság, mert a múltban nincs semmi hősiesség.
A Lessner-családról megemlékeztünk legújabb filmünkben is:
Eredeti Riportjaink VOL 3
Tapolcai és Veszprémi örökségünk kutatásához helyi történészek segítségét kértük. 3. hónap végén ezt mutatjuk meg nektek…