A magyar tenger kiemelkedő zsidó spirituális vezetői nemcsak a Tóra oktatói voltak, hanem példaképek, hősök, helyenként kivételezett mesterek. Sőt, katolikus plébánosok vasárnap délutáni sétapartnerei is. Cseh Viktor írása.
Amikor a Balatonra gondolunk, akkor elsőre legtöbbünknek a gondtalan nyarak pihentető nyugalma ugorik be. Fürdőzések, kirándulások, esti borozgatások… De, akármi is legyen a tóval kapcsolatos asszociációnk, Isten, az Örökkévaló dicsérete nem valószínű, hogy a legtöbbünknek közötte lesz. Persze, a legtöbben, csupán mint nyaralók ismerjük a Balatont és a tópart hétköznapi életébe nem igazán merülünk el. Más a helyzet az ott élőkkel, sajnos, a zsidó lakosokról már jobbára csak múltidőben beszélve…
De mi volt a helyzet egy századdal korábban? A „balatoni zsidók” vajon mindig emlékeztették magukat az imádkozásra és a vallási szabályokra? Valószínűleg nem.
Még az orthodox közösségekben is fontos szerepe van a rabbinak a tagok vallási életének iránymutatásában, hatványozottan igaz ez a neológ hitközségekben, ahol a hitközségek már az 1868/69-es kongresszus után, mint fizetett alkalmazottként tekintettek a rabbikra, akiket többek között azért fizettek, hogy az embereket a zsinagógához közel tartsák. Hála az Örökkévalónak, a helyzet azért nem volt ennyire zord.
A rabbikat nem csak „félték”, hanem szerették is, legalábbis ezt olvashatjuk ki a korabeli felekezeti sajtó soraiból. Kik voltak tehát a zsidó hit meghatározó balatoni őrei?
Rabbik legrégebben Keszthelyen, már a 18. század közepétől működtek, de az elsőknek szinte csak a nevét ismerjük. Az első olyan keszthelyi rabbi, akiről többet tudunk, az Kohn Salamon (1827–1891) volt, aki 31 évig ült a rabbiszékben és az Egyenlőség azt írta róla:
„Kitűnő volt a szószéken s nem egyszer szólalt meg a felekezeti sajtóban a zsidóság haladása és közművelődése mellett. Az ősi vallás alapjaira és hagyományaira helyezkedve, törvényeit összhangzásba igyekezett hozni a jelennel, ami neki annál inkább sikerült, mert nagy jártassága volt a Talmud s vallási irodalmunk más terein.”
Kohn rabbit 1897-ben dr. Büchler Sándor (1870–1944) tudós rabbi követette, akit
a hitközség az érkezésétől fogva lelkesen éljenzett, aminek az egyik első megnyilvánulása a Balatonra néző szolgálati lakása volt.
Büchler egyik ismert kutatási területe a hazai zsidóság letelepedése volt, ezenkívül a nevesebb zsidó családok történetével is foglalkozott. Egyetemi magántanárként is szolgált, sokat publikált és nevét a The Jewish Encyclopedia szerkesztői között is megtaláljuk. Keszthely főrabbisága mellett 1933-tól a hévízi fürdőegyet zsinagógáját is ő vezette.
1944-ben a népszerű rabbinak Keszthely városa felajánlotta, hogy megmenti őt, ám ő inkább saját hittestvéreit választotta:
sorsközösséget vállalva bevonult a zalaegerszegi gettóba, ahonnan deportálták, és a közössége nagyrészével együtt pusztították el Auschwitzban.
Kővágóörsön is több ismert rabbi működött, az egyik első, Pfeiffer Zélig Léb (1806–1868), megbecsült Talmud-tudós volt, aki a Szentföldre vándorolt ki és az élete utolsó 10 évét Jeruzsálemben töltötte.
Kővágó utolsó rabbija az 1890-es évek elején Marton Miksa (1866–1912) volt, aki innen Dicsőszentmártonba (Târnăveni, Románia) rakta át a székhelyét, és ott született már a fia, Marton Ernő (1896–1960) író is, aki a máig létező Új Kelet zsidó napilap alapítója volt.
A fővároshoz legközelebb eső tóparti hitközség a balatonfőkajári volt, – nevében viszont kicsit csalóka, hiszen a településnek valójában nincs is Balaton-partja. A kajári és enyingi zsidók rabbija hosszú évtizedekig Dessauer Gábriel (1805?–1878) volt, aki élete végefelé a szárnyait bontogató siófoki hitközséget is felügyelte.
A Zsidófoknak is csúfolt Siófok rabbija a húszas évektől Grosz Farkas (1875–1944) volt, aki kiemelkedően jó kapcsolatot ápolt a többi felekezettel, – például 1927-ben a nagybeteg Csernoch János hercegprímás felépüléséért tartott zsinagógai Isten-tiszteletén ott sírt a meghatódottságtól az egész település. Visszaemlékezők vallomása szerint
vasárnap délutánonként Wohlmuth Imre katolikus plébános és Grosz rabbi karonfogva sétáltak és héber nyelven vallási témákról diskuráltak.
Balatonbogláron 1910-től Bráver Áron Lázár (1880?–1944) fogta össze a vallásos életet, először, mint kántor-metsző, aztán egy idő után, mint rabbi. Bogláron volt az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesület egyik üdülője, ahol Báver rabbi a szegénysorsú gyerekek nyaraltatása körül szintén sokat segítkezett.
Balatonfüreden valaha egy orthodox hitközség létezett, egy sor ismert Talmud-tudóssal az élén. 1914-tól haláláig Goldstein Ezra Menáhem (1886–1942) volt a füredi rabbi, aki még egy kisebb jesivát is alapított. Halála után fiát, Goldstein Árpádot (1918–1942) választották helyébe, azonban ő alig néhány hónapot léphetett apja örökébe, mert munkaszolgálatra sorozták, és a keleti hadszíntéren agyonlőtték.
A holokauszt a legtöbb balatoni hitközséget is felszámolta, és
ma már csak kevesen maradtak, akik héber imát mormolva dicsérik az Örkkévalót. Azonban a ’80-as évek, de különösen a rendszerváltozás némi reménysugarat hozzott, mely talán ma terjedni látszik.
1986-ban felavatták a vészkorszak után épült egyik első önálló zsinagógát Siófokon, ahol nyaranta az ott vakációzó zsidó vallásúak gyűlhetnek össze imádkozni, – ott a hitéletet haláláig dr. Domán István (1922–2015) a Hunyadi téri zsinagóga ikonikus rabbija vezette.
Nyaranta fellendül a hitélet a Mazsihisz balatonfüredi és a Mazsök badacsonytomaji üdülőjében is.
Az EMIH-nek kisebb hitközsége működik még Keszthelyen, és a tavalyi év örömteli híre volt, hogy a Kővágóörsi zsinagógát is élettel akarja megtölteni egy baráti társaság, – legyen így!
Cseh Viktor
Források:
Cseh Viktor, Mózes Krisztián, Balaton környéki zsidó emlékek nyomában – két keréken. Budapest: Mazsike, 2020.
Matyikó Sebestyén József, „A siófoki zsidóság története”, in: Király István Szabolcs (szerk.), Somogyi Múzeumok Közleményei IX. Kaposvár: A Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1992. 187–204.
Varga Lászlóné, A balatonfüredi zsidó temető. Balatonfüred: Balatonfüredi Önkormányzat, 2004.
„Hazai hirek – A keszthelyi rabbiról”, Egyenlőség, 1891. 10. évf. 51. szám, 9.