Meiszinger István, a legendás Dob utcai kóser üzlet emblematikus alakja, kósersági felügyelő, a magyarországi orthodox közösség megbecsült tagja évek óta Nyíregyházán él. Ott beszélgetett vele Somos Péter a hitközség és az orthodoxok sajátosságairól, megítéléséről.
AZ ORTHODOX VIDÉK
Nemzedék megy és nemzedék jön, de a föld fönnáll örökké.
Kohelet 1. 4.
Gyerekként hallottam, hogy az orthodoxok nálunk szigorúbban tartják a vallást és sokat tudnak róla (a „nálunk szigorúbban” önmagában nem sokat jelentett, mert mi, annak ellenére, hogy megtartottuk Nyíregyházán az összes ünnepet, elég lazán kezeltük a hagyományokat), innen eredhetett az irántuk érzett tiszteletem. Azt viszont csak nemrég tudtam meg, hogy a budapesti orthodox hitközség a vidékről odakerült tagjainak köszönhette a létét. Meiszinger István mesélte, aki sokáig egy volt közülük, mielőtt nyugdíjba ment és visszaköltözött szülővárosába.
1992 elején kerültem Nyíregyházáról Budapestre, 97-ben pedig a Páva utcai körzettől az orthodox hitközséghez, amelynek akkor még jól működő, aktív közösségként tekintélye és súlya volt a magyarországi zsidóságban. Mára elöregedett a tagság, sokan meghaltak, a létszámmal együtt a hitközség súlya is csökkent.
Működtet egy kóser éttermet, egy húsboltot, egy élelmiszerboltot, működtet egy mikvét, bár azt csak néhány ember használja… Mindez azonban már alig hasonlít a kilencvenes évek budapesti orthodoxiájához.
Budapesti, mondom, bár emlékezetem szerint tősgyökeres fővárosi mindössze kettő volt köztünk – kábé száz ember között, a többi mind vidékről került oda: Észak-Kelet Magyarországról, Kárpátaljáról, Erdély különböző részeiről.
Ma a kilencvenes évek létszámának a felére, 50-60 főre teszik a pesti orthodoxok számát. Ez reálisnak tűnik?
A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy akik a kilencvenes években az orthodoxiához jártak imádkozni vagy ott voltak tagok, nem mind voltak egytől egyig a privát életben is streng (jiddis, jelentése: szigorúan) orthodoxok. Volt, aki azért csatlakozott hozzánk, mert a neológokhoz nem akart járni. Azzal együtt nálunk alkalmazkodnia kellett, arról szó sem lehetett, hogy mondjuk imádkozás közben kimegy és rágyújt, vagy autóval, villamossal érkezik a zsinagógába.
Megtörtént az is, hogy valaki a neológ közösség tagjaként mélyebben belemerült a vallásba és rájött, hogy ez nem éppen az az életforma, amiről olvasott vagy tanult, és akkor átjött hozzánk.
Egyébként nem volt különösebb bratyizás a neológokkal, mi jól elvoltunk egymás között. Az persze előfordult, hogy alkalmilag beállított egy-egy neológ vendég, mert ahová ő járt általában, ott akkor nem volt minjen, és neki éppen kaddist kellett mondani. Nálunk mindig volt minjen, minden nap reggel-este. A pontos létszám a neológoknál is kérdéses.
Sokáig az volt a hivatalos adat, hogy összesen százezer zsidó él Magyarországon: nyolcvanezer a fővárosban és a többi vidéken. A Mazsihisz egyik elöljáróját egy magánbeszélgetés alkalmával megkérdezték, honnan veszik ezt a létszámot. Azt felelte: összeadtuk a hitközségek taglétszámát és az eredményt megszoroztuk egy átlag magyar család lélekszámával, azaz néggyel.
Ez nem hiteles, már csak azért sem, mert neológoknál igen sűrűn előfordul, hogy a házastárs nem zsidó, és ha éppen a feleség nem az, akkor magától értetődően a gyerekek sem azok. Miután nálunk ilyen kis létszámról van szó, reális az adat. Ráadásul az orthodoxoknál – a neológokkal ellentétben – csak a férfiak számítanak tagnak, szóval a teljes lélekszámhoz nálunk tényleg szorozni kell a tagok számát. Azt is hangsúlyozni kell, hogy nálunk nem voltak vegyes házasságok.
És a fordítottja előfordult, mármint, hogy te vagy más orthodox elment imádkozni a neológokhoz?
Mi nem jártunk imádkozni hozzájuk, ami nem spontán személyes döntés volt, hanem a hitközségünk alkalmazottainak határozottan meg volt tiltva. Akkoriban még szólt az orgona a Dohányban, férfiak-nők együtt ültek, ezért az istentiszteleteken nem vettünk részt. Ha imádkozni nem is, de meghívásoknak eleget téve rendezvényekre néha elmentem, például bár micva ünnepségre. Egyéb szabályaink is voltak, többek között a chaszid szokások követésének a megtiltása. Vonatkozott ez egyszerű tagra éppúgy, mint rabbira, szombaton és ünnepeken a nyilvános imádkozások alkalmával nálunk senki nem vehetett fel strájmlit. Ez be is tartotta mindenki, a köztünk élő chaszidok is.
Elismert-e a magyar orthodoxia külföldön? Hogy határoz meg benneteket egy izraeli vagy egy amerikai közösség?
Hoffmann Áron rabbi és az elnök, Fixler Herman bácsi idejében külföldön is tekintélye volt a magyar orthodoxiának. Hogy mást ne mondjak: mindegy, honnan jöttek orthodox vendégek, a mi kóser vágásunkat teljes bizalommal elfogadták, és ez nem kis dolog. Mindig együtt imádkoztak velünk, nem különültek el.
Fixler bácsival találkoztam Jeruzsálemben, mikor ott éltem, egy nemzetközi rabbikonferenciára érkezett egy küldöttség tagjaként. Apámtól tudtam, hogy régen együtt dolgoztak Mátészalkán. Bemutatkoztam, aztán megkérdeztem, emlékszik-e Steinberger Ferire. Hogyne – mondta az öreg –, nagyon jóba voltunk. Te vagy a fia? És mondd, milyen itt a parnósze (jiddis, magyarul: megélhetés)? A vidékről odakerült öregek ugyanazt a jiddist beszélték? Nálunk a családban ugyanis többféle dialektus járta (igaz, anyám Pesten tanulta, nagyanyám Bilkén, a nagybátyám Bujon), persze mindenki a sajátját tartotta eredetinek.
Úgy tartják, négyféle jiddis van. A klasszikus, amit a lubavicsi rebbe nagyon szépen beszélt, az az úgynevezett német jiddis. Ami ennél kevésbé szép, az a lengyel, aztán van az orosz jiddis, végül a magyar, ami igazából a régi Nagy-Magyarország zsidóságának a nyelve volt.
Írásmódban nincs különbség, kiejtésben viszont van, és nem is kicsi. Idővel kénytelen voltam megtanulni valamelyest, alapszinten ma is elboldogulok, komolyabb tóramagyarázatok megértése azonban már gondot okoz. Van olyan héber nyelvű imakönyvem és peszachi haggadám, ami jiddis fordítású. Egyébként a háború előtt az orthodoxok egymás között nem beszéltek magyarul, a stétl nyelve, a gettó nyelve a jiddis volt.
A mai napig kevernek jiddis szavakat a magyar beszédbe és fordítva, de a nem zsidó lakosság körében is közhasználatú lett több tucat jiddis és héber eredetű szó és kifejezés.
Úgy vélem, külsőségekben régen nem nagyon látszott itt, ki az orthodox: nem lógott ki a ruha alól a cicesz, nem ért a vállukig a pajesz… Azok, akiket Nyíregyházán orthodoxnak mondtak, inkább úgy néztek ki, mint a szabolcsi parasztemberek: nyakkendő nélkül, nyaknál összegombolt inggel, fekete öltönyben, kalapban. Külsőségekben nem nagyon tűnt ki egy nyíregyházi orthodox zsidó a piacon vásárló tömegből.
Így van, nem lógott ki a cicesz, de abban biztos vagyok, hogy az ing alatt mindenki hordott kis taleszt. Többnyire szakálluk sem volt, de abban is biztos vagyok, hogy a borotválkozáshoz nem zsilettpengét vagy kést használtak. Volt egy Razor nevű fehér kenőcs, ezzel be kellett kenni az arcot, és az leégette a szőrt. Nem volt veszélytelen dolog, el kellett találni a helyes adagot. A szőrmaradványokat pedig fakéssel húzták le. Miután megjelentek a piacon a villanyborotvák, született néhány rabbinikus döntés arra vonatkozóan, milyen gyártmányokat lehet használni.
Volt olyan köztetek, aki nem dolgozott, csak tanulásból élt?
Az én időmben Pesten ilyen már nem volt, de régen előfordult, nem is volt olyan ritka eset. Ami az ehhez és a vallásos életvitelhez szükséges pénzforrásokat illeti:
a szatmáriak még az én időmben is komoly összegekkel támogatták a budapesti orthodoxiát. Ennek érzelmi oka is volt, hiszen a kilencvenes évek elején még éltek Amerikában azok az öregek, akik innen mentek el, akik az egykori Nagy-Magyarország területén nőttek fel, ott voltak jesivabócherek. Miután kihalt ez a nemzedék, vége lett a támogatásnak; a gyerekeket, unokákat már nem érdekli Magyarország.
Néha-néha igaz eljönnek páran Újhelybe, Nyírtassra, Bodrogkeresztúrra, de – zárójelben jegyzem meg – elég rossz tapasztalatok vannak az idelátogatókkal. Talán mindenkinek jobb lenne, ha otthon maradnának…
Ha nem is „főállásban”, de volt lehetőség a rendszeres tanulásra?
A szervezett tanulás abból állt, hogy minden hétköznap, mincha előtt egy órával összejött a társaság, lejött a rabbi és tanított. Komoly tanulás folyt. A baj – legalábbis számomra – az volt, hogy a rabbi jiddisül tanított, amit az öregek egytől egyik anyanyelvi szinten beszéltek. Később megtudtam, hogy Oberlander rabbi lakásán minden nap van szervezett tanulás. Akkor még nem volt olyan számottevő itt a chabad, mint ma, az EMIH pedig egyáltalán nem is létezett.
Baruch Oberlander megkapta a Mazsihisztől a halódó Páva utcai körzetet, de a lakásán tanított. Nagyon szívélyesen fogadott bárkit, aki tanulási szándékkal jött hozzá, persze első lépésben mindenkit egyenként azonnal leellenőrzött, hogy zsidó-e vagy nem.
Akkor már elfogadhatóan beszélt magyarul. Elkezdtem hát hozzá járni. Közben megkapta a Mazsihisztől a Vasvári Pál utcai zsinagógát, és akkor néha megpróbált meggyőzni, hogy járjak oda imádkozni. Időnként el is mentem a kedvéért. Többször meghívott ebédelni vagy vacsorázni. Igazából a mai napig jó kapcsolatban vagyunk, de nekem már akkor nem nagyon tetszett a chabad. Baruchtól kaptam könyveket, sokat segített, rendszeresen beszélgettünk – mindaddig, amíg kiderült a számára, hogy belőlem az életben nem lesz chabadnyik. Onnantól kezdve bezárultak előttem a kapuk. Nem küldött el, de megszűntek a meghívások, a beszélgetések, amíg aztán magamtól elmaradtam.
Jeruzsálemben az Oktatási Minisztérium főépülete az ultraorthodox negyed szélén van. Gyakran előfordult, hogy egy-egy munkába igyekvő, rövid ujjú vagy még inkább ujjatlan ruhát viselő hölgyet leöntöttek valamivel, hol tintával, hol vizelettel. Egyszer megkérdeztem egy jesivabóchert a belziektől: miért háborodtok fel, ha megláttok egy lengén öltözött nőt? Nem bízol magadban, nem elég erős a hited, hogy ellenállj a kísértésnek? Nem tudott elfogadható választ adni. Nálatok mi volt a helyzet? Jártatok például strandra, olyan rendezvényekre, ahol együtt szórakoztak fiatalok?
Kerültük az ilyen helyeket, strandra sem, színházba, moziba sem jártunk. Ez nem hitközségi tiltás volt, de le lehet vezetni a Tórából. Az 1920-as években volt az orthodoxiának egy nagy rabbija, a nagy Talmud-tudós, Jákov Koppel Reich.
Fölmerült az ötlet, hogy a budapesti orthodoxok alapítsanak egy jesivát. Ez a nagytekintélyű rabbi nemet mondott, arra hivatkozva, hogy Budapest erre nem alkalmas a világi jellege miatt. Mi van, ha az itt tanuló bócherek kimennek az utcára, mit fognak látni? Ezért a fővárosi bóchereket inkább vidékre küldték tanulni
, Munkácsra, Büdszentmihályra, Újhelybe. Budapesten soha nem volt klasszikus jesiva. Ami az orthodox külsőt illeti: a kilencvenes években, mivel samesz is voltam, elég gyakran jártam ügyeket intézni az önkormányzathoz és egyéb hivatalokba. Kaftánban jártam, kalapban, szakállam volt, pajeszem a fülem köré tekerve, ennek ellenére engem soha semmilyen atrocitás nem ért. Előfordult, hogy megbámultak vagy egy totál részeg pasas beszólt valamit, ennél több soha nem történt. A hivatalokban viszont a legnagyobb tisztelettel fogadtak.
Ennyit a múltról. Mi a jövő, ha van egyáltalán? Nem fenyegeti az ortodox hitközséget a megszűnés veszélye?
Miután a hagyományos intézmények – a kóser húsbolt, a kóser étterem, a működő mikve – mind ott vannak a Dob utca 35-ben, nem gondolom, hogy megszűnne. A hagyományokat, ha valaki keresi, ott megtalálja. A tagság utánpótlása erősen kérdéses, a vidéki hátország megszűnt, ott már neológ zsidók sem nagyon élnek, orthodoxok meg tudtommal egyáltalán nem. Mégis
hiszek benne, hogy az orthodoxia fennmarad, amíg zsidók lesznek Magyarországon.
Az interjút készítette: Somos Péter