Élete végéig szégyellte, hogy elhagyta ősei nevét András Tivadar. A férfi Sárbogárd egyik utolsó rabbijának, Ábrahámsohn Árminnak volt a fia. András Gábor az ő leszármazottjuk. Vele, egy 85 éves budapesti nyugdíjassal beszélgettünk a rabbi-dinasztia örökségéről, identitásról, önazonosságról, hitről, kétségekről és Fejér megye utolsó még álló zsinagógájának megmentéséről.
Mikor járt először Sárbogárdon?
Az 1960-as évek elején édesapámmal együtt utaztunk el a városba. Leszálltunk a vonatról, és mivel apám ott született, jól ismerte a környéket, keresgélés nélkül elsétáltunk a temetőhöz, amit akkor meglepően rendezett állapotban találtunk. Ezenkívül a zsinagógát is meglátogattuk volna, de be volt zárva. Teljesen elhagyatottan állt az épület. A réseken be lehetett látni, úgy emlékszem, hogy a padok egymásra hányva álltak.
A látogatáskor nyilvánvalóan tisztában volt a család zsidó származásával, és gondolom tudott a rabbi felmenőkről is. Fel tudja idézni, hogy lelkileg mit élt át a helyszínen?
Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Számomra a hely nem sokat jelentett, inkább képeket, amelyeket apám elbeszéléseiből képzeltem el magamnak, hiszen korábban elég alaposan beszámolt gyerekkora helyszínéről, a családjáról, rabbi édesapjáról.
Édesapámék négyen voltak testvérek, és az apjuk, nagyapjuk és dédapjuk kis rabbi volt, de ők már mind a négyen elhagyták az egyházi pályát, senki nem választotta a rabbi hivatást. Nem tudom pontosan a döntésük okát. Szerintem a történelmi környezet lehetett a döntő. Egy biztos,
nem vesztették el a hitüket, folytatták életüket zsidó vallású emberként, és még jó darabig követték a vallásos élet előírásait is. Tartották a szombatot, jártak zsinagógába is Pesten.
És ön járt az édesapjával?
Természetesen igen, de a vallás engem már kevésbé fogott meg. Én már egy másik világban nőttem fel. Még hétköznapokon is jártunk egy kisebb gyülekezetbe a Kertész utcában Budapesten, szombatonként pedig a Dohány utcai zsinagógában mentünk, ahol a nagyapám testvére, Ábrahámsohn Manó volt kántor.
Emlékszik rá, hogy mi volt az ami, önt eltávolított ettől a közegtől?
A közösség számomra 1949 szeptember elsején szűnt meg, amikor államosították az iskolákat, és el kellett hagynom az addigi helyemet, amely zsidó egyházi iskolában volt, nem is volt máshonnan baráti társaságom.
Ott, az Eötvös utcába jártam három évet közvetlenül a háború után, a negyedik osztályba pedig átkerültem a Wesselényi utcai iskolába, ahol apám tanított akkor.
Térjünk vissza a rabbi felmenőihez. Honnan is érkeztek először Magyarországra az Ábrahámsohnék?
Nagyapám Ábrahámsohn Ármin Sárbogárdra nősült. Az ő apja és a nagyapja is tudomásunk szerint rabbik voltak Magyarország más területein. Sajnos nagyon hiányosak a pontos ismereteink, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy egy családi legendárium szerint a mai Oroszország területéről jöhettek első alkalommal az őseim erre a földre. Amit még tudok, hogy az apai dédapám, Ábrahámsohn Farkas már Zsámbékon született.
Gondolom, ő sem lehetett egy tudatlan ember, hogyha a fiából egy olyan rabbit faragott, aki 13 nyelvet beszélt.
Sajnos erről semmit nem tudok.
És mi az amit tud Sárbogárd egykori főrabbijáról, az ön nagyapjáról?
Amit most mondok, kérem, ne vegye elfogultságnak, hiszen egy helytörténettel foglalkozó kutató, Lakk Norbert tanulmányára alapozva válaszolok: Ábrahámsohn Ármin általános elismertségnek és tiszteletnek örvendett. 13 nyelven beszélt, és valamilyen cionista megbízásból bejárta a világot (ennek egyik emléke egy New Yorkból írt képeslapja).
Orthodox volt, de nem bigott – előfordult, hogy ha olyan kedvében volt, kellemes hangján magyar népdalok dallamára mondta istentiszteleten a szent szövegeket. Jó humorú ember volt, szerette a szójátékokat is.
Ezeket már főleg apám elmeséléseiből tudom.
És az ön számára sosem volt fontos, hogy alaposabban utánajárjanak ennek a különös örökségnek? Esetleg családfakutatással próbálkoztak?
Nem merült fel és most már sajnálom.
Sosem késő, ráadásul úgy tudom, vannak unokái, és nyilvánvalóan számunkra is különleges lehet a felmenők története.
Erről nem vagyok meggyőződve egyértelműen. Nekik ez a téma már nagyon távoli.
Beszélhetünk a fiáról, akivel 2015-ben együtt mentek Sárbogárdra egy mártír megemlékezésre? Egyáltalán hogy kerültek akkor oda?
Elég furcsa a története ennek: valamilyen kárpótlási ügyben akadt egy problémám és kaptam egy telefonszámot Tel Avivban. Egy magyarul beszélő, teljesen ismeretlen ügyfélszolgálatost hívtam fel. Amikor beszélgettünk a család régi neve hallatán a fiatalember megkérdezte tőlem, hogy nincs-e véletlenül sárbogárdi kötődésem, mert hogy az ő édesanyja is onnan származik. Ezután összekötött az édesanyjával és a hölgy mondta nekem, hogy a városban van egy éves megemlékezés. Szó szót követett, és végülis így került sor arra, hogy lassan 10 éve mi is elmentünk az eseményre legnagyobb örömömre.
Nekünk elküldött önéletrajzi írásában felidézi, hogy a látogatásuk során felolvasták az ön Sárbogárdi zsinagóga című versét, ami olyan élményt jelentett önnek, amit soha életében nem tapasztalt korábban. Vissza tudja ezt adni szavakkal?
Nagyon megható volt. Vannak olyan helyzetek, amikor a szavak nem tudják visszaadni azokat az érzéseket, amelyekkel szembesül az ember. Írtam már verseket korábban is meg azután is, de talán ez volt az egyetlen olyan esemény, amikor valaki nyilvánosan felolvashatta az én munkámat, egy nagyon személyes írást.
A megemlékezésről, amelynek pár éve ön már rendszeres vendége, azt írta: „Nem tudom, mennyire reális a kép, ami bennem a néhány rövid ottlét alapján kialakult, de nekem mindig felemelő élmény – úgy tűnik, mintha néhány órára a béke szigetére kerültem volna, megszabadulva a pártpolitika által gerjesztett általános gyűlölködés légkörétől.” Tényleg ennyire el tudja magát varázsolni ez a közeg és ez az esemény?
Igen. A mostani környezetemben ahol Budapesten lakom, Zuglóban már sok évtizede kiveszett ez. Azok után, hogy vidéken dolgoztam évtizedekig, és megismertem számos közösséget, egyszerűen nekem a sárbogárdi jelenlét szó szerint fejbe vágó élmény. Hozzá kell tennem, hogy a városról természetesen csak nagyon felszínes képem van:
életemben öt-hat alkalommal, és csak néhány órát töltöttem el ott, tehát nem tudok egy reális általános képet adni. De akkor is, amit ott tapasztaló egészen kiemelkedik abból az általános hangulatban amit az ember tapasztal a mindennapokban, ami átszűrődik számára televízión, rádió keresztül, és
visszacseng az, amit édesapám elbeszéléseiből és hallhattam. Ugyanez a kép rajzolódott ki az ő gyerekkori emlékeiből. Nekem az tűnt fel, hogy bár Sárbogárdról is deportálták a zsidókat -- ez vitathatatlan --, de apám meséiből a gyerekkoráról egyetlen egy sztorira sem emlékszem, amikor felvetődött volna, hogy valamilyen békétlenség lett volna a városban.
'Soha egyetlen rabnak eszébe nem jutott volna innen meglépni"
Kutatásaink most Fejér megyébe(vármegyébe) hívtak , ezen belül Sárbogárd , Kápolnásnyék és szépen haladunk Székesfehérvár irányába. Szokatlan helyzetek és mo...
A zsidók és nem zsidók együtt játszottak, kölcsönös megbecsülésben léteztek egymás mellett. Mivel nehezen volt kiejthető és megjegyezhető az Ábrahámsohn név, ezért a család gyerekeinek választottak egy általánosan bejáratott ragadványnevet, ami a Pap lett. Ők voltak a Pap-gyerekek: apám lett pap Divatár (Tivadarról), testvérei pedig Pap Öcsi, Pap Lili és Pap Marci.
Az ön édesapja 1954-ben nevet változtatott, ezt is részletesen bemutatja az önéletrajz írásában, azt hangsúlyozva, hogy neki ez nagyon komoly vívódást okozott, sőt, élete végéig bűnösnek érezte magát. Ezzel szemben ön azt írta: “erős (tapasztalatokkal alátámasztott) meggyőződésem, hogy Magyarországon egy látványosan zsidó vezetéknévvel nehezebb boldogulni, mint anélkül." Ezt most is fenntartja?
Fenntartom, bár mostanában nincsenek személyes tapasztalataim, tehát csak arról tudok nyilatkozni, ami a saját élményem volt. De azon a vidéki településen, ahol az utolsó 30 munkás évemet eltöltöttem nem hiszem, hogy szóba került volna az, hogy engem oda Ábrahámsohnként felvesznek.
Most finoman arra céloz, hogy vidéken valaha tapasztalt antiszemitizmust?
Ehhez először is meg kellene fogalmazni, hogy mi az az antiszemitizmus: ha zsidógyűlöletet értünk alatta, akkor azt kell mondanom, hogy nem tapasztaltam ilyet. De némi lenézést és tartózkodást igen. Egész más időket éltünk. Vidéken ha valaki zsidó volt, az abszolút ritkaságszámba ment. Dolgoztam egy faluban ahol egy zsidó volt, egy Klein nevezetű vízvezetékszerelő, vagyis nem is volt kit gyűlölni.
Mégis ezt a lenézést mire alapozta?
Nem tudom pontosan megfogalmazni, ez valamiféle érzet lehet vagy inkább lehetett. Szerencsére semmi konkrét negatívumot nem láttam nem éltem át nem tapasztaltam se velem se mással szemben.
Térjünk vissza még egy kicsit az édesapjához. Miért érezhette bűnösnek magát ön szerint?
Erre nem tudok egyértelműen felelni. De amikor a halála után elolvastuk a végakaratát, rendelkezett az elbúcsúztatásáról és reflektált a saját életére is a maga módján. Olyan dolgokat fogalmazott meg, amely egyértelművé tette, hogy
a politikai változások miatt lecserélt nevével valamennyire az identitását is megtagadta, és ez a lelke legmélyén nagyon komolyan zavarta. Talán saját ősei előtt is lehetett benne némi szégyenérzet.
Mindenesetre anyám sírköve mellé helyeztük hamvait, és a kőre az Ábrahámsohn Tivadar nevet vésettük fel.
A beszélgetésünk vége felé térjünk ki arra, hogy milyen változás történt idén abban a zsinagógában, amelyben hosszú éveken keresztül ősei is szolgáltak. Fejér megye utolsó még eredeti formájában álló zsidó templomának megmentésében ön is tevékenyen szerepet vállalt azzal, hogy egy komolyabb pénzösszeget ajánlott fel az épület megóvásáért. Ezen sokat gondolkodott?
Nem, mert úgy éreztem, hogy nekem ez a kötelességem. Ennyivel tartoztam az őseinknek, ha már nem követem azt az eszmei rendszert, amiben ők éltek, és amire az életüket feltették.
Mégiscsak, az őseim valamennyire bennem is folytatódnak, vagyis egy percig nem kellett gondolkodnom akkor, amikor kiderült, hogy némi anyagi segítséggel én is támogathatom a zsinagóga megmentését.
A helyreállítás egy óriási összeg, közadakozásból szinte lehetetlen megvalósítani, de arra megvolt az esély, és úgy érzem, hogy az esélyből valóság lett, hogy biztos kézbe került az épület.
A pandémia miatt most két évig nem volt zsidó mártír megemlékezés a városban. Most, hogy a napokban végre megint lehetett együtt, közösségben múltat idézni, mennyire természetes, hogy be tudja vonni utódait is a programba és az emlékezés folytatásába?
A két fiam közül az egyiknél biztosan érzem, hogy meglenne a szándék. Unokáim mind jártak rövidebb ideig zsidó iskolába is Budapesten. Szóval azért azt látom, hogy foglalkoztatja a múlt családot is. Az unokáim 12 és 23 éves kor közöttiek, talán majd egyszer ők is fontosnak érzik azt, hogy akár az ő utódaik is ellátogassanak Sárbogárdra. Jó lenne, ha ezt a stafétát tovább tudnánk örökíteni.
Egy közel száz oldalas életrajz-füzért osztott meg velünk. A dolgozat némi átszerkesztéssel talán egy nagyobb közönség számára is érdekes lehetne. Nem tervezi nyilvános publikálását?
Én ezt eredetileg a családomnak és a barátaimnak, no és persze magamnak fogalmaztam meg. A gyerekkorom, a családom, a háború, 1956, a szocializmusban való működésem mind-mind szubjektív visszatekintés a turbulens 20. századunkra. Nem lenne ellenemre, ha szélesebb közönség is elolvasná, talán vannak benne számukra is érdekes és tanulságos történetek, de ez egyáltalán nem ambicionál. Szereplési vágyam soha nem volt. Sok verset is írtam már, de sosem gondoltam arra, hogy azoknak olyan értéke lenne, hogy azzal kiadókat kellene ostromolnom.
Amit viszont örömmel mutatnék meg másoknak is az a zsidó tematikájú dalaim és énekeim, amihez egy barátommal közösen zenei hangszerelést is eszközöltünk.
Nyilván ez sem profi munka, viszont érdekelne egy szakember véleménye. Nem tud véletlenül ajánlani valakit...?