Ungváry Rudolf legújabb elbeszéléséből ajándékozott számunkra egy részletet, amelyben családjáról ír. Jó-e a terhelt múlt iratainak felhalmozása? Feloldozást nyerhet-e a szégyen alól? Ez is felsejlik az alábbiakban.
Hogy miért őrzött meg nagyanyám szinte minden levelet, a zsidótörvények idején beszerzett, több nemzedékre visszamenő anyakönyvi kivonatot és egyéb igazolást, de még cetlikre írt feljegyzéseket is? Miközben amit a férjéről, annak családjáról, meg saját törvénytelen születésének hátteréről tudott, abból az azelőttből szinte semmi nem volt hajlandó élőszóban továbbadni.
Szégyellte, amik történhettek.
Ugyanakkor nagyon szerette volna szerencsétlenségét világgá kiáltani, hogy mindenki lássa az igaztalan szenvedését – hiszen ő erkölcsös. Lakásának hálószobája, konyhája és mellékhelyiségei között létvesztett sorsának néhány morzsájából legfeljebb két legidősebb lánya részesült. A maguk módján megértették a tőmondatok mögött lapuló elhallgatásokból az üzenetet.
Úgy fordították le, mintegy családi törvényként, hogy szegény, szegény mamuka sokat szenvedett. Miközben egy másik azelőttből, anyjának a felmenőiről felsőfokokban tudott fontosságokat közölni. Hogy például Schönecker Aloisia, Tyll József hajdúszoboszlói csendőrparancsnok felesége, Gustav Schönecker cs. ezredes húga a fényképen kesztyűt visel, ami az akkori időben csak az előkelőség ismérve volt.
A fennmaradt írásos fosszíliák, mint afféle hajmeresztő testimoniumok, sírvilági üzenetek egy rég megdermedt nyelven nagyságrendileg több információt tartalmaznak ennél. És még több marad bennük titokban az elsüllyedt, ugyanakkor az értelemmel meg nem ragadható, végzetes tartalomból.
Rosszul vagyok ennyi tudástól. Köztük az alábbi levéltől, melyet már évtizedek óta – szintén – ismerek. Szegény, szegény ifjabb Gerőnek is jól megágyaztak.
Hogy mennyire, arról anyjának kézzel írt beszámolója tanúskodik, melyet az olvashatóság végett a lánya, Mária tisztázott gyöngybetűivel, aki akkor már 17 éves volt. Mivel Mária egész életében tökéletesen uralta a helyesírást, a szövegben tobzódó, szinte már szépséges hibák tömkelege arra vall, hogy pontosan követte az eredeti fogalmazványban leírtakat. Kétségtelen, őt viszont a határtalan anyatisztelet uralta, még a hibás fogalmazása is. Nem hiába lett belőle az utókalkulátor mellett világi apáca is.
(…)
A 14 éves korában készült anyai beszámolóból kirajzolódó kép és a megmaradt felnőttkori katonaképek közötti távolságon lemérhető, hogyan rejti el a múltat az idő.
Utoljára, őrmesterként Budapesten harcolt. Kezdetben a város déli szélén, az Árpád-vonalon tartotta fel egy ideig az oroszokat gépfegyveres lövész századával, a végkifejlet közeledtekor pedig a pesti Belvárosban, az égő házak között. A Váci utcában 1945. január 17-én majdnem elvitte a lábát egy páncélos lövése. A következő éjszaka az utolsók között jutott át a Lánchídon, és esküszik, hogy úgy robbantották föl a hidat, hogy még sokan voltak rajta. Budán január végén már nem kaptak húst,
legjelentősebb haditette az volt, hogy a várkertbazár fölött, ahol az a három szétágazó törzsű, akkor százötven éves, hatalmas japán akác nő a várfal tövében (később a pártállam rendőrsége által szétvert Nagyfa galeri találkozóhelye), a németek ottani disznóóljaiba kúszva elkötöttek egy sertést.
Ahogy erről mesélt, gyerekként is érzékeltem, ez mennyire jó mulatság, férfi munka volt. Február elején a dzsipjével vágtatott végig éppen a romos, leszakadt vezetékekkel, tégla- és üvegtörmelékkel teleszórt Margit körúton (nyilván, mit neki Hekuba). A front akkor már alig 50–60 méterrel volt csak kijjebb a Margit körúton, egy-két utcával feljebb a Rózsadomb oldalában. A Margit híd felé vezető kanyar előtt egy akna a kocsi orra elé vágódott, minden szétrepült.
Ő, csodával határos módon, egyik szemében és a térdében egy-egy szilánkkal eljutott az irgalmasok Lukács
gyógyfürdőnél álló kórházába, ahol alámerült a sok beteg, menekült, bujkáló zsidó, katonaszökevény és haldokló
között. Néhány hét múlva, amikor már járni tudott, hazaballagott a gyermekkora óta jól ismert városon át az újpesti
Szent László utcában levő lakásukba, anyja, testvérei, felesége és egyéb ismerősei nagy örömére. Attól kedve
megint hűtőgépeket szerelt. Nem élhettem meg, hogy tanúja legyek, amikor teljesen véletlenül, utcán, vagy
valamilyen tevékenység közben századának valamelyik egykori tagjával összefuthatott. Mert biztos, hogy volt ilyen.
Katonatársainak egy része budapesti volt.
A kitörés lázálmas napján jelentős részüknek esze ágába se volt bármiféle parancsokat teljesítve részt venni az eszeveszett vállalkozásban, és valamilyen módon ugyancsak láthatatlanította magát, civilt öltött és elvegyült a hozzájuk hasonló pincelakók között, hogy aztán feltűnés nélkül folytassa az egyetlen nap leforgása alatt megváltozott világban az életét.
Szürkék voltak, felismerhetetlenek. Csak az emlékezetük különböztette meg őket másoktól. Az emlékezetet meg senki se láthatja. Ők legfeljebb az utódaik előtt ejtettek el néhány szót sorsuk legérdekfeszítőbb részletéről, és ez is többnyire el lett felejtve, mert az utódok már nem adták tovább ezt a keveset se.
Legfeljebb elképzelhetem – szinte lüktet, ha sikerül –, ahogy egykori társainak valamelyikével véletlenül találkozott az utcán, ahogy egymást a lelkük melegségében megőrzött keresztnevén kisebb-nagyobb meglepetéssel megszólítják; hogy aztán már csak a puszta köznapi dolgokra szorítkozó, semminek a szükségesnél nagyobb jelentést nem szánó, szinte töredékszavakat váltsanak az elválásig, ezúttal talán örökre. Ha az ember muslicák ide-oda repkedését, olykor váratlan találkozásaikat figyeli, láthat hasonlót.
Ez az írás egy részlet a Jelenkor április havi számában megjelent Égő jég című elbeszélésből, amelyet Ungváry a Bennem Élő Eredet olvasóinak is szánt.
Ungváry Rudolf: a zsidó versenyképesség a jogfosztásból ered