Az ország egyik legnagyobb virtuális zsidó közösségi csoportját, a Vidéki Neológ Zsidóságot lassan már három éve vezeti Somos Péter, a nyíregyházi hitközség korábbi hitéleti vezetője. Az önképzett vallási- és történelmi kutató több hiánypótló könyv elkészítésében, kiállítások, megemlékezések szervezésében vállalt szerepet az utóbbi évtizedekben. Emellett folyamatosan próbál tenni Kelet-Magyarország zsidó örökségének fizikai megőrzéséért is. Tapasztalatairól, kihívásairól kérdeztük.
Miért kezdett bele a “Vidéki Neológ Zsidóság” Facebook csoport szervezésébe?
A történet előzménye, hogy 12 év temetőgondnoki, 9 év előimádkozói és a közösségi lap, a Sófár szerkesztői szolgálata után 2018 tavaszán otthagytam a nyíregyházi hitközséget. Úgy éreztem, hogy jelentős mennyiségű ismeretet szereztem, nem akartam, hogy csak úgy kárba menjen. Tudtam, hogy léteznek “kallódó zsidók”, akik bár mutatnak érdeklődést, de nem járnak közösségbe, és akik számára tudnék még érdekességekkel szolgálni, ezért a felmondásom után szinte azonnal belevágtam ebbe a kalandba. Tudni kell, hogy a megyében szinte csak Nyíregyházán élnek még zsidók.
Arra gondoltam, kipróbálom, hogy országos szinten hány emberhez tudok eljutni. Én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyien rámozdultak a kezdeményezésre.
Előrebocsátottam, hogy hiába vidéki zsidóság szerepel a csoport nevében, természetesen minden érdeklődőt, így fővárosiakat és külföldieket is örömmel fogadok be a virtuális közösségünkbe.
Nagyon sok olyan tagunk lett, akik nem zsidók, hanem szimpatizánsok, érdeklődők. Vannak neológok és ortodoxok is közöttünk, de református lelkész is csatlakozott hozzánk.
Olyan terveim is voltak kezdetben, hogy szervezek elhagyott zsinagógákban különféle rendezvényeket, találkozókat, közös istentiszteleteket. Szervezésben voltunk Kisvárdával, Tokajjal, mert úgy éreztem, hogy előbb-utóbb talán a tagok szívesen találkoznának egymással a valós életben is. Természetesen a tavalyi járványtól sújtott esztendő ezt nem igazán tette lehetővé, de a kérdés továbbra is nyitott.
Szóval akkor eredendően nem csak olvasmányokat, tanulnivalókat akart megosztani, de egy közösségszervezésre is vállalkozott?
Ez magától formálódott abba az irányba, hogy megfogalmazódott a tagok között egy ilyen igény is. Mi egy zárt Facebook közösség vagyunk, bizonyos normák betartása kötelező. Például politikának vagy különböző szervezetek rivalizálásának nálunk semmi helye, talán ezért is lehetnek tagok itt olyan zsidó közéleti személyiségek, akik más platformokon nemigen vannak egy oldalon.
Heisler András éppúgy tag lehet nálunk, mint Köves Slomó.
Organikusan, menet közben formálódott a mintegy 1500 fős közösségünk.
Miért tartotta fontosnak beletenni a szót, hogy neológ?
Ennek történelmi oka van elsősorban. A háború után ugyanis gyakorlatilag megszűnt a vidéki ortodoxia és a status quo ante irányzat. Ez ugyanakkor ma bizonyos fokig magyarázza is a tagokat, mert mi talán többet megengedünk magunknak a tartalmak feltöltésével.
Hogy mutatná be magát azoknak, akik eddig még nem hallottak Somos Péterről?
Egy hagyományőrző nyíregyházi családban nőttem fel, otthon megtartottunk minden zsidó ünnepet. A hozzátartozóim jártak a zsinagógába a régi rendszerben, néha engem is elvittek, bár én nagyon sokat akkor még nem tudtam a vallásról. Aztán Izraelbe disszidáltam 1983-ban, ott dolgoztam különféle sajtóorgánumoknak.
Voltam a Kol Israel magyar adásának főmunkatársa és a Szabad Európa Rádió jeruzsálemi tudósítója, rendszeresen megjelentem a New Yorki Figyelő és a kanadai Menora című lapokban, később a Bécsi Naplóban és a Magyar Nemzetben.
Kialakult bennem egy közlésvágy, amihez sokat tanultam az idők során. 2006-ban mentem vissza Nyíregyházára, ahol aztán elvállaltam több hitközségi feladatot is. Akkor még többen éltek a szüleink korosztályából, mára ez a szám drasztikusan csökkent. 2009-ben az idősebbek rábeszéltek, hogy legyek én az előimádkozó, majd, rabbi nem lévén, rámaggatták a hitéleti vezető titulust is. Ekkor kerültem egyre közelebb a valláshoz. Elég sokat foglalkozom vele ma is, mert belátom, hogy jócskán vannak hiányosságaim. Sokat olvasok héberül, magyarázatokat is természetesen. A szabadszellemű Avram Burg Tóra-magyarázataitól kezdve az egészen ortodox magyarázatokig sok mindenben lelem örömömet. Ami pedig a kutatást és a megörökítést illeti: mindig adódik valami. A Sófár szerkesztése idején, amely a 2014-ben elnyert Wallenberg díj révén lett országosan ismert, elég sokan megismertek és megkerestek, többek között szakdolgozatok elkészítéséhez kértek segítséget. Emellett a mai napig járom a megyében a temetőket. Pár éve már nem csak én keresem a történeteket, hanem engem keresnek helyi kutatók a kérdéseikkel, felvetéseikkel. A hitközség kiadásában 2009-ben Nyírzsidók címmel interjúkötetem jelent meg, 2011-ben Kövek között címmel fotóalbumom, amihez Dr. Riczu Zoltán írta az ismertető szöveget. Lektoráltam Dr. Klein Éva Vannak még tanúk című kétkötetes, holokauszt túlélőkkel készített interjúkat tartalmazó, nagy jelentőségű könyvét (2013, 2015). Előszót írtam Csutkai Csaba: Ahol szétoszlik a világosság című, 2016-ban megjelent fotóalbumához. Cseh Viktornak, aki igen alapos munkát végez, adatokat és fotókat szolgáltattam Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei zsidó emlékek nyomában – két keréken című, Mózes Krisztiánnal közösen kiadott remek útikönyvéhez (2018.). Glück Gábor a tokaji zsidóságról 2019-ben írt kiadványához előszót írtam, legutóbb pedig Suhajné Szoka Margit, az Újfehértó Zsidó Múltjáért Egyesület elnöke engem kért fel lektornak Göndör Ferenc: A-6171 című most megjelent könyvéhez, amelyet ő fordított angolról magyarra. Kisvárdával is kialakult egy vonal, ami az éves megemlékezések mellett különféle kiállítások szervezéséig terjed, Leleszi Tibor polgármesterrel és Dr. Vofkori Mária múzeumigazgatóval ápolt jó kapcsolataimnak köszönhetően. Ezek a munkák mind önkéntes alapon zajlanak, pusztán abból a kiindulásból, hogy a régióban kutató és alkotó emberek valamiért úgy érzik, érdemes hozzám fordulniuk szakmai támogatásért. Így van ez ma is, csaknem három évvel azután, hogy otthagytam a nyíregyházi hitközséget, aminek az oka egyszerű: nem egyeztek az elképzeléseink az új vezetéssel. Aztán
abszolút váratlanul alakult minden a Facebook csoport létrehozása után. Nagy örömmel láttam, hogy szépen kezdünk gyarapodni, hogy a tagok is élvezik és szükségét látják a csoport működésének. Vannak tagok a neológ rabbitestületből is és más zsidó szervezetekből is fontosnak érezték, hogy csatlakozzanak hozzánk.
Jó érzés ez a visszaigazolás, mutatja, hogy nem volt hiábavaló a szervezkedés.
A közösségi tagok aktivitásából és a reakciókból az indulásuk óta melyek voltak a legpozitívabb élmények?
Talán az ünnepek előtti serénykedés a legkiemelkedőbb. Minden ünnep előtt igyekszem érdekességekről tájékoztatni a közösség tagjait. Különböző rabbik üzeneteinek adunk teret, és a tagok nagyon hálásak, jók a visszajelzések, hiszen vannak, akik itt találkoznak először a vallásunk fontos alapjaival, a szokásokkal és a hagyományokkal.
Több profi és amatőr kutató oszt meg különlegességeket velünk, ezek gazdagítják a spirituális értékeinket. A siker fokmérője itt az aktivitás, a hozzászólások és a posztok kedvelései.
A kérdésekből is jut ilyenkor bőven, és szerencsére sok nagytudású tagunk ilyenkor saját ismereteivel gazdagítja közösségünket. Nem mindig egyezik a véleményünk, de abszolút konstruktív módon zajlik a kommunikáció a csoportban. Izraelből, Szlovákiából, Amerikából és a világ más pontjairól is küldenek érdekességeket az aktuális szokásokról és közösségi hírekről. Neológ zsidóság csoport vagyunk, de örömmel fogadjuk minden más elköteleződésű hittestvérünk történeteit, érdekességeit.
Az ön számára személyesen mi a legjobb ennek a csoportotnak a vezetésében?
Az, hogy látni lehet a formálódó, gyarapodó és aktív közösséget. A like jó dolog, de az igazi mégiscsak az, amikor kérdések, hozzászólások mutatják, hogy van az emberekben érdeklődés és befogadókészség arra, amivel foglalkozunk. Valahol mégiscsak hiánypótlóak vagyunk. Segítünk egymásnak fordításokkal, Biblia-magyarázatokkal, Tóra-értelmezésekkel. Itt is vannak meglepetések, hiszen van, aki Károli-féle fordítást használ, én például azt, aminek elkészítésében Nyíregyháza egyik legfontosabb rabbijának, Bernstein Bélának oroszlánrésze volt, az Izraeli-Magyar Irodalmi Társaság fordítását. Egyébként egyik nagy büszkeségem, hogy hitközségi alelnöki működésem alatt a helyi Városvédő Egyesület elnökével, Cservenyák Katalinnal közösen értük el, hogy 2017-ben Bernstein Béláról teret nevezzenek el Nyíregyházán.
Milyen intenzitással, mennyi időt fordít a csoportja kiszolgálására? Mindehhez milyen segítséget kap?
Nagyon örülök annak, hogy szabad ember vagyok. Nem kötelességből és nem alkalmazottként, hanem önszántamból csinálom ezt az egészet, miközben nem tartozom egy szervezethez sem. Miután roppantul érdekel a téma, ezért elég sok időt áldozok rá.
Ami a segítőket illeti: a csoportban vannak, akik szintén igen aktívak. Szikszay Katalin például, ő a csoport egyik adminisztrátora, elmélyült, komoly munkát végez. Rajta kívül is vannak jópáran, akik veszik a fáradságot és alapos utánanézéssel, kutatással mutatnak be érdekes és felemelő tartalmakat.
Kissé általánosabb kérdés: azon kívül, hogy a holokauszt miatt a többség odaveszett, mégis, mi az, amit ma mindenképpen fontos tudni a magyar vidéki zsidóságról?
Vannak kincsek, és meg lehet ezeket találni, de egyáltalán nem biztos, hogy ezeket a kincseket zsidó származású emberek őrzik. Én bejártam a megyét és több olyan kezdeményezéssel találkoztam, ami nem zsidóktól indult ki.
A kisvárdai Rétközi Múzeumban nagy szakmai hozzáértéssel ápolják a zsidó múltat. Tiszadadán van egy helytörténész, Kovács Géza, aki létrehozott egy kis múzeumot, azon belül egy zsidó szekciót. Nyírmihálydiban is van egy helytörténeti múzeum, ahol ugyancsak fontosnak tartották, hogy megmentsenek néhány zsidó emléket. Nyírderzsen is van hasonló kezdeményezés. Egyéneknek egyszer csak eszébe jut, hogy önerőből felkutassák a zsidó emlékeket és nem hagyják, hogy feledésbe merüljenek, ezért hálásnak kell lennünk. De miután
nagyon kevesen vannak vidéken zsidók, pláne szervezetten, ráadásul minimális fiatal érdeklődéssel, félő, hogy a neológ zsidóság története a végéhez közeledik.
Szomorú dolgokat lehet tapasztalni, nagyon felhígulnak ezek a hitközségek… Nyíregyházán például más vallásúakat is bevonnak a hitközség életébe, ami egy szinten túl nem feltétlen szerencsés. Alelnök koromban én is a nyitás mellett voltam, de semmiképpen nem azon az áron, hogy a mi hagyományaink a saját otthonunkban háttérbe szoruljanak, ez egy téves és a zsidóságra nézve ártalmas értelmezése a vallásközi párbeszédnek. Ami a hitéletet illeti, tudomásul kell venni, hogy ennek a vallásnak szigorú törvényei vannak. Nem szabad például olyan férfit felhívni a Tórához, aki nincs körülmetélve, akinek az anyja nem volt zsidó; nem szabad szombati gyertyát gyújtatni nem zsidó asszonnyal vagy olyan kislánnyal, akinek – bár az apja zsidó – az édesanyja deklaráltan más egyházhoz tartozik. Ezek konkrét példák. Lehetőség van tanulni és betérni, de nem szabad megcsúfolni a vallást. Úgy hiszem, vidéken nem jó irányba mennek a dologok e tekintetben.
Mindketten tudjuk, mi a realitás a vidéki imházakban a vidéki hitélet megélésében. Mégis, mit gondol, mit lehetne tenni azért, hogy a fiatalabbakat kicsit nagyobb aktivitás jellemezze, de legalább közelebb kerüljenek a judaizmushoz?
Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről tudok nyilatkozni, itt sajnos szinte semmit nem lehet már tenni. Imaházak nincsenek, zsinagógák vannak itt-ott, de a megyében csak a nyíregyházit használják rendeltetésszerűen. Fiatalok szinte egyáltalán nincsenek, külföldre vagy a fővárosba költöztek. Kisvárdán van egy férfi, aki más városban dolgozik, de néha elmegy Nyíregyházára imádkozni. Rajta kívül él ott egy testvérpár, akikre gyanakodnak, hogy zsidók, de soha semmi jelét nem adták, hogy érdekelné őket a vallás…
A kisvárdai polgármester pár évvel ezelőtt felvetette, hogy csinálhatnék ott egy hitközséget. Csak annyit kérdeztem: de hát kivel is?… Nincs kivel. A szomszédos megye egyik gazdag múltú városában, Tokajban, írd és mondd, ma három 65 éven felüli zsidó férfi él.
Ami azonban ennél is fájdalmasabb, az a megyei temetők jellemzően elhanyagolt állapota. Túlnyomó részük Mazsihisz tulajdonban van. Azt tudom mondani, hogy akik tesznek valamit, azok sokszor nem zsidó szervezetek tagjai. Azt gondolom, hogy a gyakorlatban évtizedeken át csak papíron volt gazdája ezeknek a temetőknek, és ennek az lett a következménye, hogy helyrehozhatatlan károk keletkeztek a sírkövekben, már ahol nem hordták el azokat „újrahasznosítás” céljából.
Az ortodoxokat ki kell emelnem, mert szemben a Mazsihisszel, náluk vannak tényleges eredmények. Külföldi ortodox szervezetek helyi megbízottak segítségével valóban sokat tettek a temetők rendbetételéért és rendszeres karbantartásáért.
A fővárosban élő ortodoxokról annyit, hogy ők nincsenek sokan, de egységes, összetartó hitközséget alkotnak, az istentiszteleteknél nincs létszámproblémájuk, működik náluk a tanulás is. És itt van az EMIH, amely finoman fogalmazva nem örvend nagy népszerűségnek hivatalos neológ körökben, de tagadhatatlan, hogy profi módon szervezi meg a zsidó vallási és kulturális életet. A neológiának már évekkel ezelőtt féltékenykedés helyett tanulnia kellett volna tőlük, akkor minden bizonnyal nem itt tartanánk. Lám, erre (is) jó az én függetlenségem, hogy mindezt itt így elmondhattam.