1500 temető, háromnegyedében elpusztított lakosság, alig 30 működő közösség — hatalmas kontraszt jellemzi ma a vidéki zsidóság történetét. Cseh Viktor írása arra is rávilágít, milyen kincsek várják, hogy felfedezzék őket.
A mai Magyarországon körülbelül 1500 zsidó temetőt tartanak számon, – a nagyobbakban a sírok száma meghaladja az ezer darabot is, azonban vannak közöttük olyanok is, melyekben ma már egyetlen kő sem található. A hiányzókat vagy ellopták vagy jobb esetben csupán szétmállottak, esetleg a földbe süppedtek. Ezen temetők megléte is bizonyítja, hogy zsidók a legtöbb hazai településen jelen voltak, s az életük szorosan egybeforrt a más-vallású szomszédaikkal, egyszóval a települések életével és fejlődésével.
Zsidók már a honfoglalás előtt is éltek az ország területén, bizonyítják ezt a Magyar Nemzeti Múzeumban vagy a Zsidó Múzeum és Levéltárban található menóra vésetes sírkövek.
És habár a középkorból is ismerünk akár még konkrét zsidó emberek nevét is –például Budáról, Sopronból vagy Székesfehérvárról –, az elmúlt, mintegy ezer évben folytonos ittlétről mégsem beszélhetünk, elsősorban a lakhatásukat korlátozó rendeletek miatt.
A magyarországi zsidók újkori története az 1700-as évek elején, illetve közepén kezdődött el, ám ez sem volt országos jelenség, hanem inkább hazánk észak-keleti felére volt jellemző.
Azonban a dokumentált források mellett egy-két szájhagyomány már egy évszadról korábban is őriz emlékeket zsidókról, például Tokaj-Hegyaljáról. Akárhogyan is ezek a korai betelepedések kizárólag nemesi, kisebb részt egyházi birtokon voltak lehetségesek, a földesurak ugyanis jellemzően szívesen látták a zsidókat a különböző adókért cserébe.
Áttörést jelentett az 1840-es, szabad költözködést engedélyező törvény, mely nem csupán új hitközségeket teremtett, hanem teljesen átrendezte a vidéki zsidók térképét. Egyes régi hitközségek kezdtek elnéptelenedni, míg újabb, az addigiakhoz képest sokkal látványosabb és prosperálóbb hitközségek keletkeztek.
A hitközségeket egytől-egyig, irányzatra (orthodox, neológ, status quo ante) való tekintet nélkül a város legtekintélyesebb köréhez tartozó emberek vezették, akik részt vettek a település vezetésében, mint különböző bizottsági tagok. A hitközségek égisze alatt működő Hevra Kadisa, Nőegylet és más szervezetek mindenkor élen jártak a jótékonykodásban, felekezetre való tekintet nélkül osztottak tanszereket, cipőt és meleg ruhát az iskolaszezonban, vagy támogatták a szegényeket más módokon az év más részében.
Az első világháborúban a hitközségek soraiból a lakosságarányokhoz képest sokszor felülreprezentált arányban vonultak hadba az izraelita vallású ifjak, hogy hazájukért harcoljanak, mint ahogy tették azt nagyapáik is az 1848/49-es szabadságharcban.
Addig az otthonmaradt nők és asszonyok például az alkalmi hadikórházakban segédkeztek. A háború után a keresztény és zsidó hősi halottak nevei pedig ugyanazon világháborús emlékművekre lettek felvésve.
Az 1920-as veszteségek feletti szomorúságban sem volt különbség a zsidó és a más-vallású magyarok között. A trianoni gyász-Istentisztelet a zsinagógai éves imarend egy szomorú eleme lett. Azonban ugyanez az év a zsidók (de valójában az egész nemzet) számára még tragikusabb lett. Az állami hatalom a numerus clausus törvénnyel a két évszázados történelmi és kulturális összefonódást és az alapvetően békésnek mondható együttélést kezdte eltiporni, melyet aztán 1944-ben pedig teljesen szétzúztak.
A Holokauszt áldozatainak pontos számát nem ismerjük, a trianoni Magyarország zsidó halottainak száma körülbelül háromszázezer főre tehető, tehát nagyjából a fele a mintegy hatszázezer magyar mártírnak;
a vidéki zsidóknak 73,6%-át, a budapesti zsidóknak pedig 36,8%-át pusztították el.
A Holokauszt után a túlélők megpróbálták újraszervezni a hitközségeket, azonban a legtöbb tiszavirág-életűnek bizonyult, és csak árnyéka volt a háború előtti önmagának. A Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) felmérése alapján 1947 elején 261 hitközség volt Magyarországon, az irányzatok szerint: 145 orthodox (ebből egy szefárd is volt Sátoraljaújhelyen), 101 neológ és 15 status quo ante. 1949-ben még mindig 257 hitközséget írtak össze, de azoknak több mint felében a tagok száma a 100 főt sem érte el, inkább az 50-hez közelített – ám volt olyan hely, ahol 10 fő alatt maradt, tehát imádkozni sem tudtak, vagyis már csak papíron léteztek.
A Holokauszt utáni években a legalább 1000 fős létszámot elérő hitközségek, melyek elsősorban azokban a városokban maradtak, ahonnan a deportáltak legalább egy része ausztriai munkatáborokba került, csak az alábbi négy helységben maradtak: Debrecen 4500 fő (2500 status quo és 2000 orthodox), Miskolc 2357 fő (orthodox, a szefárd imaegyesülettel együtt), Nyíregyháza 1000 fő (675 status quo és 325 orthodox), Pécs 928 fő (neológ) és Szeged 1800 fő.
A deportálások után hátramaradt hitközségi épületek, mint a zsinagógák, imaházak, iskolák, székházak és rituális fürdők többségét meggyalázták és kifosztották.
Az épületek állaga radikálisan leromlott, az állagmegóvást pedig csak kevés helyen tudta elvégezni a kevés számú túlélő, akik többsége egykori otthonát is elvesztette. Nagyjából egy évtizeddel később a hitközségek elnéptelenedett színtereiből sokat eladtak vagy egyszerűen államosítottak, majd azok közül többet leromboltak vagy radikálisan átalakítottak, miközben általában valamilyen megalázó új funcióval ruházták fel; zsinagógákból terményraktárak, bútorüzletek, de akár kocsma is lett. A sok méltatlan változtatás után pedig sokakban már az is megnyugvást váltott ki, ha egy egykori zsinagógát könyvtárrá vagy kultúrházzá alakítottak. Eredeti pompában és funkcióban sajnos csak kevés épület maradt meg. Azonban
néhány településen a zsidó közösség hiánya ellenére is megőrizték a zsinagógát, mint például Apostagon vagy Mádon, és úgy tűnik, hogy ez a fajta értékmegőrzés most egy újabb lendületet is vett, gondoljunk itt Balatonfüred, Berettyóújfalu vagy Mezőcsát pozitív példáira.
Az 1989-es rendszerváltás elsősorban a fővárosban hozta el a sokat emlegetett zsidó reneszánszt. Habár vidéken is felvállalta néhány zsidó gyökerű család az örökségét, az akár településenként változó zsidó hagyományok folytonossága már megszakadt.
Ma – papíron – alig több, mint 30 vidéki hitközség működik. Ezek közül többen rendszeres hitélet már régóta nincs, hanem kulturális alapon vagy a közös emlékezet ápolása céljából állnak fenn.
Fájdalom, de az utánpótlás hiánya miatt ezek legtöbbje feltehetően meg fog szűnni. Sajnos, a vidéki zsidókra főképpen a pusztítás oldaláról emlékezünk, a mártírok és őseik életére, rabbik történeteire, közösségek egyedi szokásaira kevesebb kevés figyelem jutott, ezen a jövőben érdemes változtatni. Pontosan ez az, amit a közösségünk próbál tenni.