120 éve egy zsidó mecénás úgy döntött, felteszi Debrecent az európai kultúrintézmények térképére. Löfkovits Arthurra, a Városi Múzeum kezdeményezőjére emlékezünk abból az apropóból, hogy hamarosan jön legújabb, Debrecennel foglalkozó filmünk második része.
Elég nehéz elképzelni, de 1840-ig hivatalosan nemcsak hogy nem telepedhetettek le zsidók Debrecenben, de egyetlen éjszakára sem szállhattak meg a városban. Habár nappal kereskedhettek a többi polgár között – kinek ne jött volna jól egy-egy távoli országból érkezett különlegesebb portékájuk…? –, de szállást csak a városkapukon kívül kaphattak.
Nem véletlen, hogy a mai Széchenyi-kertet, a közösség szárnycsapásainak első dokumentált helyszínét — a város egyik szellősebb, zöldebb részét – abban az időben “Zsidókertnek” hívták.
Amikor aztán végre megnyíltak a kapuk, a zsidók elsőként a Hatvan utca környékén telepedtek le. A jómódúak a Piac utcánán és szomszédságában felépült palotákban béreltek lakásokat maguknak, a kispolgárság a Hatvan utcában próbált otthonokat kialakítani magának. Az akkoriban még vallásos hagyományaikat gondosabban őrző szép számú közösségeknek pedig volt egy külön ortodox negyede is: ők a Bethlen, a Csokonai és Jókai utcák környékén éltek.
A debreceni zsidó hitközséget 1852-ben alapították, fénykora folyamatosan alakult ki, és csillogott erősen, büszkén egészen az első világháborúig.
A városban a különféle irányultságú közösségeknél rangosabbnál rangosabb rabbik váltották egymást, megindult a kulturális fejlődés, új zsidó iskolák, látványos templomok épültek.
Ebben a “fénykorban” több jeles személy is emelte a városi zsidóság beilleszkedésének és elfogadottságának esélyeit. Munkásságuk, eredményeik és hatásuk a mai napig tiszteletet ébreszt.
Az 1863. május 10-én Nagyváradon vallásos zsidó családban született Löfkovits Arthur is ebbe a díszes társaságba sorolható. Kisiskolásként került Erdélyből Debrecenbe, itt végezte felső-kereskedelmi iskoláját. Már 20 évesen saját üzlete volt a városban: az órás és ékszerész szakmát kitanult fiatalember ékszerüzletét nem is akárhol, hanem a város főutcáján, a Piac utcán nyitotta meg.
Boltja a város valódi ékszeresdoboza lehetett. Aki vagyoni helyzeténél fogva tehette, nem kerülhette el Löfkovits pompás kínálatát.
Az üzletember Európa legrangosabb vásárainak volt visszatérő vendége, az onnan beszerzett portékái miatt is az egész ország legtekintélyesebb ékszerészei közé tartozott.
Nem meglepő, hogy viszonylag gyorsan hatalmas vagyonra tett szert. Ráadásul egy másik sikeres pesti ékszerész-kereskedő, egy a császári és királyi udvarba szállító cég főnöke, Laczkó Adolf lett az apósa miután 1892-ben megkérte Margit lánya kezét. Nyilvánvaló, hogy ez a frigy nem szabot gátat a vagyongyarapodásnak sem – infláció ide vagy oda…
A család a tehetséges és jó szervezőnek bizonyuló Löfkovits révén is együttes erővel virágoztatta fel addig sem sikertelen vállalkozásaikat. Tágult a portfolió, a lehetőségek tárháza zúdult a vállalkokozó szellemű üzletemberekre: a milleniumi monstre ünnepségsorozat igényeinek kiszolgálására profiltváltó kereskedők egyik műhelyét a díszmagyar ruhák ékszergarnitúrájának készítésére bővítették ki. Az 1896-os ünnepségsorozatok közepette megvalósuló állami kiállításon ékszereik ezüstérmet hoztak, és további nemzetközi lehetőségek előtt nyitottak kapukat.
Löfkovits idővel nemcsak a szakmájához tartozó ékszereket, ötvöstárgyakat gyűjtötte, hanem a különböző korok régészeti leleteit, numizmatikai anyagot, fegyvereket, ásványokat is. Filantrópiai tevékenysége első jeleként ezekből számos darabot a debreceni kollégium régiségtárának ajándékozott. A századfordulóra pedig már kibontakozott benne egy egyértelmű szándék arra vonatkozóan, hogy szeretett városában Európa-hírű gyűjteményt hozzanak létre:
Nemcsak pártolta egy városi múzeum létrejöttét, de egyedülálló módon 2500 darabból álló régészeti, iparművészeti és képzőművészeti gyűjteményének odaajándékozásával le is tette az alapjait egy debreceni múzeum megalapításának.
Februári rossz kérdés… Promo On.
DEBRECEN#MÁTÉSZALKA#VALLÁS#TONYCURTIS
Mindez 120 évvel ezelőtt, 1902. októberében történt, amikor is a városi közgyűlésén fogalmazta meg nagylelkű felajánlását. Sőt, a tervezett Városi Múzeum gyarapításának érdekében azt is vállalta, hogy tíz éven keresztül, évi 500, összesen ötezer korona befizetésével segíti az előkészületeket.
Löfkovits adománya elérte célját, sikerült a figyelmet felkeltenie másokban is: gyűjteményét kiegészítették a város birtokában lévő régiségekkel és a Párizsi Világkiállításon bemutatott Debrecen környéki néprajzi tárgyakkal. Hamarosan elkezdték az anyag nyilvántartásba vételét és kiállításra való előkészítését is. Végül 1905-ben a hivatalos megnyitóra is sor kerülhetett.
A tárlat még ebben az évben otthonra lelt a Hatvan utcában, eleinte maga az adományozó, Löfkovits Arthur látta el a felügyeletet a kiállításban, de ő volt az új intézmény vezetője is egy darabig: a Városi Múzeumot 1909-ig, mint ideiglenes igazgató, 1909-től 1929-ig, mint fizetés nélküli igazgató vezette, és folyamatos adományaival szponzorálta az intézény működését is.
1912-ben a császár a róla elnevezett Ferenc József-rend lovagkeresztjével is kitüntette,
igaz ehhez az is kellett, hogy Löfkovits nemcsak saját maga állta, hanem a további kiegészítésére is saját költségén vállalkozott egy 200 darabból álló képeslap gyűjtemény — Sissi királynő emléke előtt tisztelgő kollekció — megvásárlására.
Löfkovits “múzeuma” 1928-ban költözött tovább egy másik épültbe, amelyet onanntól kezdve a Déri Múzeumként emlegetnek mind a mai napig. A névadó Déri Frigyes – egy másik zsidó származású műpártoló mecénás — nagyszabású gyűjteményének Debrecenbe kerülésével új, egyesített gyűjtemények jöttek létre az új múzeumi épület falai között.
Löfkovits Arthur 1935. április 17-én hunyt el Debrecenben, a Monostorpályi úti zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. A Déri Múzeum és a város fontosabb közszolgái minden évben május 18-án, a Múzeumi Világnapon elhelyezik sírján a megemlékezés kavicsait. 2002-ben a Nemzeti Kegyeleti Bizottság sírját a nemzeti sírkert részévé nyilvánította.
A város egyik kiemelkedő irodalmára és iskolavezetője, Dr. Kardos Albert tisztelgő beszédében mint “igazi polgár mecénásról” tett említést, és szerinte “emlékét őrizni kötelessége minden debreceninek.” És nem csak debreceniekenek — de ezt már mi tesszük hozzá.
Forrás: Zámbori Edit, Löfkovits Arthur, az igazi polgár mecénás