Az egyik legfelkészültebb fiatal magyar zsidóság-kutató, Cseh Viktor monumentális munkával jelentkezett. Hiánypótló kötete a Zsidó Örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon címet kapta. Az év egyik kultúrtörténeti szenzációjának apropójából beszélgettünk Vele, a Bennem Élő Eredet egyik alapítójával.
Nagyjából 8 éve találkoztunk először, a Kazinczy utcai zsinagógában mint jegyértékesítőt ismertelek meg. Ami elsőre feltűnt benned, az a számomra szokatlanul vallásos küllemed volt. Nem sok ilyen fiatal magyar zsidót láttam addig Pesten. Te már akkor arra készültél, hogy a vidéki zsidósággal foglalkozz?
Igen, akkor már bőven foglalkoztam a vidéki zsidóság történetével. Ez oda vezethető vissza, hogy én vagyok az első a családból, aki Budapesten született, minden más felmenőm vidéki születésű. Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk a megmaradt rokonsághoz,
egy idő után elkezdett foglalkoztatni ez a dolog: az elhagyott temetők, az üres zsinagógák, amelyek a gyerekkori játszóteremnek egyfajta színterei is voltak. Én egyfajta buborékban nőttem fel és sokáig nem is tulajdonítottam különös jelentőséget ennek.
Nem éreztem, hogy bármilyen szinten más lenne az, hogy mi más típusú temetőbe járunk mint a többség, vagy annak sem, hogy elhagyatott temetők vagy elüresedett zsinagógákat kerestünk fel. Az a világ inkább egy izgalmas, érdekes játszótérnek tűnt, amolyan vadregényes díszletnek, amelyet az elhagyottsága miatt a gyerekek, így én is szerettem felfedezni.
Azért gyerekek szeretnek hangoskodva játszani is egymással. Neked voltak ott pajtásaid?
Nem mindig, de én sokszor szerettem egyedül bolyongani ezeken a helyeken, kicsit most visszagondolva talán olyan lehetett nekem az világ, mint a Pál utcai fiúknak a grund-élmény.
Aztán idővel rájöttél arra, hogy mi történt a legtöbb rokonnal.
Igen, és szerettem volna többet tudni róluk. Bár nem volt egyértelmű, hogy ebben az irányban indulok el: a középiskola után az egyetemen gyógyszer-vegyészmérnöknek tanultam, de ez egy családi megfelelés volt a részemről. Egy idő múlva teljesen másik irányba, a humán tárgyak felé kezdtem fordulni. Szépen lassan autodidakta módon elkezdtem könyvekből tanulni. Volt ott minden a témában: szakirodalom mellett háború előtti rabbi írások, zsidó lexikonok, az OMIKE kiadványai, vagy olyan megfakult sárga papíros nyomtatványok, amelyek egyre inkább felkeltették az érdeklődésemet. Ezeket az apróbb mozaikokat egy teljesebb képpé akartam formálni, legalább magamnak, és aztán nagyjából tíz évvel ezelőtt
egyszer csak mások is észrevették, hogy ezzel foglalkozom, és jött egy megkeresés a Mazsikétől (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület), hogy mi lenne, ha írnék egy könyvet?
Az előzmény az volt, hogy baráti körön belül szerveztem több vidéki túrát is. Az egyik a Tokaj-hegyaljai kirándulás volt. Akkor ezt még nem annyira ismerték, mint ma, amikor már szinte csodarabbik folynak a csapból is… Béreltünk egy kisbuszt és 10–13 társammal közösen csináltunk ott egy ilyen túrát. Érdekes látni, hogy tíz év alatt milyen hatalmas fejlődésen ment át a régió, és hogy valóságos zsidó turisztikai célponttá vált.
Tokajon még tudtunk találkozni Lőwy Lajos bácsival, aki az utolsó ortodox zsidó volt a környéken. Elképesztő volt, ahogy a tokaji, belvárosi sétánk alatt szinte minden házról tudta idézni, hogy kik laktak ott.
Amikor ezt a túrát csináltad még mindig műszaki egyetemista vagy. Neked akkor eszedbe jutott, hogy esetleg intézményes keretek között akarod folytatni a zsidó tanulmányokat?
Nem, akkor még ez nem fogalmazódott meg bennem.
Az anyám egy dolgot kért tőlem: csak nehogy rabbi legyek!…
Néhány generációval feljebb persze egész más volt még ez a hozzáállás a családban. Ük- és dédnagymamák áhították, hogy elsőszülött fiukból rabbi, de lagalábbis egy Talmid-chóchem legyen. Mindazonáltal érthető volt a mama szorongása is.
Tehát az a könyv, amiről most beszélünk, azt úgy írtad meg, hogy autodidakta módon képezted magad?
Igen. Bár azért hozzáteszem, hogy időközben elvégeztem az ORZSÉ-n a kultúrtörténész szakot.
Mesélj a könyv eredeti megrendeléséről.
A Mazsike egy útikönyvet szeretett volna, amelyben a nagyobb városok zsidó helyszíneiről írok. Ez eredetileg 30–40 település lett volna, de azért egy dolgot pontosítsunk: ebben a 10 éves kutatási folyamatban az utolsó két-három év nevezhető intenzívebbnek. Kezdetben még úgy volt, hogy elutaztam különféle helyszínekre egyedül, barátokkal vagy néha a papát is befogtam sofőrnek. A vidéki gyűjtéseimet sokszor csak később dolgoztam fel. Levéltárakban, könyvtárakban, és a helyszíneken rengeteg időt töltöttem.
Amikor a Bennem Élő Eredet januárban elindult, egy nagy nevű, jól ismert zsidó történészben gondolkoztunk, hogy felkérjük egy összefoglaló megírására. Amikor ezt felvetettem Neked, első reakciód az volt, hogy te a témában többet tudsz náluk. Ezt ma is fenntartod?
Nyilván van ebben egyfajta fiatalkori túlmozgás és szemérmetlenség is. De azt gondolom, hogy bár az idősebb magyarországi zsidó történelem tudósai rengeteg forrást feldolgoztak, ettől függetlenül senki sem specializálódott különösebben a vidéki zsidóság átfogóbb történetének megírására, inkább csak egy-egy településre, esetleg régiókra koncentráltak. Könyvemben 134 településsel foglalkozom, a trianoni Magyarországot lefedve.
A könyv újszerűséget adja, hogy igyekeztem nem szekunder forrásokra alapozni ezt az egészet, habár azok összegyűjtése is nagy feladat, hanem forrásaim elsősorban a több százezer oldalt felölelő korabeli zsidó sajtóból merítettem.
Én azt gondolom, hogy ezek lehettek a legautentikusabb források, például egy zsinagógaavatásról vagy rabbi-beiktatásról, halálozásról.
Te jelenleg sok mindent csinálsz: kommunikációs feladataid vannak az orthodox hitközségnél, lapok szerkesztéséért felelsz az EMIH-nél. és szabadúszó kultúrtörténész is vagy. Vágysz-e olyan szerepre, hogy egyszer majd rád hivatkozzanak úgy, mint sokan ma például Komoróczy Géza professzorra?
Igyekszem meghatározó tényezővé válni a tudományos életünkben. Minden generációnak megvan az éppen aktuális nagyja. Nem akarom magamat piedesztálra állítani, de
lassan elérkeztem arra a szintre, hogy nem csak én tanultam megbecsülni azt, amit csinálok, de egyre többen mások is ezt jelezik már vissza.
Olyanok is akik a szakmából sokkal nagyobb nevek mint én. Szépen lassan kezdem elhinni én is azt, hogy nemcsak jó amit csinálok, hiszen nekem ez a hobbim is, hanem tényleg fontos is lehet a szélesebb társadalomnak, és ezt igyekszem akadémiai szintre is emelni.
Arra van benned ambíció, hogy ezt tanítsad is?
Igen, nagyon szeretek tanítani. Több helyen is tanítottam már, de eddig főleg a vallásról.
Beszéljünk a könyvről – Zsidó Örökség – Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon című műről. Hány példányt nyomtattatok?
500 darabot nyomtattak ki. Nem tudom, hogy ez mennyire reális. Szabó György, a Mazsök (Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány) elnöke szerint seperc alatt el kapkodják majd. Én azt gondolom, hogy itt azért nem a profit halmozása a fő cél, hanem az, hogy minél több olyan ember emberhez jusson el, akit érdekel.
Miért tartott 10 évig a kutatás? Attól nem tartottál, hogy más ellopja előled a témát?
Ez a gondolat mindenkiben felmerülhet, amikor egy téma felkelti az érdeklődését és hosszú ideig dolgozik rajta, de rájöttem arra, hogy azért nem nagyon mozgat meg másokat ilyen formában ez a terület. Mert azért vannak akinek a vidéki zsidóság érdekes téma, de más formában dolgozzák fel: például fotózással. Több klassz fotóalbum jelent meg az utóbbi években, de ez is inkább kisebb régiókra vonatkozik vagy elsősorban a zarándok turizmus keretén belül marad, mert ugye ez képekben eléggé izgalmasan meg tud jelenni.
Azt gondolom, ti kutatók biztos tudtok egymásról. Meg lehet-e azt határozni, hogy nagyjából hányan kutatják ilyen alapossággal a vidéki magyar zsidóság bármennyik szegletét?
Egy vagy két kezemen meg tudom számolni azoknak a számát, akik ezzel komolyan foglalkoznak, de a többségük nekik is régióra szűkíti kutatói területát.
Vajon miért?
Nem tudom pontosan.
Ami egy markáns különbség a többiek és közöttem az az volt, hogy a legtöbb kutatás alapvetően holokausztra fókuszál, én pedig igyekeztem az elejétől a végéig a történeteket úgy kifejteni, hogy ne megint számokra degradáljuk a közösségeket, hanem minél több valódi személy neveit próbáltam használni.
Több mint háromezer név szerepel a 134 települést feldolgozó munkámban. A hiányérzetre helyeztem a hangsúlyt. Nagyon sok szép történet van benne, amelyek olyan hétköznapi, közösségi eseményeket beszélnek el mint például zsinagógaavatás, rabbik beiktatása vagy búcsúztatása. Mind-mind olyan esemény, ahol egy-egy kisközösség akkori élethelyzetébe kaphatunk bepillantást. Nekem sokszor
nagyon nehéz volt megírni ezt a könyvet mert nagyjából annyiszor semmisültem meg ahányszor, ezeknek a kisközösségeket semmisítették meg.
Ebből kiindulva sosem merült fel benned, hogy akár fel is adod, mert ezt a terhet nem bírod lelkileg elviselni?
Nem, ez sose volt bennem. Sőt, szüneteltetni sem akartam. Bizonyos dolgoknál azért meghúztam a határvonalat, azokat a részeket mindig átlapoztam, amikor a gyerekekkel történt szörnyűségeket részletezték a visszaemlékezők.
Mennyire érzed legitimitását a Bennem Élő Eredet projektnek?
Szerintem abszolút van neki.
Azt veszem észre, hogy több ezer ember van, akik érdeklődnek a téma iránt és minden ilyen morzsát szívesen vesznek. Az egy másik kérdés, hogy nagyon sok esetben ezek a morzsák nem annyira színvonalasak.
Én azt érzem, hogy az embereknek van a témára fogékonyságuk, csak azt úgy is kell tálalni, hogy valódi tartalmat mutassunk be és azt egy kicsit az eddigiekhez képest szokatlan módon.
Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a kutatásod során?
Én magam voltam. Nagyon maximalista vagyok, mondatok mögött akár órák vagy napok is lehetnek, mert egy-egy információt, évszámot vagy nevet több helyen is átnéztem, és ha nem találtam valamit, akkor addig mentem, míg meg nem találtam.
Mi volt a legnagyobb élményed?
Hirtelen nem tudok kiemelni konkrétumot. Az biztos, hogy az egyik legjobb érzés az utóbbi időkben az volt, amikor végre kezembe foghattam a kötetet. De hát a sok-sok helyi kutatáson is rengeteg felejthetetlen élmény ért. Volt amikor egy előre megbeszélt temetőlátogatáskor a gondnok szinte négykézláb fogadott délelőtt, mert pont aznap volt a születésnapja, és a barátaival már kora reggel elkezdték az ünneplést…
Aztán voltak azok a pillanatok, amikor egy előre egyeztetett beszélgetésem lett volna egy idős bácsival. De amikor találkoztunk elsőre csak némán ült és azt mondta, hogy ne haragudjak, de nem tud beszélni semmiről. Egy óráig így terelgette a témát, sokszor kellemetlen csenddel kibélelt várakozás volt ez. Majd mielőtt távoztam volna hosszasan megfogta a kezem és könnybelábadt szemmel kérte, hogy ne haragdjak, hogy nem tudott megnyílni.
Egy ilyen példa mennyire volt tipikus akkor amikor vidéken a múltról kérdeztél embereket?
Embere válogatja. Volt aki könnyebben nyílt ki, volt aki nehezebben – pont mint egy átlagos családban.
Beszéljünk a jövőről. Valahol azt nyilatkoztad, hogy nem áll annyira távol tőled a gondolat, hogy akár még regény formájában is feldolgozzad a vidéki történeteket, mert lennének ehhez saját családi élményeid. Azt is mondtad, hogy volt sok olyan település, amelyet ki kellett hagyni a mostani könyvből, ezért gondolkodsz egy bővített kiadáson. Mik az új nagy terveid?
Valóban gondolkozom egy kiegészítésen, ami ehhez a kötethez párosulna. Most már van egy kialakult munkamódszerem és reálisnak érzek egy néhány éven belüli kiegészítő kötetet. A regény az egy jól hangzó dolog, de ahhoz nagyon sokat kell még tanulnom és az írásomnak is sokat kell még fejlődnie.
A vidéki magyar ajkú zsidóság unorthodox kutatója Ari Toth Miller, akinek története, szenvedélyes elkötelezettsége ugyancsak inspiráló sokunk számára. Ezt a beszélgetést pár hete készítettük Vele.
Aki nem lett a Kádár-kor kivételezettje — Ari Toth Miller múltkutató