Csillag Márton belga kávéház-tulajdonos Tapolca ikonikus zsidó borkereskedői, a Lessnerék leszármazottjaként beszélt nekünk családja eredettörténetéről. Mi vonzotta vissza ősei földjére a legendés emlékű Pesti Est magazin egykori szerkesztőjét?
Közös barátainktól hallottam, hogy pár éve egy Tapolca-környéki borvidéki túrán jártatok. Vissza tudnád idézni, milyen volt ott neked, ahol őseid, a Lessnerék gyakorlatilag elsőként honosították meg a bortermelést?
Azzal kezdeném, hogy Budapesten születtem és ott is nőttem fel, de 12 éves koromban Veszprémbe költöztünk, mert apám ott kapott állást. Arra emlékszem, hogy az ő szülei nagyon örültek ennek, mert az én nagymamám, Lessner Katalin Tapolcán született és azt gondolták, hogy így akkor a család legalább közel lehet Tapolcához is. És bár ha sokszor nem is, de azért
alkalmanként jártunk Tapolcán, és ilyenkor természetesen voltunk a temetőben, részt vettünk nyaranta a tapolcai gettó felszámolásának évfordulójára szervezett megemlékezésen is.
Ezek általában családi ebédekkel zárultak, és nyilván sokat hallottam a közös történeteteket is. Persze vonzó volt, hogy van kötődésünk a régió múltjához, a nagymamám Tapolcán nőtt fel és mindent tudott arról, milyen volt ott az élet. Tehát természetesen kialakult egyfajta büszkeség-érzés is bennem, csak ez mindig azzal furcsa dologgal párosult, hogy azért pontosan tudtuk, milyen veszteségeket szenvedett el a család, és mennyi mindent vettek el tőlük. Úgy rémlik, hogy összességében nem volt mindig örömteli ez a fajta sztorizás. Amikor ez általad idézett baráti borkóstolós látogatás zajlott, akkor nyilván érdekes volt, némi büszkeség is volt bennem, hogy olyan dolgokról beszéltek, amelyek a családom történetéhez tartoztak.
Amikor például szóba került, hogy én is leszármazottja vagyok a családnak, akkor azon többen is eléggé meglepődtek.
Volt-e benned valaha késztetés arra, hogy kicsit jobban utánajárjál az ő történeteiknek?
Fiatal gyerekként óckodtam attól, hogy a szüleim vagy nagyszüleim nyomodokába lépjek, ezért a család története sem igazán izgatott. Például apai ágon mindenki orvos volt, és amikor a nagyapám engem is arra ösztönzött hogy legyek orvos, akkor természetes ellenállás volt bennem. Ami a vendéglátást vagy a borkereskedést illeti: az egy fokkal érdekesebb volt számomra, jobban éreztem azt, hogy ehhez inkább lenne szívesebben közöm.
Nekem ez a Lessner-örökség inkább egy ilyen nosztalgikus adalékként jelentkezett az életemben.
És mi az amit most, 2021-ben tudsz a Lessner családról?
Pár éve olvastam egy borszaklapban publikált érdekes cikket, amelyben megemlítették a Lessneréket is. Abból tudtam meg, hogy a család a 18. században egy Düren nevezetű német városból költözött Tapolcára. Amikor ez kiderült, én már itt laktam Antwerpenben, ami alig másfél óra autóval Dürentől.Tehát részben
félig meddig a család erről a környékről származik, ahol most élek, vagyis visszajöttem oda, ahonnan gyakorlatilag származom…
És jártál már ott?
Eredeti Riportjaink VOL 3
Tapolcai és Veszprémi örökségünk kutatásához helyi történészek segítségét kértük. 3. hónap végén ezt mutatjuk meg nektek…
Egyszer autóval elmentünk mellette, de az akkori barátnőm nem akart megállni, úgyhogy tovább mentünk… A másik izgalmas számomra, hogy a gyerekkoromban úgy nőttem fel, hogy Katalin nagymamám és az ő férje a budai Attila úton laktak, ahova mi rendszeresen jártunk. Az a lakás tele volt olyan tárgyakkal, amelyek tapolcai emlékek voltak. Nagymamám nagybátyjának, azt hiszem a Lessner Manó építész-tervezőnek olyan bútoraival volt tele a lakás, amelyeket kifejezetten nekik készített: például volt egy komplett szett is, amit az esküvőjükre tervezett nekik. Gyönyörű nagy szekrények, komód, fantasztikus minőségű bútorok voltak ezek és voltak olyan műalkotások is, amelyek híres magyar festők, szobrászok munkái voltak. Ezek többnyire úgy kerültek oda, hogy
az ősök több tagja is támogatta ezeket a művészeket. Például Egry Józsefet vagy Ferenczy Bénit. Utóbbi csinálta az ükapám sírkövet is a tapolcai temetőben, és egy hatalmas márvány mellszobrot is. Emlékszem, gyerekként sokszor azzal játszottunk, azon mászkáltunk, huzogattuk az orrát, fülét.
Meséltél nagymamádról, Lessner Katalinról. Az ő édesapja volt Lessner Adolf, aki nem élte túl a háborút. Ő az egyike volt Lessner Sámuel azon nyolc gyerekének, akikről elnevezte a tapolcai pincerendszer nyolc önálló részét. Vagyis a kor egyik legbefolyásosabb helyi tekintélyének gyerekeként hogy létezik, hogy nem élte túl?
Sajnos nem tudom azt, hogy ennek mi az oka, mert a nagymamám nem nagyon mesélt arról, hogy mi történt az ő szüleivel. Arra emlékszem, hogy a lakásban az íróasztalon volt egy régi nagy fotó, amelyen békében ott van négy ember: nagyapám és nagymamám szülei. Teljesen különböző emberek voltak. Dédapám egy vidéki állatorvos, egyáltalán nem nézett ki zsidóknak, ami a nagyapámnak a háború alatti bujkálásokkor kifejezetten jól jött. Meg ott vannak nagyanyám szülei, akik gazdag kereskedő családból jöttek, egész más fizimiskával. Némiképp vicces volt egy fotón látni őket, akikről sok mindent nem tudhattam meg, kivéve azt a tényt, hogy mind a négyüket megölték a háborúban.
Neked mit jelent a Lessner család öröksége és hatása a saját életedben?
Amikor felnőttem és kiderültek számomra, hogy a leszármazottak szerte a világban szétszóródtak, akkor mindig az volt a fő poén a családban, hogy a Lessner az tulajdonképpen nem is egy név, hanem egy lelkiállapot.
Egy ilyen zilált, instabil, ellentmondásos és kicsit misztikus érzés. Legalább is az elmondásuk szerint ilyennek jellemzték magukat. A túlélő generáció tagjai nyilván ott hordozták magukban ezt a traumát, hogy mivé lett a sikeres család. Mindennek ellenére nagyon sok mindenre büszkék voltak, például arra, hogy bár szinte mindenüket elvették, mégis tovább tudtak menni. A nagymamám testvérei elég sikeres üzletemberek lettek. Az más kérdés, hogy mindehhez az kellett, hogy átlépják a az ország határát és emigráljanak…
Te évekkel korábban rovatvezető voltál a népszerű Pesti Est magazinnál, a szövegformálás tehát nem áll távol tőled. Gondoltál-e arra, hogy esetleg te magad írnál család múltjáról egyszer?
Erről még konkrétan nem gondolkodtam, de a család története simán megérne akár egy filmet is. Habár nincsenek saját emlékeim, de azért a történetek alapján elképzeléseim vannak. A családban van egy film, ami Lessner Sámuel kilencvenedik születésnapján készült, valamikor az 1930-as évek elején. Ezt például biztos felhasználnám. Mindenképpen megindító az, hogy ott cseperedtem fel egy ilyen hatalmas márvány mellszobor környékén és egyszer csak megmutatják neked azt a felvételt, amelyen ez a legendás emlékezetű ember megelevenedik.
Csaknem 10 éve élsz Antwerpenben, vendéglátásban tevékenykedsz. A Lessneréknél is voltak elődeid a vendéglátó szakmából. Jelent-e bármilyen pluszt a családod története Belgiumban? Ad-e valamilyen inspiráló büszkeséget neked az ő sorsuk és eredményeik?
Az érdekes, hogy Magyarországon az ember megtanulta nem nagyon reklámozni azt, hogy valamilyen szinten zsidó. Kivéve azokat, aki vallásosak, meg akinek tényleg fontos ez. Nekem gyerekkori élményem a játszótérről a lakótelepen, ahol felnőttem, hogy a zsidó az egy szitokszó volt. Vagyis nekem egy automatizmus volt, hogy nem feltétlenül reklámozom azt, ami miatt ilyen élmény érhet. Itt pedig Belgiumba annyiféle ember van, ez abszolút nem gond.
Az a hely, ahol én lakom a városközponthoz nagyon közel van, olyan mint New Yorkban Williamsburg: félig orthodoxok, félig hipszterek lakják. A startupok hegyén hátán az ortodox iskolák jobbra-balra.
Én tíz évig újságíró voltam Budapesten, majd három évig egy éttermet vezettem, de pontosan tudtam, hogy itt elölről kell kezdeni a nulláról. Érdekes módon az első munkám itt egy kóser étteremben volt, egy évig pincérként ugra-bugráltam random emberek között. Ezután a kaland után vágtam bele abba, hogy egy aprócska saját kávéházat nyissak. Visszatérve az alapkérdésre:
inspiráló nekem a családom múltja, nem csak a Lessnerék, hanem azok is, akik hihetetlen kedélyességgel és elegenciával voltak képesek túlélni a múlt század borzalmas kihívásait.
Itt különben azt tapasztaltam, hogy nyitottak a mi történeteinkre, a fura kelet-európai sorsunk sajátosságaira.
Nemrég több hír is felmerült arról, hogy egy civil szervezet egyfajta új zsidó örökségtúrákat, talán még zarándok útvonalakat is fejleszt Tapolcán és környékén, benne például a Lessner-borpincelabirintust is. Részt vennél egy ilyenen?
Persze, én boldogan visszamennék oda is. Szoktam az itteni barátaimnak mesélni Tapolcáról is és szoktunk időnként Magyarországra is jönni velük. Örülök annak, hogy ott is vannak ilyen turisztikai fejlesztések. Már régóta tervezem, hogy a borkedvelő barátaimat egyszer elviszem egy komolyabb magyarországi bor túrára. Természetesen a Lessner-sztorit is be fogom mutatni nekik, Tapolcával és a régióval együtt.
A Lessner-családról írt könyvéről Ungváry Rudolf mesélt nekünk:
Ungváry Rudolf: a zsidó versenyképesség a jogfosztásból ered