A turizmus fellendítői? A gyógyfürdők úttörői? A Balaton-átúszás versnye? Igen, mind-mind vidéki zsidók munkásságához köthető. És akkor még nem is szóltunk a léghajó feltalálójáról, az operett megalkotójáróról vagy a borkereskedelem helyi megalapozóiról. Első kutatói tájegységünknek a Balaton északi partját választottuk. Cseh Viktor írása a legfontosabb területi, gazdasági és kulturális sajátoságait foglalja össze a „magyar tenger” zsidó múltjának.
A Balaton környékén, más hazai régiókhoz képest viszonylag korán megfordultak az első zsidók, például Keszthelyen egy 1699-es feljegyzés már említést tesz zsidó személyről, aki az ottani mészárszéket bérelte.
Így a török pusztítás után az új betelepülők, zsidók és nem-zsidók gyakorlatilag együtt formálták a környéket. Az itt élő zsidók sokat tettek a badacsonyi borászatok fellendítésében, bort termeltek, exportáltak és a filoxéria járványnak ellenálló szőlőfajokat terjesztettek el, de sokat tettek a turizmus alapköveinek lerakásában is. Oesterreicher Manes Józsefnek (1759–1831), Magyarország első zsidó származású orvosának Balatonfüred fürdővárossá fejlesztését köszönhetjük; Glatz Henriknek (1844–1905) a siófoki strandokat, aki 1891-ben lecsapoltatta az ottani mocsarakat; a reumás betegek pedig egy orvostestvérpárnak, dr. Schulhof Vilmosnak (1874–1944) és dr. Schulhof Ödönnek (1896–1978) lehetnek hálasak, akik gyógykezeléseik alapjait dolgozták ki…
A tó partján a legnépesebb zsidó közösség Keszthelyen virágzott ki. A Festetics család jóindulattal viszonyult a zsidók felé, így a hitközséget már 1766-ban megalapíthatták, rabbi pedig már néhány évvel korábban is működött Keszthelyen, mely gyakorlat 1944-ig szinte kihagyás nélkült folytatódott.
Első zsinagógájukat 1780 körül emelték a gróf kezdeményezésére, aki az uradalmi építészét bízta meg a tervek elészítésével, azt a Hofstädter Kristófot, aki a keszthelyi barokk kastélyt is megálmodta.
A ma is álló zsinagóga eredetijét 1852-ben emelték, mely a mai formáját 1894-ben nyerte el, amikor a belső teret a neológ trendeknek megfelelően alakították át, így például a Tóra-olvasó emelvényt, a tér közepéről a frigyszekrény elé építették át, négy évvel később pedig a kibővített női karzaton egy orgona is helyet kapott.
A keszthelyi hitközségből került ki a világhírű zeneszerző, Goldmark Károly (1830–1915), a kormányozható léghajó feltalálója, Schwarz Dávid (1850–1897), de „Miss Európa”, Simon Böske (1909–1970) is.
Keszthely és környékének meghatározó rabbija dr. Büchler Sándor (1870–1944) volt, aki 1897-ben foglalta el a rabbiszéket és a vészkorszakig töltötte be pozícióját. A köztiszteletben álló Büchler főrabbinak bár a városvezetés felajánlotta, hogy mentesítik a deportálás alól, ő nem hagyta el nyáját, s így közössége többségével őt is Auschwitzban pusztították el.
A Holokauszt után a túlélők újjáalakították a hitéletet, melyet szerény formában, de máig fenntartanak. Jelenleg az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) égisze alatt.
A zsinagógától nem oly messze található a Dunántúli Talmud-Tóra Központja, ahol egy kisebb emlékkiállítás is látható a mártírhalált halt Büchler rabbiról. A település határán található a példásan gondozott zsidó temető, ahol sok derék ember mellett 1848-as szabadságharcos hősök is pihennek.
Habár nem a Balaton partján fekszik, mégis nagyban befolyásolta a tóparti városok életét és fejlődését Veszprém, ahová Esterházy Imre gróf 1723–1725 közé eső püspöksége alatt keztek zsidók letelepedni.
A régi, Szél utcai temetőben a legrégebbi sírkő 1731 óta málladozik. A királynék városában formálódó hitközség első zsinagógáját Zichy Ferenc főispán építette és adta bérbe 1799-től. A reprezentatívabb, piactéri zsinagógájukat 1865-ben a híres Löw Lipót (1811–1975) avatta fel, mert az akkori rabbi, az egyébként szintén jeles tudós, Hochmuth Ábrahám (1816–1889) inkább a német, mintsem a magyar nyelv mestere volt. A hitközség az 1868/69-es kongresszus után a neológiába tagozódott be, ezért a néhány, tradícionálisabb szellemű család a téli imaházban külön imádkozott.
Veszprém 1944-ben a környék zsidó családjainak gyűjtőhelye lett, a két gettóból összesen ezerkétszázötven embert deportáltak, – az akkori mérgezett közhangulatot jól példázza, hogy a deportálások után a helyi ferences templomban hálaadó misét celebráltak… A kevés túlélő újjászervezte a hitéletet, melyet bizonyos formában még ma is fenntartanak. A szép zsinagógának azonban ma már csak a váza áll. Az 1944-ben a gettóban olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy az emberek egy része a bútorokkal teli zsinagógában lelt fedelet. A világháború végén bombatalálatot szenvedett, a pusztuló épületet ezután pedig terményraktárnak használták, majd egy ideig buszpályaudvari váró lett. Díszeitől évről-évre fosztották meg, míg végül 1982-ban a bányakapitányság jellegtelen irodaházává alakították.
A 18. század közepén egyre több zsidó költözött a Balaton északi partjára. A legtöbb faluban megtelepedett néhány család, így több helyen is találhatunk néhány héberbetűs sírkövet, de jelentősebb közösségek csak Balatonfüreden, Kővágóörsön és Nagyvázsonyban születtek
, melyek sajnos az 1900-as évektől kezdtek elnéptelenedni.
A kővágóörsi hitközség 1778-ban, a balatonfüredi 1784-ben, a nagyvázsonyi pedig valamikor a kettő között alakult meg. Mindhárom helyen volt zsinagóga, mikve, egy ideig iskola is, a hitéletet pedig nagytudású rabbik fogták össze.
Az imaházak közül a füredi épülete egyedi abból a szempontból, hogy az eredetileg a református közösség ótemploma volt, melyet 1855-ben alakítottak át zsinagógává,
miután a helyiek az ország legnagyobb tekintélyű döntéshozójától, a pozsonyi Ktáv Szófertől megkérdezték, hogy kóser-e templomot venni zsinagógának. Balatonfüreden volt a part egyetlen orthodox hitközsége, ahol még egy kisebb jesiva is működött Goldstein Ezra Menáhem (1886–1942) rabbi vezetésével.
A Holokauszt után Füred egyik legöregebb épületét, a hajdani zsinagógát hajógyári garázzsá, majd étteremmé alakították, aztán sok évnyi parlagon állás után dr. Olti Ferenc lokálpatriota, a füredi hitközség utolsó elnökének, Oblatt Sándor (1898–1984) fia az önkormányzattal karöltve
felújították az épületet, létrehozva a Zsidó Kiválóságok Házát, kialakítva ezzel a környék zsidó oktatási központját.
Az elmúlt időszak egy másik örvendetes híre, hogy felúíjítás céljából magánszemélyek vásárolták meg az évtizedekig pusztulni hagyott, kétszáz éves kővágóörsi zsinagógát, mely egyedülálló a típusát tekintve.
A 19. század végétől a környék zsidó centruma Tapolcára tevődött át. Miután a várost bekapcsolaták a vasúti közlekedésbe a térség egyik kereskedelmi és ipari csomópontja lett, mely így sokkal több lehetőséggel kecsegtetett, mint a környező települések összeségében. A tapolcai hitközség ugyan már 1813-ban megalakult, de eleinte az itt élők Kővágóörsre vagy Keszthelyre jártak át a nagyobb ünnepekre, hiszen a ma is álló zsinagógát csak 1863-ban nyitották meg.
Az 1902-ben felfedezett tapolcai tavasbarlag turisztikai kiépítését Keszler Aladár építőmester készítette el, az érdeklődőket pedig Berger Károly kalauzolta, akit 1944-ben a város zsidó lakosságának nagyrészével egyetemben pusztítottak el. A Holokauszt után a neológ hitközség árnyéka a hatvanas évekig működött. Az egykori zsinagógát művelődési központtá alakították, de a homlokzat egy része az eredeti. A gondozott temető a város határában terül el.
Az északi parthoz képest valamelyest később alakultak ki a déli part hitközségei. Azok gyökere Balatonfőkajár volt, ahol a hagyomány szerint már 1800-ban létrejött a hitközség és ugyanakkor felépítették egy zsinagógát is. Ahogy a régi hitközségeknél tapasztalható, az 1840-es szabad költözést megengedő törvény után szinte teljesen elnéptelendetett a kajári is, helyette két újabb alakult, Balatonbogláron 1851-ben és Siófokon 1862-ben. A friss zsidó közösségek az első évtizedekben oly annyira növekedtek, hogy az 1880-as években gyakorlatilag az összlakosság negyedét alkották. Azonban
nem csak ezért kapta „Zsidófok” ragadványnevét Siófok, hanem, mert a nyaraló villák többségét fővárosi izraelita családok építtették, és a szállodavendégek között is ők domináltak.
Mindezek ellenére a 20. század elejére meglehetősen lecsökkent a hitéleti aktivitás, például Siófok utolsó rabbija, dr. Fábián Tibor (1905–1981) gyakorta panaszkodott arról, hogy csak alig-alig jön össze az imádkozáshoz szükséges tíz felnőtt férfi, igaz a harmincas évek második felétől ebben már a munkaszolgálat is közrejátszott. A Holokauszt után a boglári zsinagógát munkaügyi központtá alakították, a siófoki pedig az 1985-ös földrengésben összeomlott. Sokak meglepetésére,
1986-ban a kétes zsinagógaeladási ügyeiről is hírhedt Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) szocreál stílusú zsinagógát emelt Siófokon, mely az első önálló zsidó imaház volt a Holokauszt óta.
Siófokon a nyári időszakban máig tartanak szombati Isten-tiszteleteket; az üdülőzsinagóga ikonikus rabbija dr. Domán István (1922–2015), a budapesti Hunyadi tér vallási vezetője volt.
Cseh Viktor
| Település | Zsidó lakosság létszáma évenként
(zárójelben az aktuális összlakossághoz viszonyított arányával) |
|||
| 1840 | 1880 | 1910 | 1941 | |
| Balatonboglár | – | 213 (27,8%) | 234 (15,4%) | 170 (5,7%) |
| Balatonfőkajár | 114 (6,5%) | 133 (6,9%) | 63 (3,2%) | 26 (1,2%) |
| Balatonfüred | 18 (1,6%) | 117 (6,5%) | 168 (7,4%) | 137 (3,6%) |
| Keszthely | 319 (4,1%) | 893 (14,8%) | 1077 (11,5%) | 755 (6,3%) |
| Kővágóörs | 134 (7,2%) | 238 (12,9%) | 145 (6,8%) | 51 (3%) |
| Nagyvázsony | 182 (7,4%) | 118 (5%) | 78 (3,5%) | 42 (2,2%) |
| Veszprém | 754 (7%) | 1685 (13,4%) | 1275 (8,6%) | 887 (4,1%) |
| Siófok | 8 (0,7%) | 531 (23,2%) | 318 (11,5%) | 276 (6,1%) |
| Tapolca | 37 (1,2%) | 582 (11,8%) | 923 (13,8%) | 508 (6,7%) |
Források, további olvasmányok a témában:
Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, vols. I–II. Budapest: Park Könyvkiadó, 2010.
Cseh Viktor, Mózes Krisztián, Balaton környéki zsidó emlékek nyomában – két keréken. Budapest: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, 2020.
Gazda Anikó, Zsinagógák és zsidó közösségek Magyarországon – Térképek, rajzok, adatok. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1991.
Goldschmied István, Szarka Lajos, A keszthelyi zsidóság története 1699–2005. Keszthely: Keszthelyi Izraelita Hitközség, 2005.
Kepecs József dr. (szerk.), A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993.
Máthé Éva (szerk.), Mesélő házak, mesé- lő emberek – Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből. Veszprém: Veszprémi Zsidó Hitközség és a Veszprémi Zsidó Örökségi Alapítvány, 2005.
Matyikó Sebestyén József, Haraszti László, A siófoki zsidó temető – Der Jüdische Friedhof von Siófok – The Jewish cemetery of Siófok. Siófok: Kálmán Imre Kulturális Központ, 2008.
Szarka Lajos, Páratlan testvérpár – A Schulhof testvérek szerepe Hévíz „világfürdővé válásában”. Hévíz: Hévíz Város Önkormányzata, Szent András Állami Reumatológiai és Rehabilitációs Kórház, 1999.
Szarka Lajos: Letört olajág. Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, Hévíz, 2006. (F.G. életrajza, dokumentumok)
Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929.
Varga Lászlóné, A balatonfüredi zsidó temető Balatonfüred: Balatonfüredi Önkormányzat, 2004.